Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-14 / 111. szám

Háttér

1997. aflöäffs 14., szerda

i i üa-a

Álljatok meg a bűnben, mert vesztetekbe rohantok!

André Szabó képtelen és mégis képekkel teli világában Palotai István kalandozott

Csak rohanunk és rohanunk. Fejünket leszegve - mint a dúvadak - csörtetünk a pénzünk után. Tekintetünk csak az aszfaltot érinti, orrunk csak a pénzszagra reagál, szívünk csak a nyereségvágytól éhes, és miközben így romboljuk életünk száguldó perceit, észre sem vesszük, hogy maguk is belerokkanunk. Fizikailag is és lelkileg is. Útunk szépségek mellett halad, de mi nem törődünk ilyen „lényegtelen dolgokkal”, csak csörtetünk a végzetünk felé. Micsoda világ! Micsoda képtelen világ! Pedig ha csak egyszer is felnéznénk, észrevennénk a mellettünk törtető embertársainkat. Vagy azokat, akik már feladták, és kimondták a jelszót: „Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni belőle!”- André Szabó hazatéri. Közöttünk él, itt, Nyíregyházán. Hogy aztán személyében az európai festészet egyik nagy alakja van jelen, az már más dolog... Van, aki tudja, van, aki nem...- Ne beszéljünk rólam. Beszéljünk inkább a világról, amelyben élünk. Elünk? Hát igen, végül is élünk - néz rám André Szabó, és tekintetében bánatok tüze lobog.- Rendben. Beszéljünk a világról! Azonban az is tény, hogy az ember maga is felelős - legalábbis a saját világáért...- Ötven százalékban valóban. A többi a véletlenek játéka. A viszonylatoké, a helyé.-Honnan indult az életbe?-Zajtán születtem. A „túloldalon” van Szatmárnémeti. Móricz is ott látta meg a napvilágot a közelben, Tisza- csécsén. Sokat gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy az ember születési helye és ideje igenis meghatározó tényező.- Hol kezdte az iskoláit?- Az elemit Zajtán. Emlékszem, már akkor is rengeteget rajzoltam. Apám gyönyörűen írt, segített mindig a jegyzőnek. Egyszer aztán dr. Demmel Aladár, a Földhitel Intézet igazgatója ott- jártakor felfigyelt a rajzaimra, és tehetségesnek találván, ösztöndíjban részesített. Ennek köszönhetően kerülhettem Pestre, pontosabban Budapestre, az ország egyik legjobb, legelőkelőbb iskolájába, ahol aztán rengeteget szenvedtem. Osztálytársaim - csupa gazdag pesti csemete, főszolgabírók, tábornokok gyerekei - rengeteget csúfoltak ízes szatmári tájszólásom miatt. Demmel Aladárék sokszor meghívtak ugyan pasaréti villájukba, de abban sem volt túl sok örömöm, mert a felesége vallási tébolyban szenvedett. Dehát ez is lényegtelen. Egy csepp a tengerben.- Cseppje is jellemzi a tengert. Hol ismerkedett immár hivatalosan a rajz és a festészet tudományával?- Budapesten, a Kinizsi utcában kezdtem az akkori Iparrajz Iskolában. (Ma Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola - a szerk.) Először díszítőfestészetet, aztán reklámgrafikát tanultam. A háború után aztán áttértem a művészeti grafikára. Konecs- ni György és Bortnyik Sándor voltak a mestereim. Négy év elteltével 1949-ben aztán megjelentem az őszi és a tavaszi Budapesti Tárlatokon is. Persze, ebből nem lehetett megélni. Jellemző a korra, hogy voltak „nagy vállalók”, például - nem tudom él-e még - egy bizonyos Molnár László. Elvállaltak

egy munkát - mondjuk a Budapesti Nemzetközi Vásár grafikai feladatait százezerért, és a fiatal slapajokkal megcsináltatták ugyanazt kétezerért. Nem akárkik voltak ezek a srácok: Bálint András, Korniss Dezső és a többiek. Emlékszem, egyszer odajött Molnárhoz Somogyi József, és kérdi, hogy van-e valami munka neki. Somogyi Jóska! így kezdődött a szocializmus. Kizsákmányolással. És ez csak egy apró részlete az akkori életnek, és arról semmit sem tudunk, hogy a hatalmasságok mit zsebeltek be.- Mikor ment Nyugatra?- 1956-ban kétszer is megpróbáltam Ausztria felé, de nem jött össze. így aztán 1957-ben Jugoszlávia felé hagytam el az országot Szeged mellett, januárban. Volt, nincs. Ott álltam nincstelenül. Még az irányi sem tudtam, hogy merre induljak. Eredetileg Olaszországban akartam élni, de ma már nem bánom, hogy Belgium lett belőle. Ok adtak engedélyt 30 ezer magyar betelepedésére. Persze, nem mint művészember, hanem mint bányász mentem, még a személyi igazolványomat is ki kellett javítanom: „csillés”! Csak vigyenek. Valami disznó eladta az egész társaságot a belga bányáknak. Szerencsémre Rolionyi Károly — egy régi ismerősöm - hírét vette, hogy ott vagyok, azonnal elvitt Brüsszelbe, és reklámgrafikusként alkalmazott. Két év után átvett egy másik cég. Csináltam én mindent. Hatalmas plakátokat, újsághirdetéseket.- Hogy ment a francia? Amint az ismeretes, rettenetesen nehéz a nyelvtana.- Eleinte csak németül, akivel lehetett, azzal pedig olaszul beszélgettem. Azt, hogy ezeket a nyelveket ismertem, a Győrffy Kollégiumnak köszönhetem. Remek hely volt! Ott találkoztam Németh Lászlóval, az „élő legendával”.- Alkotásait nézegetve az embernek az az érzése támad, hogy ön gondolatokat fest. Vállalja a spekulatív festészet „ bélyegét" ?- Kétségtelen, hogy nem kizárólag látványt festek. Egy tudós, akinek „nincs tudata”, aki olyasmivel foglalkozik, ami később a világ rémévé válik, atom- vagy baktériumfegyverrel, vagy egy bagoly, mint a tiszta tudás jelképe, vagy egy látomás, hogy felrobban a Vatikán, avagy a gravitáció hiánya valóban elférnek nálam egy képen, egyetlen gondolattá sűrűsödve.- Roppant érdekes, hogy szürrealista gondolatokat valós térben ábrázol...- Persze. Mert ezek a realitás szimbólumai! Különben is, az ember nem önmaga dönti el, hogy miként dolgozik. Kettős célnak kell megfelelni. Egyrészt a festő azt festi, ami benne van,

ami megmaradt benne az évek folyamán, másrészt amit a közönség igényel. Ami eladható. Hogy a festő „önmagának fest”, csak száz éve létezik. Az impresszionisták óta, akik fittyet hányva a világ véleményére, új világot teremtettek.- Milyen világban élünk?- Amelyben a televízió mindent tönkretett. A sztárőrület, a közönség által is immár elvárt téboly ópiuma mindenkit elbutít. Az egyénekké szétvert családok tömeges magányban néznek egy dobozt, és nem veszik észre, hogy egy világméretű sötét manipuláció áldozatai. Akik pedig mindezt csinálják— a tévések, ma modem szóval úgy nevezzük őket, hogy az elektronikus média szakemberei -, azt hiszik, hogy erre kompetenciájuk van. Ez egy külön bagázs, egy külön kaszt! Ezekbe a stábokba már húsz, harminc évvel ezelőtt is komoly, nagy tudású emberek kellettek volna, tiszta szándék által vezérelt vezéregyéniségek! Ehelyett jött a középszer és most a markában tartja a világot! írók, tudósok kellettek volna, nem szerencselovagok és félművelt kucséberek!- Ha jól tudom, például Németh László is nagyon haragudott ezért a tévére, még a kez- det'kezdetén...- Nem lep meg.- Mi a szerepe a remekműveknek az utolsó ezer év történetében?- A remekművek összefogóznak! Shakespeare, Dante, Michaelangelo, Moliere, Ady, József Attila egyetlen ívet alkot. Az igazság ívét. Ok kimondják, amit ki kell mondani. A baj ott van, hogy az emberiség nem hallja meg ezeket a szavakat, és nem tanulja meg a leckét. így aztán a művészet állandó újrakezdésre van ítélve, s az emberiség szintén. így aztán persze hogy semmit sem értünk. Ma például a nagy félelem küszöbén élünk, de hallgatunk. Úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a világon, holott a vulkán szélén táncolunk. És ez a világméretű hejehuja sem más, mint maga a haláltánc! Az emberek meg vannakveszve. Szórakoznak, mulatnak, isznak és zabáinak, habzsolják a gyönyört és nem veszik észre - persze, mert kényelmesebb nem észrevenniük -, hogy elönti a Földel a fizikai és szellemi szenny, a levegő fogy, a test és a lélek levegője, de csak mulatnak, mint a megszállottak. Olyan ez, mint a Római Birodalom végnapjai. És senki sem hallgat a vigyázókra.- Kik a vigyázok? Kik a ma apostolai, akik „rászólnak" a világra: Álljatok meg a bűnben, mert vesztetekbe rohantok?! A művészek?- Hiszen már Shakespeare is erről beszélt. És azóta hány százan...- Nehezen viseli ön a művészek eme terhét?- Ez nemcsak a művészek, hanem a humanista emberek terhe is. Akik látják, érzik ezt, ami van. Az aggódók terhe.- Ón szerint létezik egységes Európa?- Ez egy mese! Ilyen nincs. Az egész európai integráció egy mahináció, egy agyrém. Szürrealista dolog. A nagy manipuláció egy része: összemosni a nemzeteket, hogy köny- nyebb legyen kezelni őket. Magyarország pedig mindezt beveszi, és ebben a hóbortban él. Azt hiszik, hogy 2002-ben jobb lesz. Ugyan mitől?! (És mi a garancia, hogy egyáltalán lesz, ami jobb legyen...)- Mi ez a zavar a szerkezetben? Hiszen nagyon is törekszenek az egységre...- Ma Európában különböző erők csapnak össze, nagyjából két pólus mentén. A nagy manipulátorok, akik minden erejükkel az egységesítésre törekszenek és a többiek, akik képtelenek ezt végrehajtani, összerakni. Voltam Brüsszelben, az Európai Unió Központjában, és a saját szememmel láttam, mi

történik. Mindenki összevissza rohangál, folyik a lázas semmittevés.- Meghívott látogatóként volt ott?- Nem. Egy éve kiállításom volt az unió székházában. Gondolom, se vallont, se flamandot nem akartak, hát választottak egy magyart. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy tavaly volt az első teljes Vermeer-kiállítás Delft-ben, és az én képeim között is volt bőven olyan, amelyik őt „elemzi”.- Mi vezérli önt a vermeeri világ dicséretében?- Az a demokrácia, ami Hollandiában már az 1600-as években is jelen volt. Az a szerénység és puritanizmus, ami őket jellemzi. Nem is tudom, hogy lehet egységről beszélni itt, hiszen a kontinens másik oldalán pont az ellenkezője, a kivagyiság a divat. Lássuk be, hogy hőbörgő nép vagyunk.- Van kialakult képük a németalföldieknek a magyarokról?- Csak annyi, ami nekünk - emigránsoknak - mint élő diplomatáknak köszönhető. Ezen felül mit lehetne várni? Magyar- ország a gulyáson, a csikósokon, a pusztán kívül mással nem reklámozta magát vagy negyven évig. A mi kapcsolatrendszerünk sokkal fontosabb volt. Azonban ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy a magyarokról inkább személyhez kötődő ismeretségeik vannak. „A! Te vagy az a hongrois!” Hát valahogy így. A többit homály fedi. „Hol

is van az? Budapest, Bukarest?”...-Hol él ön végül is?- Brüsszelben és itt, Nyíregyházán, a Central Hotelben. Élnék...- Ha... Ha hagynák?- Igen. De ezen a világon már nagyon nehéz élni. Az öbölháború óta pedig már szinte lehetetlen. Abba beleremegett a világ, még Párizs is. Emlékszem, a háború kitörése előtti napon megbeszéltem egy párizsi galériással, hogy másnap viszem a képeimet. Másnap már semmi sem volt érvényes. O már mással foglalkozott. A háború egyetlen perc alatt nyerészkedő kereskedőt csinált belőle. Három napig az egész város tompa bénultságban élt, és azóta is „görcsben van”.- Pedig győzedelmeskedtek...- Hát igen. Az a nagy „show”. Valami megfordult akkor. Valami kisebesedett.- Hívő ember ön?- Nem. Soha sem voltam az. Isten nem „mi” és nem „ki”. Nem tárgy, nem személy. Ha lenne, akkor valami tizedik dimenzió lenne.- Dimenzió?- Igen. Valami, ami érthetetlen a számunkra, és mi mégis legalább tízezer éve bíbelődünk vele. Komplikáljuk az életünket. Nem bírjuk ki enélkül. Nagyon valószínű, hogy az „isten” a társadalom rendjének megtartásához szükséges eszköz.- Mit szól az Internethez?- Félelmetes! Hogy mi lesz ennek a vége? Ülünk majd egy klaviatúra és egy képernyő előtt? Ennyi? Nem kevés ez egy kicsit? Ha egy városban elzárják az áramot, akkor megszűnik a kommunikáció, megszűnik a munka, az élet? Hát nem hülyeség ez az egész? Az ember nem bízhatja magát semmi olyasmire, ami ennyire függ valamitől, ami nem a természetből fakad! Ezek az alapok borzasztó ingatagok. Az ember azáltal, hogy kiszolgáltalja magát a hálózatoknak, az elektromosságnak, a gáznak, a vezetékes víznek, a túlélés lehetőségét dobja sutba. Emlékszem, hogy a háború alatt voltak olyan tanyák, ahol észre sem vették, ami a világban történt. Fogalmuk sem volt az eseményekről, a frontokról. Éltek, mint rendesen. Főleg így, hogy még a gondolatokat is csatornán szállítják ezután. Ez egy téboly.- ValamiféleHuncut kikacsintás érezhető a festményeiből. Lehetséges, hogy éppen ezzel akarja kompenzálni ezt a kegyetlen világot?-Nem tudom. Egy biztos: mindig a szorongás késztetett festeni. Már gyermekkoromban is.- Hol láthatjuk legközelebb a műveit?- Nem tudom. Körülöttem már nem mozog a világ. Talán már koromnál fogva is sivárnak tűnik. Nekem már csak a nyugalom kell. Hadd jöjjön egyik nap a másik után. Már nem szeretnék több kiállítást rendezni. Legfeljebb, ha korbáccsal belehajszolnak.