Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-11 / 84. szám
1997. április 11., péntek A Költészet Napja József Attila A kutya Oly lompos volt és lucskos, A szőre sárga láng, Éhségtől karcsú, Vágytól girhes, Szomorú derekáról Messze lobogott A hűvös éji szél. Futott, könyörgött. Tömött, sóhajtó templomok Laktak a szemében S kenyérhéját, miegymást Keresgélt. Úgy megsajnáltam, mintha Belőlem szaladt volna Elő szegény kutya. S a világból nyüvötten Ekkor mindent láttam ott. Lefekszünk, mert így kell, Mert lefektet az este S elalszunk, mert elaltat Végül a nyomorúság. De elalvás előtt még, Feküdvén, mint a város, Fáradtság, tisztaság Hűs boltja alatt némán, Egyszer csak előbúvik Nappali rejtekéből, Belőlünk, Az az oly-igen éhes, Lompos, lucskos kutya És Istenhulladékot, Istendarabkákat Keresgél. Tehetetlenül Palotai István (Új Kelet) Időnként érik az embert olyan hatások, hogy szinte napokig bénult lesz a hallottaktól. A Költészet Napjára készülődve elhatároztam, hogy felkeresem Soós Zoltán költőt, és interjút kérek tőle. Már az gyanús volt, hogy az írószövetség csak a címét tudta megadni a hajdan - jogosan - sztárolt költőnek, a telefonszámát nem. Ezek után a tudakozó megadta a telefonszámot, így elhárulni látszott minden akadály az interjú elkészítése elől. A telefont Soós Zoltán vette fel. Elmondtam, mit szeretnék, mire ő nevetve a következő választ adta:- Nem, köszönöm, én már nem vállalok ilyesmit...- Hogyhogy?- Mert nem bohóckodom. Minek vállaljak a Költészet Napján interjút, ha egyetlen versemet sem tudom megjelentetni, illetve úgy kell körös-körül járnom és koldulnom? Nem, jobb, ha én már csendben maradok.- Mi boldogan közölnénk a verseidet és megtiszteltetésnek vennénk, ha felhatalmaznál erre...- Nagyon kedves vagy, és jól is esik, amit mondasz, adnék is nektek verseket, csak éppen egy sincs. Nem írok. Minek? Úgyis csak át- kozódni tudnék...- Lehetne nyugodtan politikai töltése is a cikknek, átkozódhatnál is...- Minek? Ül már itt elég átok az ország nyakán. Az enyémre semmi szükség...-De hát, ha nem írsz, akkor mit csinálsz, hogy élsz? Neked életformád volt az írás...- Most mondjam azt, hogy a lét határozza meg a tudatot? Vagy a tudat a létet? A lényeg, hogy hallgatok. A szép szó úgyis halott. Ahelyett, hogy halhatatlan lenne, hallhatatlan lett. Nyugdíjas vagyok. Biztonsági őrként mentem nyugdíjba.- Mi?!-Bizony! Méghozzá a Nép- szabadságtól! Olyan embereknek nyitogattam az ajtót, akikbe négy-öt évvel azelőtt még a cipőmet sem törültem volna bele. És nem politikai okokból, hanem egyszerűen az értékrend miatt.- Hát ilyen nincs!-Nem érdekes... Legalább így van nyugdíjam is valamennyi, hiszen tudod, hogy sokáig szabadúszó voltam... Nyáron majd meglátogatlak benneteket. Tudod, az az egyetlen szórakozásunk, hogy megyünk jobbra-balra, és felkeressük a barátokat.- Persze hogy várunk, de azért ez az egész rettenetes... Rosszabb, mint amikor a szeneseknél melóztál...- Nem is olyan borzasztó. Ilyen a világ.-Hát ez az... Aztán váltottunk még néhány szót életről, családról, és letettük a kagylót. Azóta napok teltek el, mégsem tudok szabadulni a gondolattól. Ilyen istenverte gazdagok lennénk? Csak úgy az útfélre lökjük értékeinket? Azért, mert más nézeteket vall? Hiszen akkor mi sem vagyunk különbek az Aczél Györgyöknél! Ezért aztán kár volt akkora csetepatét csapni rendszerváltás címén. A látszat szerint ugyanis nem azért változatlan minden, mert mindenki a helyén maradt, hanem azért, mert az újak egy jottányival sem különbek a régieknél! Költők. A nemzet kultúrájának királyai. A szemétdombon. A Költészet Napja - költőkkel a túlparton! Költők nélkül? Marno János: Marokkő Ezredvégi életérzés - versekben elbeszélve Gombás Sándor Ferenc „Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz.” Petőfi Sándor 150 éves igazsága napjainkig megmaradt, és egyre aktuálisabb. Mostohagyereke a költészet az irodalomnak. Olvasásszociológusok felmérése alapján falja a magyar olvasó az angol álneveken író lektűrszerzők ponyváit. Klasszikusokat már csak elvétve olvasunk, jó, ha folyó- iratokrajut idő. A versszeretők megnyugtatják lelkiismeretüket kedvenc költőik fellapozásával, esetleg megnézik a Vers mindenkinek, avagy a Lyukasóra című műsort. Nehéz poétának lenni napjainkban. Marno János, aki az utóbbi évtized költészetének legmarkánsabb képviselője, így vall a Marokko című új kötetét ajánló soraiban: „Költészet manapság inkább ott születik, ahol fű kevésbé terem”. Annál termékenyebb szerencsére ő, hiszen az elmúlt évtizedben 7 kötete látott napvilágot. Az elsőért (Együtt Járás) 1978-ban Bölöni-díjat kapott, s egy csapásra keresett szerző lett. Költészetével {Juhász Ferenchez vagy Tandori Dezsőhöz hasonlóan) alaposan felforgatott mindent. Igazából senkihez sem hasonlítható, már első könyvével iskolát teremtett: azóta a fiatal költők nagy része „mamoul” igyekszik írni. A kritikusok egy része szemére veti azt, hogy érthetetlen, amit ír. Ebből annyi mindenképpen igaz, hogy költészete súlyos, erősen örvénylő, zárt világ, mint a nagyoké mindig. Nem minden ponton érthetők Marokkő című kötetének egyes darabjai, de csodálatos módon mégis összeáll a rend: az álomban, a vízióban és a hangütésben egyaránt. Marno Mars-béli tájakra vezet bennünket. Versmondatait villám- csapások szabdalják,' magukkal sodornak drámai monológjai. Marno mestere a magával ragadás, a kiszámított örvény tudományának. Az ő Mars bolygóján nincs dermesztő hideg, inkább kietlen forróság, no meg humor. Nevetés a lélek háborgása közepette. Marokkő című kötetének olvasása közben szinte nincs megállás. Egybefüggően kell olvasni! Avatott kézzel vezet bennünket az ismeretlenbe, amely az otthontalanság, a ki- vertség és a szorongás érzését kelti. Mégis kíváncsivá tesz és izgalmat kínál. Szóösszetételei, versmondatai, szórendje és képzettársítása szokatlan. Olvasás közben gyakran azt az érzést kelthetik, hogy felfoghatatlanok a szavak. Miféle tájakra kalauzol? Hol járunk, és hogyan keveredünk ki a gondolatok örvényeiből? Hova vezetnek a szavak? A kezdeti kételyek és kérdések megoldódnak az ötödik versmondat után. Megszokjuk az ismeretlent, és rájövünk, hogy mindennek így kell, és csak így lehet megfogalmazódnia. Helyreáll bennünk a rend. Olyan szellemi izgalmat képes produkálni Marno, amelyre csak a legtehetségesebbek képesek. A versek izgatok, örvénylők, súlyosak, veretesek, amelyekben elveszni, megizzadni jó. Nem mindennapi kalandot kínál. Ezredvégit. Forgách István Milliók egyedül Kulcsavesztett titkos rejtekem. Kívül, belül vagyok? Jelentem élek — kitermelt a kor. Egyre ködösebb egekből jön az áldás, a vétkes táncok hona ez. Csak állunk porba hulló hittel. Dolgavégezetlen. Kulcs nélkül. Vesztesen. Ratkó-napok Nagykállóban Palotai István (Új Kelet) A hét végén ünneplőbe öltöztetheti a szívét minden verskedvelő, aki Nagykállóban, a Korányi Frigyes Gimnáziumban, valamint a II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központban részese lesz a Ratkó József Irodalmi Napok ’97 programsorozatának. Az immár hagyományos és rangos kulturális eseményt április 11—13. között rendezik meg, és több jeles eseményt foglal magába. Mivel az idén páratlan év van ( a páros években határon túli magyar diákokat nyaraltatnak a nagykállói Téka-táborban), így ismét tanúi lehetünk az országos Ratkó József Szavalóversenynek, amelynek döntői szombaton a Korányi Frigyes Gimnáziumban zajlanak két fordulóban, délelőtt és délután. Az eredményt este hét órakor hirdetik ki. A szavalóversenyről el kell mondani, hogy például a Ki mit tud?-on feltűnt Horváth Kálmán is itt „ugrott ki” képességeivel, és most már a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban játszik A zsűriben helyet foglal Nagy András László színházrendező, a Pest Megyei Művelődési Központ főmunkatársa, egy országos hetilap főszerkesztője, valamint Antall István budapesti újságíró - a nevezettek az immár tizenöt éves Hangsúly című nagyhírű és igen rangos rádiós irodalmi folyóirat alapítói. A Hangsúly rádiófelvételét a II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központban tartják meg Cs. Nagy Ibolya és dr. Jánosi Zoltán irodalmárok részvételével. Az irodalmi napok keretében természetesen megkoszorúzzák Ratkó József kopjafáját. Vasárnap a szavalóverseny résztvevői közös kiránduláson vesznek részt, és Nyírbátor, valamint Má- riapócs nevezetességeivel ismerkednek. Marno János Marokkő (Részlet) Elhallgat (ez nagy szó nála!), fázik nagyon a kicsi nővér, árnyékát ablakszél rázza, csontnyelű rés, huzata kövér. Magam se vagyok jobban magamnál. Kezem izzad, első versszavakkal hagynám oda dallamvetésem (más műfajoktól pedig már- ábra mutatja! - elestem). Késtem, attól oly kiábrándult, s azért bújt kabátba este, hogy ajtót nyisson csak hiába. Szavaim kulcson a rozsda: Felugrottam csak, bár előtte nem volt eszemben. (És most a hó veti hullámát mostoha füstkamrám terébe...) Hanem haladtam volna Tragédiámmal eszeveszettül tovább, visszeres sír- és űr-léptű verslábakon... Aztán a színpad, jelenetünkre mire visszatérek, kihűl. Létrán gubbaszt, feslett bábui körében, a kicsi nővér, haját is, most látom, festi csak: dermedt sár, kulissza-vadon, fekete s száraz; fényt és koszt elnyel a beresztett padló Marno János
