Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-28 / 98. szám
1997. április 28., hétfő Kultúra A Tánc Világnapjára Munkatársunktól „A játékhoz sok munka kell. De amikor ez a munka a játék élményét adja, nem érezzük többé munkának. A színház - játék” - írja könyvében Peter Brook. Ha ez a játék már nemcsak az alkotóké, hanem részesévé válik a közönség is, mindannyiunk közös játéka ünneppé lehet. A táncnak külön ünnepe van. Azért, mert 270 évvel ezelőtt, április 29- én született az a művész, aki először próbálta a táncot a brook-i értelemben vett játékká tenni. Jean Georges Nővérré, a táncvilág óriása, a táncnyelvet használva alkotott drámát a színpadon. Ez a hatalmas újítás ma már természetes számunkra, hiszen ha beülünk egy táncelőadásra, biztosak lehetünk benne, hogy színházi élményt kapunk, csak a kommunikáció egy másik csatornáján, a mozdulaton, a táncon keresztül. így tehát a tánc szoros kapcsolatban áll a színházzal, a drámával. De szoros a tánc kapcsolata a képzőművészettel is, hiszen éppúgy, mint egy festmény, egy szobor, csak a látványon keresztül képes hatni, működni. Nem kevésbé közel áll a tánchoz a zene, hiszen mozdulat és ritmus alig választható el egymástól. Mégis, a tánc önálló művészet, amely a saját játékát hozza létre. Ez a játék pedig végtelenül sokszínű: nem veti el a dekoratív, virtuóz technikai tudásról szóló látvány örömét, lehet freskószerű, sokszereplős, polifon mozgásokból felépített szimfónia, vagy közönségközeli, miniatűr rezdülésekkel fogalmazott kamaraelőadás. Bármilyen műfajú lehet a táncmű, ha úgy sikerül, hogy létrejön a játék, ez már önmagában ünnep. Ahogy ünneppé lehet egy koncert, egy kiállítás, egy színházi este, ha játékká emeljük. Ma a világ összes országában ünnepük a táncot. Öröm, hogy van ilyen nap. De létrejöhet ez az ünnep a föld legkisebb zugában és az év bármelyik napján, ha ezt minél többször és minél több helyen érezhetik a játszók és a játékban résztvevők. Zsebelő pillanatok P. I. jegyzete__________ Isten uccse megtanultuk ezt a műveletet. A levonás életünk szerves része lett. Nem a feketén munkálkodókról van szó, hanem azokról, akik végképp elfelejtenek levenni. Mondjuk következtetést. Tanulságot. Lemondani is remekül tudunk. Hozzánk tartozik, mint nedvességhez a penész. Nem futja - motyogjuk gyámoltalanul, és ellépünk a kirakatok és a kifüggesztett étlapok elől. De nem mindenki! Nem a gazdagokra gondolok, hanem azokra, akiknek eszük ágában sincs lemondani. Pénzről, hatalomról és az általuk megszégyenített és ellehetetlenített politikai posztokról! „Lemondani???... Essszem ááágááában sincs!!!” - veti oda a rossz ripacsok nyoma- tékával, és belevigyorog a kamerába. Bele a pofánkba. És ez neki szolgálat. A titkos. * * * Nehezem bírom már a küzdelmet. Mondják: nem vagyok vele egyedül. Önmagámmal, a tanult igazságokkal vívott apró kis napi harcaim felőrlik az életemet. Utálom a pénzt, és már a munkát is, amelynek gyümölcse. Mert miféle korcs fa az, amely csak vackort és ínyhúzó bogyókat terem? Milyen isten édenjének elátkozott fattya? És hordjuk, csak hordjuk életünk vizét mai Danaidákként, holott tudjuk: nem elég. Sohasem elég. Lapos tárcáinkkal restellünk hazamenni, mert már előre látjuk asszonyaink vörösre sírt szemét. És hiába minden jóakarat, hiába a mindennapi vér: fűtetlen szobákban térünk nyugovóra foltozott párnáink között, és hallgatjuk, hogy gyermekünk csokoládéról álmodik. A mi Velencénk Palotai István (Új Kelet) Igazi templomi hangulat. Vagy színházi. Majdnem ugyanaz. Nyitott szívek és szépségre, igazságra éhes lelkek. Kiállítás? Élő happening? Mit számít? Kiválóan szervezett terek, remek maszkok, gyönyörű kosztümök. Egy velencei karnevál lebegő emlékképei. Meleg, meghitt fények a csodák városának elszálló dallamfoszlányai. Varázslat. Egy tanulmányi út eredménye. Néhány szerencsés diák a karneválon járt Velencében... És elhozták szívükben a várost, hogy most éhes szemünk elé tárják. Köszönet érte! Novák Tímea finom nyomatai, Pintér Anna varázsos álarcai, Bujdosó Nóra kiváló, festménynek is aposztrofálható alkotásai, álarctervei, Koszta Zoltán képei, Tomasovszky Krisztina „bőrei”, Joó Tibor, André Gabriella, Karóczkai Tünde, Kica Katalin és Kiss András megannyi remeke megannyi örömforrás! A tanár: Gyarmathy Agnes! Jegyezzük jól meg a nevét! Egészen biztosan találkozunk még vele és „gyermekeivel” a nagyvilág kiállítótermeiben! Ha valahol, akkor nála jó helyen „landolt” a Munkácsy-díj! Remek tervezőművész, és amint kiderült, kiváló pedagógus! „Amit itt látnak, az mind a mi gyerekeink keze munkáját dicséri. Kiérlelt munkák ezek. És bármennyire is hihetetlen, meg lehet csinálni, csak merni és akarni kell!” - mondotta a megnyitón. Titkos misztikus világba csöppen a néző. Elvarázsolt világba, amely a valóság és az álom, az emlékek mezsgyéjén mozog. Igen, mozog! Mert él ez a kiállítás. Megmozdulnak, pózokat változtatnak az álomfigurák, megmosolyogva álarcuk mögött a megrettenőket, az elcsodálkozókat. Túlzásnak tűnik, vagy nem, nem bánom, kimondom: aki ezt a kiállítást nem látta, az még semmit sem látott! Fényképek P. I. (Új Kelet) _________ Va nnak dolgok a nagyvilágban, amit az ember, ha megfeszül, sem tud igazán megérteni. A magam részéről így vagyok a most végző rajz szakos tanárképző főiskolások a nyíregyházi VMK-ban rendezett fotókiállításával is. Az addig rendben is volna, hogy a fotóművészet a képzőművészetek társművészete, az azonban már igazán felfoghatatlan, hogy miért kell kiállítást rendezni a leendő rajztanárok fotóiból? Legalábbis miért olyan helyen, ahol komoly fotóművészeti alkotások szoktak lógni a falakon, és nem hobbiszintű fényképek. Vagy hobbifotókat látunk? Nem tudom. Néhány kivételtől eltekintve művészileg értékelhetetlen alkotásokat. Az első pár kép Medve Kataliné. Ha jól sejtem, a fotók gyümölcsökről és zöldségekről készített mak- rofotók. A fények és árnyékok ugyan artisztikus hatást keltenek, azonban ennyi az egész. Kompozíciójuk zavaros, tartalmuk érthetetlen. Továbbhaladva, két horrorfotót láthatunk. A képek elvileg dokumentatív jellegűek, azonban a nézőnek a leghalványabb fogalma sincs róla, hogy mit és kit dokumentálnak. A két vérben (?) ázó arc nem más, mint üres technikamutogatás. Egy szép kilincs és egy házrészlet kövezkezik tisztességes szakmaisággal fotózva. Szép kompozíciójuk, kiegyenlített lágy tónusuk művészi igényességgel párosul. A tárlat legjobb alkotásai. Továbblépve, különféle burkolóanyagok struktúraábrázolásait tekinthetjük meg, majd egy romos tető következik düledező házon. Három zsánerkép is található valami zavaros színházi vagy pantomim-témában. Egy nő áll a kosz közepén ...és kész. A következő a sorban három épülettanulmány. Jó ötlet a kaleidoszkópszerűen szétvágott fotó, a néző „elvan” legalább, amíg nagy keservesen összerakja. A művészi értéke nulla. Ki se Ilona fény- és struktúratanulmányai közül az első három kimondottan érdekes. Egy elkapott cicás pillanatkép, majd egy szomorú kutya jön, amit egy rossz szájízű művészkedő alkotás követ, amelyen egy lány valamilyen lángot vagy feltörő gázt (?) figyel.... Van, aki egy portré és egy tájkép egymásra kópiázásá- val próbálkozik, van, aki utcajelenetekkel. Ha éles lenne a kép, akkor figyelemre méltó alkotás lenne. így technikailag hibás. Láthatunk egy igazolványképet is, fölötte pedig ugyanarról a modellről egy „művészfotót”. Kár volt erőlködni. Az igazolvány- kép jobb. Kár volt egy szép fiatal arcot weit-winkel optikával így elnyomorítani. A nagy talány után ismét zagyva, technikailag rossz kompozíciók következnek: egy utcarészlet és egy templombelső. A kiállítást fehér-fekete budapesti éjszakai képeslapok zárják technikai hibákkal, minden művészi igény nélkül. Június 4-éig tekinthető meg.
