Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-19 / 91. szám

— Európai krétakör Uccu vissza Lipcsébe, az egyetemre. 1992-ben Zsolt végzett, hazatért Nyíregyhá­zára, és egy, azóta felkapott szórakozóhely, a Jazz Klub tu­lajdonosaként komoly egzisz­tenciát alapozott meg. Judit pe­dig élte tovább a németországi leányanyák kemény márkákkal támogatott életét. Ugyanis a leányanyaság odaát sokkal job­ban elfogadott, mint nálunk, nem a család a szent, hanem a gyerek, a minél több német gyerek. Ha éppen úgy esett kedve, Judit szólt Zsoltnak, hogy a kötelező láthatásokon túl is vigye el Zsófit, mert más dolga van. Szívesen vette az otthonról érkező hatalmas ele- mózsiás pakkokat, az anyagi támogatást. Sarcolta rendesen vállalkozó exférjét, eközben Zsófi másfél évesen(l) már egyedül töltött éjszakákat ott­hon, míg a mama szórakozott. „Egyszer, amikor Zsófiért mentünk, hajnali fél négykor zárt ajtókat találtunk, de mögöt­te hallottam lányom kétségbe­esett ordítását. Már épp azon voltam, hogy betöröm az ajtót, amikor Judit megérkezett. Bu­liban volt, nem tudta kire bízni a lánykát, hát otthagyta. Egye­dül.” Zsófit nyíregyházi nagyszü­lei és apja majomszeretettel fo­gadta mindig, bölcsődébe, óvo­dába járatták, hogy felkészül­jön arra, itt lesz iskolás. „De hát megegyeztünk eb­ben! Zsófi magyar kislány, szoknia kell a közösséget, legyenek itt is barátai, akik sze­retik, mert na­gyon éhezi a sze­retet!” Az óvónők meglepődve ta­pasztalták, hogy sohasem beszél édesanyjáról. Hiába kérdezik, nem válaszol, odébb megy, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Egyetle­negy esetben az­tán megemlítet­te. Egy játék­babát náspágolt görcsös dühből, és amikor dadá­ja kérdőre vonta, csak annyit fe­lelt: Anya is így szokott engem. Két éve, 1995. szeptemberé­ben Zsolt úgy döntött, hogy a pszichésen sérült gyereket - aki éjszaka felsír, és habzó szájjal ébred - nem viszi vissza az any­jához. „Amikor hozzánk érkezett, egyszerűen nem volt hajlandó senkihez sem hozzáérni, puszit adni. Csak engem fogadott el. Pedig mindenkit ismert, és ko­rábban az oldódási időszakok után csüngött nagyszülein is. Imádta a testvéreimet, alig vár­ta már, hogy gyerekük legyen, és babusgathassa unokatestvér­ét.” Amikor Judit egyiptomi ki­ruccanásából hazatérve a buda­pesti átszálláskor, a repülőtérről felhívta, Zsolt arra kérte, talál­kozzanak, beszéljék fhcg. A telefon kattant, elnémult, és három hónapig meg sem szólalt. Judit szó nélkül és a gyermeke nélkül Németország­ba utazott. Egyszer csak elindította a ki­adatási kérelmét. Jogtalan kül­földre vitel miatt (!) kiadták a magyar gyereket a magyar ha­tóságok Németországnak. „Én mondom, hogy ügyvédi hiba volt, és szeretném elfelej­teni annak a budapesti jogász­nak a nevét, aki ott és akkor nem volt képes megmenteni gyermekemet a hercehurcától.” Zsófi nem akart az anyjához menni. Kétségbeesetten kiabál­ta: én magyar kislány vagyok. És ezt hallotta és látta a ren­dőrség illetékese, a gyámügyes és megannyi tanú... 1996 februárjában az apa élt volna törvény adta jogával, és pár hétre Zsófit nagyszüleihez kívánta hozni. De Németor­szágban már el­fogatási paran­csot adtak ki el­lene. A határon történt incidens után a lipcsei magánzárkából 5000 márka óvadék ellené­ben szabadult. „Most már tu­dom, hogy anyagilag is tönkre akar ten­ni, már a bosszú munkál benne. Ügyvéd barátja alaposan feltü­Tapolcai Zoltán riportja- Fehér úr! Azonnal szálljon ki! - dörrent rá a német határőr, amikor átnyújtotta papírjait. Pillanatokon be­lül egy ablaktalan irodában találta magát. Két hústo­rony szorításában, meztelenre vetkőztették, a legtit­kosabb helyeire is bepillantottak, majd bilincsbe ver­ve Chemnitzbe szállították, ahol gyermekrablás vád­jával hallgatták ki. A lipcsei börtön ablakából dühöd- ten bámulta azt a villamost, amely épp az ő piciny Zsófiját vitte oviba. Zsófit, akihez látogatóba készült. Fehér Zsolt csak a kicsi lány miatt nem bánta meg, hogy engedett a zsaro­lásnak, és'feleségül vette 1990-ben magyar diáktár­sát, Juditot, akivel együtt tanult a lipcsei egyetemen. „Nem, nem bántam meg, de azt sem, hogy elváltam. Együttlétünk alatt is tudta, hogy sohasem lesz a fele­ségem, mert csak a kénye­lem tartott bennünket egy­más mellett. Aranyos, bá­jos, dekoratív nő volt, kel­lemes partner. De őszintén nem lehetett vele beszélni. Rögtön dührohamot kapott. Kisebb megszakításokkal éltük egyetemista életünket, én biokémikusnak készül­tem, ő germanistának. Ma­gyarországra betelepült sváb szülők gyereke volt, de utálta Németországot, min­denképpen itthon akart élni. De mondtam neki, hogy nem én leszek élete párja! Különváltunk. Már egy szép német lány volt a barátnőm...” Judit bejelentette, hogy terhes, már volt egy abor­tusza, nem akarja a gyere­ket elvetetni. De magát an­nál inkább. Zsolt miatt már úgyis lekésett az összes fa­lubeli partiról, Németor­szágból nem akar férjet. „Azt mondta, ha nem ve­szem el, öngyilkos lesz! És ez nemcsak üres fenyegetés volt, Judit úgy dobálózott az életével, mint más a papír- galacsinnal. Néha azt érez­tem, nem beszámítható ez a nő, és nincs egy csepp felelősségérzete sem!” A januári dermesztő szél fagyasztotta rá a boldognak nem mondható igent az ifjú párocska ajkaira. Az indu­lás pillanatában halálra ítélt házasság gyümölcse, Zsófika júniusban érkezett meg. Magyarországon szü­letett, magyar szülőktől, magyar névvel és lélekkel. Mindene megadatott, de egymást szerető szülőket nem kapott. Egy ötszobás, háromszintes, maximális kényelemmel felszerelt la­kásban csak kerülgette egy­mást a férj és feleség. Judit - az édesanyja példáját követve - megpróbált csa­ládfő lenni, amit nehezen viselt nyakas, önfejű, néha túlontúl is határozott férje. A légkörre szó szerint illett, hogy megállt a kés a le­vegőben, sőt meg is villant Judit kezében. Még jó, hogy ebből Zsófi még nem látott semmit. Csak érzett... Karácsonykor Zsolt be­adta a válópert. „Kértem, mondja meg, hol vegyek neki egy lakást, hol akar élni, én segítem őket minden erőmmel, de ne együk egymást!” A per azzal a megegye­zéssel ért véget, hogy a gye­rek természetesen az anyá­nál marad, de hogy hova költöznek, és hogy a gye­rek hol kezdi majd el az is­kolát, ahhoz mindkettőjük beleegyezése szükséges. zelte. Hát igen, neki semmi sem drága, neki nincs fe- ||| lelőssége ebben az ügyben. De Juditban sincs egy fi­karcnyi sem. A válás után - barátra lelve — azonnal abortusza volt. Szerintem azt várja, hogy összetörjek, pitizzek neki, próbáljam egységesíteni a családot. Vele? Lehetetlen!” És elindult a harc Zsófi­ért. Nem csak Németor­szágban, hanem itthon is 1 feljelentette volt felesége Zsoltot gyermckrablásérl. | Viszont kapott cserébe egy rágalmazási pert Némctor- 1 szágban, ugyanis férjétől azért óvja a gyereket, mert , a keleti maffiával van kap­csolatban, lopott autókkal üzérkedik és keleti vonást! pribékekkel figyelteti őt. Egy láthatás-újraszabályo- 1 zási és gyermckclhclyezési j pert is indított itthon férje - még '95-ben. „Megegyeztünk, hogy t közösen döntjük cl, hogy j hol kezdi cl az iskolát Zsó­fi! És csak itt teheti! Meg- egyeztünk, hogy hagyjuk. I hadd maradjon gyerek so- ® káig, elég ha hétévesen ül be az iskolapadba. Most ? hatéves, és már tanul. Lip- I csében. Német tanárok­tól.” Az egyik véglet, hogy j Zsófi az apjához kerül, a | másik, hogy évente négy- I szer láthatja egyenként 9 1 órára, de csak gyámügyi f felügyelet mellett. Lipcsé- ben. Kétezer kilométeres ? utazás után. „Több, mint egy éve nem j láthattam. De az ajándéko- I kát elküldhetcm neki. Az 1 kell. de én nem? Azért ra- 1 gaszkodik csak a gyerek­hez, mert támogatást kap! | Ha nem lenne Zsófi, a mun- | kanélküli-scgélyből rég éhen halt volna!” Az ügyben az anya szü- I letési helye szerint illetékes | esztergomi bírónő úgy lát­ta, hogy nem áll rendelke­zésre olyan adat, ami arra utalna, a gyereke az anyá­nál „veszélyeztetve van”, j Hiába a tanúk sora, a pszi- 1 chiáter, a gyámügy, az |J óvónők vallomása. Május ötödikére írták ki Lipcsében azt a tárgyalást, j| amely alapján Zsófi kizá- rólag német állampolgár ■ lesz, mivel anyja vallomá- ■ sa szerint az ő szülei csak betelepült svábok Magyar- ji országon, és csak vélcllc- jj nül szülte itt meg a leány- £ kát, így tehát ők „echte” jjj németek. És az apának semmi köze hozzájuk. Az apának, aki elfogultságot jelentett be az esztergomi bíróság ellen. Alkatából ítélve, elkeseredett hangú- I latában lehetett egy-két ke- % resctlen szava a bírónőhöz, § vagy csak csapkodta az |f| asztalt, elejtett néhány szót a folyosón, és az ítész nem , tudott felülemelkedni un- I szimpátiáján, és másfél mondattal lesöpörte a tanúk sorát. „Én ezt nem értem. Ma- f gyár bíróság hogy hagy- I hatja, hogy clnémctcsít- | senck egy magyar kis- | lányt. Mert Zsófi magyar, és az enyém, nem vehetik , cl tőlem, nem vehetik cl • tőlem...” Az elfogultsági indítvány | miatt az ügyet Tatán tár- gyalják. De tíz nappal később, mint Németor­szágban.. A nagyszülők

Next

/
Thumbnails
Contents