Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-03 / 28. szám

1 1997. február 3., hétfő Az ideggyógyász dzsesszdobos Orvosok a művészetben: dr. Jónás Csaba 1990 óta dolgozik a Jósa András Kórház idegosztá­lyán. Véletlenül került kapcsolatba a Jazz Mad Band együttessel. Igaz ugyan, hogy gyerekkorában meg a középiskolában rendszeresen zongorázott, és bele­kóstolt a dobolásba is, de az érettségi után mintha befejeződött volna zenei pályafutása. Egyetemi évei alatt nem talált olyan társakra, akikkel együtt hódol­hatott volna a zenének, kezdő orvos korában pedig egészen más problémák foglalkoztatták, így a dob­felszerelés megint csak háttérbe szorult. Aztán vala­ki megtudta, hogy tud dobolni, kapott egy felkérést és felébredt benne a Csipkerózsika-álmát alvó mu­zsikus. Azóta ismét rendszeresen gyakorol, és időnként közönség előtt is megmutatja tudását. Berki Antal (Új Kelet)- Hat évig tanultam zongo­rázni. Amikor gimnazista let­tem, abbahagytam a zenetanu­lást. Úgy éreztem, elég volt, és amúgy sem akartam hivatásos muzsikus lenni. Az a hat esztendő azért valamennyire megalapozta zenei tudásomat, de már elsős koromban eldön­töttem, hogy orvos leszek. Per­sze nem lehet egyik pillanat­ról a másikra mindent abba­hagyni, ráadásul egy barátom révén a dobolást is megszeret­tem. Néhány osztálytársammal alakítottunk egy zenekart, és magától értetődően én lettem a dobos. Nem voltunk valami világbajnok banda, de azért a városban ismertek minket. Ak­koriban sok bulin zenéltünk, és nagyon megszerettem a műfajt. Hajó a társaság, akkor nemcsak a fellépések okoznak örömet, de a próbák is rendkí­vüli élményt jelentenek. Az­tán az egyetemi évek alatt nem találtam olyan társakra, akik­kel lehetett volna valamit kez­deni, és „szépen induló zenész karrierem” abbamaradt. Ami­kor Nyíregyházára kerültem, sokkal nagyobb gondjaim voltak, semhogy zenekar­alapítással törődjek. Föl sem merült bennem, hogy rajtam kívül más is érdeklődik ilyes­mi iránt. Néha odaültem a dobfelszereléshez meg a zon­gorához, és a magam örömére szórakoztam egy kicsit. Össze­sen ennyi volt, ami a zenéhez kötött. Dolgoztam a kórház­ban, megismerkedtem a kollé­gákkal, tanultam a szakmá­mat, és egyszer csak számomra is meglepetésként Bujdosó Misi megkért, hogy menjek hozzájuk dobolni. Azt sem tudom, honnan tudta, hogy én ismerem ezt a hangszert. Kez­detben csak magunknak ját­szottunk, később a „Muzsiká­ló orvosok” mozgalom jóvol­tából közönség elé is léphet­tünk. Azóta együtt vagyunk. Igaz, hogy volt néhány csere a zenekaron belül, de azért jól megvagyunk egymással. Amo­lyan orvoskodó művészek vagy művészkedő orvosok va­gyunk. Sokan vannak a szak­mánkban olyanok, akik vala­milyen szinten művelnek különböző művészeti ágakat, de soha nem.íépnek nyilvá­nosság elé. Biztos, hogy jó módszer ez a tökéletes kikap­csolódáshoz. Szakmánkban tudat alatt mindig is jelen van a felelősségérzet. Nem nyilvá­nul ez meg látványosan, de vé­gigkíséri az orvos egész éle­tét, még a kevésre szabott sza­badidőt is képes befolyásolni. A muzsikálást az isten is arra teremtette, hogy amíg ját­szunk, megszabaduljunk a napi gondoktól, és a zenétől kapott impulzusoktól empátiakészsé­günk is sokat tanulhat. A be­leérző képesség pedig a legfon­tosabb dolog a beteg és az or­vos kapcsolatában. Musical Kisvárdán Új Kelet-információ ______ A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza február hó­napban színvonalasnak ígérke­ző programokkal várják az ér­deklődőket. Február 6. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk. A kisvárdai Vári Emil Általános Iskola „Csöpi” Színjátszó- csoportjának előadása. Febru­ár 13. Moliére: Don Juan, avagy a kőszobor lakomája, vígjáték a kassai Thália Színház ven­dégszereplésével. Február 19. Zenés Társasutazás, a Szabol­csi Szimfonikus Zenekar mű­sora. Február 27. Musical-Va­rázs. A műsorban ismert musi­calekből hangzanak el részle­tek neves közreműködők elő­adásában. Fellép Csengeri Otí­lia, Sasvári Sándor és Vikidál Gyula. Szerdánnyugdíjasklub, szerdán és csütörtökön aerobik- foglalkozások és reikiklub vár­ja az érdeklődőket. Hétfőnként cserebereklub gyerekeknek. Ezenkívül váiják az alapfokú számítástechnikai, személyi számítógép-kezelői, kereske­dő-boltvezető, szabó-yarró és vámügyintézői tanfolyamokra a jelentkezőket. Kultúra Egy férj az ágy alatt Bemutató a Móricz Zsigmond Színházban Dosztojevszkij az emberi lélek viharainak talán máig is legnagyobb és leghitele­sebb ábrázolója. Nem a cselekedetek érdeklik, ha­nem azok mozgatórugói, még csak nem is a lélek felszíne, hanem az „érthe­tetlen” mélységek feneket­len és pokoli bugyrai... Cso­dás irodalmi értékű „kuta­tásait” akkor sem tudja - és nem is akarja - sutba dob­ni, amikor a humor (?), pon­tosabban a gúny és az ön­gúny, az irónia és az öniró­nia birodalmának ösvénye­in jár, megfejteni szándé­kozván a lélek gyötrelmeinek labirintusát. Igen, „csak” megfejteni, hiszen nagyon jól tudja, hogy megoldást, gyógyírt, általános receptet nem adhat, azt mindenki csak önnön kezével írhatja fel magának. Ha tudja. Ha akarja. Palotai István kritikája Féltékenység. Az emberi lélek egyik legszömyűbb betegsége. Az önbizalom teljes hiánya, min­den rációtól független önsors- rombolás. Az a mókuskerék, amelybe bekerülvén mégis eljut az ember valahova: az őrületbe... Fogynak a szavak, ahogy az ál­landó magyarázatok és magya­rázkodások is egyre tömörebbek. Marad a vegytiszta pusztulás. Az imádat és a gyűlölet mezsgyé­jén száguldó, önmagát egyre gyerekesebb érvekkel nyugtató, ugyanakkor a „méregpohárt” egyre mélyebben kortyoló em­ber kórképe. Akinek már nem áll másból a világ, csak szeretőkből, feleségekből és önmagából, aki az egyetlen férj a világon. A megcsalt férj, akinek már csak ellenségei vannak, aki harcban áll az egész hazug és a feleségek­nek „falazó” társadalommal... Talán rendhagyó módon először az irodalmi munkatársak - Fü- löp Angéla és Venyige Sándor - munkájáról szólnék, mivel a da­rab önálló dramatizáció. A fel­adat roppant bonyolult, és nem is igazán hálás. Az alapanyag ugyanis módfelett egyértelmű, és ellenállni látszik. Az egyre szűkülő koncentrikus körökből álló dramaturgiai szerkezet ép­pen ezért kiváló találmány, amely hűen tükrözi magát a „je­lenséget”, a féltékenység kórraj­zát. Az egyre szűkülő lelki tér így aztán egyetlen pontba vezet, az „emberi bolygó” halálába. Olyan ez, mint egy asztrofizikai tétel, melynek a kimenetele már előre világos: az égitest egyre jobban pulzál, hogy aztán önmaga anya­gába roskadván „fekete lyukká” váljék - megtestesítve a semmi legmagasabb fokát. A szöveg iszonyatosan fárasztó és nyo­masztó. Szinte belepréseli a nézőt az ülésbe. Nehezen emészthető, és kérdéses, hogy az „átlagnéző” számára mennyire fogyasztható, ugyanakkor a „dolog” pontosan erről szól, tehát így hiteles! Az egyre töredékesebbé váló érvek visszaköszönnek, és már mi is tudjuk, hogy mi következik, de érdekes módon éppen ez oldja fel a néző görcsét: ettől válik be- fogadhatóbbá. A dramaturgia ér­zékeny egyensúlyt talált a ferge­teges vígjátéki humor, valamint a komor valóság között. Tasnádi Csaba rendezése va­rázslatosra sikerült! A néző több­ször is megélheti a „színházi cso­dát”. Az egész előadás remekül hangolt, és hűen simul ehhez a különös komédiához. Követke­zetes jelzett színjátékot látunk, amelyből tulajdonképpen min­denki kikacsint, mígnem a dol­gok követelte logika szerint a végkifejlet már a letisztult, pőre és reális valósághoz hangolódik. Óriási találmány az a - valószí­nűleg a dramaturgokkal közösen kigondolt - fikció, miszerint a csalásban - nők és férfiak - mind- annyian egyek vagyunk, le­gyünk akár részeges csavargók, akár pedig a felső tízezer tagjai. A„képi általánosítás”—a felesé­gek vonatkozásában - szintén négyzetre emeli a szavak igaz­ságát. Személy szerint tőlem ide­gen megoldás a világítási effek­tusokkal történő gondolati ki­emelés, ebben az előadásban mégis helytállónak és fontosnak érzem. Nemcsak azért, mert igaz megoldásokat javasol, hanem azért is, mert ezáltal átnyúlik a mába, igazságot szolgáltatva a magasabb rendű emberi párkap­csolatoknak, ahol nem a tulaj­donlás, hanem egymás szabad­ságának a tisztelete jelenti az igazi szeretetet... Remek és gyönyörű színpad­képek, effektusok tárháza az előadás, amely egyben dicséri Csanádi Judit kitűnő díszleteit és a fővilágosító munkáját is, de mindenképpen Tasnádi elvárá­sait és igényességét tükrözi. A színészek, a rendező kivá­ló partnereinek bizonyultak, és remekül valósítják meg ezt a va­lóban különös panoptikumi ko­médiát. Horváth László Attila ismét remekel, és könnyedén viszi a vállán az előadást. A Czikéli László szerepébe bravú­rosan beugró Megyeri Zoltán kiváló figurát hoz, csakúgy, mint minden művész ebben a darabban, ezért tulajdonképpen igazságtalanság lenne bárkit is kiemelni... Húros Annamária jelmezei afelett, hogy gyönyö­rűek, még erősítik is az előadás tartalmi motívumait. Összefoglalva: a Férj az ágy alatt remek művész-színházi pro­dukció, amely ugyan nem töre­kedhet populáris sikerekre, még­is beleillik a Móricz Zsigmond Színház művészi törekvéseinek sorába. A közösség erejével Palotai István (Új Kelet) Új Nemzeti Alaptanterv ide, új törvényi szabályozott­ság oda, úgy tűnik, hogy a magyar oktatásban még nem történt szemmel látható vál­tozás. Sokan természetesen ezt a „miből?” manapság divatos kérdőszavával ma­gyarázzák, és habár van is némi igazságuk, okfejtésük mégsem fogadható el. Ah­hoz, hogy igazán történjék valami, elsősorban szemlé­letváltozásra lenne szükség, ami eddig bizony váratott magára. Elsősorban a tekintélyel­vet kellene elvetni. Nem­csak arról van szó, hogy vég­re jó lenne soha többet nem hallani gyerekverésekről és -veretésekről, hanem arról, hogy be kellene látni: a stressz és a fegyelmezés nem az oktatás része, hanem leg­feljebb egy, a helytelen módszerek közül. Termé­szetesen nem tagadom az iskola nevelési kötelezettsé­geit, azonban azt kétlem, hogy ezt össze szabad mos­ni a tárgyi tudás átadásával, az oktatással. A feleltetés mint a megmérettetés eszkö­ze sem valami demokrati­kus, és nem is igen humá­nus eszköz, hiszen a várha­tó jegytől rettegő diák telje­sítménye nagyban függ pszichés problémamegoldó képességétől is, és így tu­dásszintjének felmérése ez­zel a módszerrel objektíve szinte lehetetlen! Az osz­tályzat is, mint olyan, nem biztos, hogy segíti magát az oktatást, hiszen felesleges terheket ró a diákra, és a ta­nárra egyaránt. Bár ez a tétel kétségtelenül igaz, hogy akkor jó az iskola, ha a későbbi felnőtt életet szimu­lálja, és így készít fel rá, va­lamint, hogy a diák munká­jának „bére” nem más, mint maga az elért osztályzat, mégsem biztos, hogy a je­gyeknek így - egyszemélyi tanári döntések alapján - kellene megszületniük, hi­szen, ha már,muszáj”, hogy legyen, miért is ne lehetne egy kollektív döntés ered­ménye? Nézzünk egy gyakorlati ellenpéldát, a skandináv modellt, amely közismerten a legliberálisabb a világon. A kilencosztályos általá­nos iskolában nincs osztály­zat. A megmérettetést tesz­tek kitöltése jelenti, a kiér­tékelés pedig közös megbe­szélés tárgya. A kollektív vélemény legalább akkora hatást eredményez, mint egy osztályzat... Ä tanulmá­nyok sebességét a leggyen­gébb tanulóhoz kell szabni, a nagy egyéni elmaradás a tanár fegyelmi felelőssége. Ugyanúgy, mint a rossz ma­gaviselet, hiszen ez azt jel­zi, hogy órái érdektelenség­be fulladnak, felkészületlen, és módszerei rosszak. A tanár és diák közötti tel­jes egyenjogúság alapelvá­rás, és csupán a morális irányadás és példamutatás különbözteti meg őket egy­mástól, ami legalább olyan kiemelt cél, mint a tárgyi tudás átadásának feladata. A tekintélyelv ott elavult, em­bertelen, és ezért egészen biztosan igazgatói retorzió követi... 5® M - JHBHH Címszerepben Horváth László Attila Fotó: Bozsó Katalin

Next

/
Thumbnails
Contents