Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-28 / 302. szám
1996. december 28., szombat Riport UJ KELET Egy karácsony Kanadában Amerikába utazni, lehet hogy a „kezdőknek” roppant izgalmas, de mindenkinek iszonyatosan fárasztó dolog. Ha innen a megyéből indul, jobb, ha este le sem fekszik... Palotai István riportja Hajnali két óra. Ébresztő. Kávé, zuhany, egyebek. Sietni kell, mert reggel fél nyolckor Ferihegyen kell lenni. Az úton egy lélek sincs, hát megyek, „ahogy a csövön kifér”... A hosszú és magányos repesztés után jól esik Ferihegy melege, és a légikikötő fényei. Leadom a kuffereket — éppenhogy belefér a súlyba —, és még andalgok egy kicsit. A barátomnak veszek egy díszes Vilmoskörtét, a feleségének egy akármilyen likőrt. Mindegy nekik, csak itthoni legyen, úgyis végigbőgik, amíg isszák. A kommunizmus végeztével megszűnt az emigránsgőg. Megszűnt az „én addig oda nem megyek, amíg az oroszok...” Az indulásokat jelző táblán villogni kezd a Zürich melletti lámpa, ideje beszállni. Félperces, szinte hanyag útlevél- vizsgálat, majd át a biztonsági kapun. (Persze hogy a zsebemben maradt egy kulcscsomó, amitől is úgy néznek rám, mint Carlosra, de aztán megnyugszanak...) Aztán irány a beszállókapu. Szokásos Boeing: még egyszer megízlelem az igazi magyar téliszalámit, iszom egy kis tokajit, bambu- lok egy keveset, és már Svájcban is vagyunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a zürichi a világ egyik legutálatosabb repülőtere. Sötét is, hodály is. Ez van. Aki nem akar százezreket kifizetni egy útért Torontóba vagy New Yorkba, az ezt választhatja, mert ez a legolcsóbb... Majd háromórás várakozás után végre pislogni kezd a Montreal (Toronto) zöld lámpája, és kezdetét veszi a drukk: csak Jumbo Jet legyen, azaz Boeing 747-es! Az jó kényelmes, nem úgy ülsz az ülésben, mint egy szűzlány a villamoson... Fel is lehet kelni, bőven van hely mászkálásra, és fel lehet settenkedni a „púpba”, ahol a bárnak minősített kocsmahivatal üzemel... Mielőtt a „csőhöz” érek, kikukkolok az ablakon. Naná, hogy nem Jum- bó. Sőt! MD 11-es, amit a legjobban utálok. Randa ormótlan dög a végén felhajtható szárnyaival, és a farkára bigygyesztett harmadik sugárhajtóművel. Az szokott leszakadni — tartja a fáma —, amiből persze semmi sem igaz, de elég jól hangzik ahhoz, hogy ne szeresse az ember... Na akkor nyomulás befelé. A tengeren túlra szálló gépeknek különös hangulatuk van. Egyrészt az utasok szemmel láthatólag a világ minden részéről jöttek, de sok közöttük a tipikus (például olasz) kivándorló is: csomagba kötött batyukkal, és kanárival a kalitkában. Ok elég hangosak szoktak lenni, de csak addig, amíg el nem indul a gép. Aztán lapítanak, mert a legtöbbjük eleddig legfeljebb a szántásból látta fent a „csíkhúzót”. Ez a ketyere is van olyan széles, mint a régi Béke mozi. Egy sorban tizenkét ülés van. Három-három kétoldalt és középen. A két oldalon lévő szűk járás éppen akkora, hogy a stewardessek kiskocsija elférjen... A gép úgy tele van, mint a hetes busz délután! A svájci lányok higi kendőket osztogatnak, és cukorkát a felszállás előtt. Egy hangos rusz- ki társaság azon röhög, hogy az egyikük a kendőt is meg akarta enni, mielőtt rájött, hogy mi az... Ezek a behemót dögök úgy szállnak fel, hogy az ember szinte észre sem veszi. Nem pattognak, nem lőnek ki, csak húznak, és aztán irány fölfelé. Azt is csak módjával, hogy ne fogyjon túl sok nafta... Nem tudom sejtik-e mit jelent — akik még nem tették meg — szembe repülni az idővel? Felszállsz déli tizenkettőkor, utazol vagy nyolc órát, aztán leszállsz délután három órakor Amerikában. Akik várnak, könnyen vannak, nekik még délután van, te meg már talpon vagy huszonnégy órája. Más variáció nem létezik. Csak dél körül indul gép Európából Nyugat felé, ha ezeket elszalasztod, várhatsz másnap délig. (Visszafelé pedig csak este lehet utazni — ekkor szembe kerülsz az idővel —, és másnap délelőtt vagy Európában.) Maga az út nem unalmas. Rengeteg monitor van a plafonra szerelve, így mind a négyszázötven utasnak jut egy, ami szobaközeiben van. A monitoron folyamatosan kiírják, hogy milyen magasan és milyen gyorsan repülünk, valamint azt, hogy hány fok van odakint. A számok folyamatosan ugrálnak, ahogy változnak az adatok. A legfőbb két szám, a már megtett és még megteendő út hosszát jelzi. Valahogy így néz ki a tábla: 1027 km/ h — 11000 méter — mínusz 52 fok Celsius.... 1400 km: 6010 km. Aztán változik a kép, és egy térkép mutatja, hogy éppen hol járunk... Italok, kellemes meleg ebéd, uzsonna, adómentes vásárlási lehetőség, aztán megint evés, még bőségesebb, megint italok és filmek középen fent a nagy vásznon és időnként a monitorokon is. Ha nincs kedved mozizni, kaphatsz fülhallgatót, amit a karfádon lévő csatlakozóba dugva tízféle zenei menü közül válogathatsz... Aztán lassan csak megérkezel Montrealba, ahol fél óra pihenés után felreppenve alig negyven perc a célállomásod: Toronto. Nagy kínkeservesen átmész a kanadaiak mániákusan vigyázott határán, ahol úgy kikérdeznek, mintha érettségiznél. Hova, kihez stb. Attól félnek, hogy nem akar- e a delikvens Kanadában maradni. Nem, kézit csókolom, nem akarok. Munkám is van, persze, köszönöm, pá magának... És már meg is érkeztél. Forró ölelések és csóközön, aztán irány a kocsiért. Sajnos csak a tizenhetediken volt hely, az pedig fűtetlen. Nem ügy. Mínusz huszonöt fok, és vízszintesen esik valami ügyes kis hódara. Végre otthon. Újabb ölelések, újra hát megérkeztél, és hogy utaztál, meg de rég láttalak, és már a díszes asztalnál ülsz (ne felejtsd, alig fél öt ha van), és töltött káposztát kell enned füstölt cubákokkal, majd görögdinnyét, vagy akármit. Te pedig halálodon vagy, és csak egy zuhanyra és egy ágyra vágysz. Ez is eljön. Jóc- cakát. Ha csak pár napra érkeztél, akkor másnap már hurcolnak is vásárolni. A kanadaiak nem szenteste ajándékoznak, hanem egy héten keresztül. El lehet képzelni, hogy mit jelent akkor a bevásárlás... Két teljes nap után aztán minden egyenesben van, és megkezdődik a csomagolás szertartása. Csicsás papírok méterei, előre készített öntapadós talpú művirágok a papírok rögzítésére, minden, ami csak egyszerűsítheti az eljárást és javíthatja a küllemet. A város gyönyörű! A házak — kicsik és nagyok — egytől egyig roskadoznak a lámpács- kák millióitól, és minden ház előtt egy-egy fenyő úgyszintén. A belvárosban ezernyi Mikulás. Minden boltnak megvan a magáé! A gyerekek csillogó szemmel, vagy éppen bőgve hallgatják intelmeiket. Az egyik szőrmeboltban tumultus támad a pénztárnál. Valami különc nem kártyával, hanem készpénzzel akarja kifizetni a bundát, amit vett. Nézik, vizsgálgatják a bankókat, folyamatos fejcsóválások között. Aztán csak rendben meglódul a sor. Huszonharmadika a kaja beszerzésének napja. A hadművelet a hűtők fogadókész állapotba tételével kezdődik, majd nyomás a Baltazárba! Nem nagy üzlet, legfeljebb mint a nyíregyházi vadaspark. Halk zene és áru mindenütt. Fogunk magunknak egy targoncát (mert bevásárlókocsinak nem nagyon lehet már nevezni), és beindulunk. Mindennek ...99 a vége. A cigi 6 dollár kilencvenkilenc cent (annyi bizony), és így tovább. Veszünk két struccot, amiről barátom váltig állítja, hogy csak pulykák, valami hajdani „szörnyetegből” halszeleteket, kész majo- nézes burgonyát, két kiló gesztenyét (a pulykába), egy baromi rekesz kólát, kész grillcsirkét valamilyen állítólagos csodazacskóban, amiben még másnap is meleg, egy rakat gyümölcsöt és zöldségkupacokat, és csak a jóságos ég tudja, hogy még mit. Te, Laci! Minek az a ménkű sok kaja? — Nem sok ez. Tudod, mindig jönnek, és az asztalnak egy hétig tele kell lennie! — Oké. De minek kell az a hat kiló máj, amit vettél? — Az Nusikáé. Hadd egyen ő is frisset az ünnepek alatt. — Aha. (Nusika, a hetven- kilós koromfekete labrador- kutya igazán meg lehet elégedve Jézus urunk születésével...) A szenteste csendes, mint mindenütt a világon. Semmi nagy zaba (még Nusika is csak kutyakonzervet kap), beszélgetünk a világ dolgairól, az otthonról, a rózsadombi villákról és a kukázókról, és a politikáról. Mindketten megállapítjuk, hogy érdekes módon — hacsak nem végzik kötélen — egyetlen politikus sincs az öregek szegényotthonában, és hogy mindenütt így van ez ezen a cifra világon... Hallgatunk egy kis zenét, majd felcihelődünk, és bemegyünk a St. Clair-en levő magyar templomba éjféli misére. A templom zsúfolásig megtelik atyánkfiaival, az ember azt sem tudja hirtelen, hogy Torontóban van. Torontóban, a körülbelül nyolcadik legnagyobb magyar városban, ahol több mint százezer hazánkfia él... Másnap aztán beindulunk, mint a motoregér. Csak a jóég tudja hány helyen is voltunk, puszi puszi szervusztok, vagy „háj”-egyetek igyatok, tessék ez a tiéd, ez meg a tied, ezek meg a tieitek, ó köszönjük nem kellett volna, jaj de szép, szervusztok, pá, „látjuk egymást”, szijú egen. És így ment ez napestig. Voltunk közben Barry-ben, Oshawában, Niagara Fallson és Coldwater Riveren. Aligha tettünk meg kevesebbet, mint háromszáz kilométert... Este tízre viszont egy olyan barátomhoz voltam hivatalos szintén Niagara Fallson, aki ki nem állhatta vendéglátó barátomat. Mivel azonban a „csapat” van annyira intelligens, hogy nem várja el ilyen esetekben a „szolidaritást”, torontói barátom még a kocsiját is kölcsön adta az „ügymenet” egyszerűsítése érdekében. Gyakorlatlanságomtól, és attól, hogy esetleg eltévedek, nem kellett tartania, hiszen magam két és fél évig éltem Torontóban. Felcihelődtem, elmentem, ott voltam. Aztán hogyan is voltak később a dolgok, azt homály fedi. Történt ugyanis, hogy engem, aki nem szoktam, soha sokat inni — megitatott valami sárkányos piával, amit éppen a napokban hozott Paraguayból. Aztán a kevésagyú betuszkolt a kocsiba, én meg visszahajtottam Torontóba, ami ugye nyolcvan kilométer is van. Nem is volt semmi baj. Csak aztán másnap reggel, amikor indulni akartunk, akkor láttuk, úgy beálltam a garázsban két oszlop közé, hogy tartott vagy tíz percig, amíg kikecmeregtünk... Már csak egy napom volt hátra az indulásig, így hát barátom felfüggesztette a rohangálást, és leginkább beszélgettünk. Megkaptam én is ajándékaimat, én is odaadtam az enyémet (igen, így szokás és nem azonnal), és szépen el is ment a nap. Az indulás délelőttjén istentelen hófúvás kerekedett, és kérdéses volt, hogy képesek lesz- nek-e indulni a gépek. Valahogy kiverekedtük magunkat a hóviharban Toronto Internacionalra, és várakozó álláspontra helyezkedtünk. A belföldi járatok már nem indultak, de az óceáni gépeknek biztosították a kifutót: jet motorokkal fúvatták a havat, és lángszóróval szárították a jeget a betonon. Elérkezett a búcsú ideje. Szevasz egykomám! Vigyázz magadra! Én még csak igen, de a pilóta is! Isten megáldjon... Viszlát a nyáron otthon, Magyarországon! Oké! Úgy lesz... Üdvözlök mindenkit...! Aztán elvegyülök a tömegben, elnyelnek a folyosók és a gép... Másnap délután ötkor már itthon is vagyok, és persze eszem az érkezők ominózus töltött káposztáját... M ég a neve is komoly volt, és amikor zengő mély hangján bemutatkozott, a hideg futkosott a hátunkon. Doktor Bajtay Mária. A matematikai tudományok doktora, volt egyetemi docens. Akkor mit keres pont a mi iskolánkban, és miért lett még ráadásul osztályfőnökünk is doktor Bajtay Mária? Aztán csak azt vettük észre, hogy már nem is félünk tőle. Megszoktuk hollófekete kosztümjeit, mindig rendezett hófehér haját és azt a templomi emelkedettséget, ami áradt belőle. \ _______________________ Ne m telt bele egy hónap, és azon kaptuk magunkat, hogy valamitől értjük a matematikát, és csak azt nem tudjuk, mitől? Minden olyan egyszerű volt, mint doktor Bajtay Mária. Egyszer, amikor Gedeon — az osztály réme — nagyon rossz fát tett a tűzre, a szemébe nézett és megkérdezte tőle, hogy verike otthon? Gedeon a hatalmas, a legyűrhetetlen ettől aztán csak nyelte könnyeit, miközben a lábát nézte, hogy hogyan rugdossa a parkettát. Csak egyetlen ember volt a teremben, aki megértette akkor: doktor Bajtay Mária. Aki mellesleg valami furcsa kórban szenvedett, amely március 21., április 4., május L, és november 7. előtt rendszeresen elővette. Kérdeztük is, mi baja? Azt mondta, kínozza a reuma. Az időszakos reuma. Az, amelyik március 15-én soha sem vette elő. Aztán eljött a búcsú ideje. Ekkor láttuk először világos ruhában. Vajszínű kosztüm volt rajta és halványlila blúz. És ki volt egy kicsit festve. H alálos csend lett, amikor belépett az osztályba. Röviden búcsúzott, majd mindenkinek átadott egy borítékot, s benne egy kártyát, amelyen ez állt: Köszönök nektek mindent. Tildy Zoltánné dr. Bajtay Mária. A boríték Palotai István kistárcája L. _____... ..........'........'................ ...................... ~______) I A befagyott Niagara
