Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
I Egy elgörbült túra története Palotai István Sárospatakra indult... A mikor barátaink kai eltökéltük, hogy a következő vasárnap Sárospatakra utazunk, hogy megnézzük a vár újonnan restaurált szárnyát, szinte buzgott bennünk a kultúrvágy! Ahogy illik, „hozzáolvastunk” a témához (mert mégiscsak más az, mint az idegenvezető hasában a bekapcsolt kincstári magnetofon)... Reménykedtünk, hogy az időjárás-felelős is kegyeibe fogad minket, megjavul az idő, hiszen azért mégiscsak máshogy fest minden a szikrázó téli napsütésben. Szombaton még egy utolsó telefon: minden rendben? Remek! Akkor holnap reggel a megbeszéltek szerint. Elérkezett a várva várt nap. A korai időpont ellenére frissen, vidáman keltünk nejemmel. Halihó! Kiruccanunk! Amikor széthúztam a függönyt, ha lehet, talán még sötétebb lett a szobában... Kint generálszürke világ honolt, fütyült a szél és vízszintesen esett az az apró izé, ami sem esőnek, sem ködszitálásnak nem nevezhető. A hőmérő higanyszála három fokot mutatott. Bólintottunk... Aztán karthauzi csendben elkészültünk és elindultunk a barátaink elé. Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy ők is úgy ülnek a kocsijukban, mint egy megözvegyült túzokcsapat, de az adott szó kötelez, és eb legyen, ki meghátrál — elindultunk Sárospatak felé. A tokaji hídig nem is volt semmi gubanc, mentünk, mint a távirat, de ott ékes bizonyítékát tapasztaltuk annak, hogy mások is hozzánk hasonlóan gondolkoztak és nekivágtak. Kikecmeregvén a káoszból elindultunk Bodrog- keresztúr irányába. Alig mentünk azonban néhány kilométert a folyó mentén, amikor egy magas partszakaszon a lassan felfelszakadozó ködben, hirtelen — szinte a semmiből — egy csodaszép szobor- csoport képe bontakozott ki. Természetesen megálltunk és eső ide, „habarék” oda, kiszálltunk és megnéztük a jelenésszámba menő szoborparkot. A hét vezér állt ott, egy-egy fatörzsből rusztikusán kihasítva. Mintha ott nőttek volna ki a földből valamikor az idők kezdetén. Mint őrök a vártán, mind egy irányba néznek. Mintha visszavágynának az őshazába, mind a hét Kelet felé tekint... Nem haladtunk sokat, amikor megint megállított valami. Egy piciri semmiség. Egy kis épület, egy „apró istenke” házikója. Egy csodaszép formájú vadonatúj kápolna. Persze hogy letértünk és bementünk a faluba, hogy közelről megszemléljük remek vonalait, kecses kis tomyocskáját, modem, mégis klasszikus formavilágát. Sajnos zárva volt, így csak fantáziánk rendezhette be... Rátérvén az Újhely felé vezető főútra alig haladtunk tíz- tizenkét kilométert, amikor megint váratlan esemény történt. A nagy-nagy szürkeségből hirtelen kivillant és „dalra gyújtott” egy harsogó zöld tábla, amelyen ez állt: Tolcs- va. A tábla vége nyílban végződött... Na már most. A helyzet az, hogy művelt családból származom, így tüstént felderengett ismereteim bő tárházában ez a községnév, sőt emlékeim között matatva annak a pavlovi reflexnek is megvilágosodott előttem az oka, hogy miért futott össze a nyál a számban... Mondom is az asszonynak: — Kitérünk! Nem a hitünkből, hanem az utunkból... Pár kilométeres már Tolcsván is voltunk. Meglehetősen sajátságos, így érdemel néhány szót az a gondolati egység, amely köztem és a mögöttem haladó kocsit vezető barátom között feszül: egyetlen villogással, vagy dudálással sem jelezte, hogy ne volna tökéletesen tisztában a kitérő okával... Régi jó szokásom, hogyha valahová először visz a sorsom, megérkezvén azonnal megtekintem a helyi nevezetességeket. Benézek a múzeumokba, végigjárom a város híresebb pontjait, megcsodálom építészeti remekeit. Én édes jó Istenem, hát tehetek én róla, hogy Tolcsván minden, ami nevezetes, az cseppfolyós állapotban van?! Megálltunk ím a főtéren és keresni kezdtük a kocsmahivatalt. Eltökélt szándékunknak egy szép sárga épület állta útját: egy Hubertushoz címzett presszó. Átmenetileg jó is lesz — bólintottunk rá barátommal, holott egyetlen szó, nem sok, de annyit sem szóltunk. Hiába, kérem, ilyen az ezoterikus biogeneratív telekommunikáció. Ez a néma, ám a legmeszszebbmenőkig demokratikus döntés aztán meg is pecsételte a sorsunkat. A remek tolcsvai borok, és a két hatalmas poolbilliárd olyannyira lekötötték a figyelmünket, hogy mire észbe kaptunk, hát dél lett. Mondom is a személyzetnek, hogy fizetnék, mert enni is kéne valamit... erre csak úgy néznek rám, mint a lila egérre. Ugyan hova mennének, hiszen itt az étterem is egy ajtóval odébb... és „vadat, halat, s mi jó falat”... Ha így van, hát akkor az már a sors keze, annak pedig engedni kell, mert különben lészen nagy sírás-rívás és az fogaknak csikorgatása... Átvonultunk és helyet foglaltunk a hejre kis faburkolatos vadászétteremben. Mindenütt trófeák, régiségek, képek a falakon, kényelmes székek, ragyogó tiszta abroszok, virág az asztalon, a tulajdonosnő már ott is van... „Nem fáznak? Még kissé hűvös van... jó, jó, azért mégis hozok egy kis meleget”, és már gurítja is mellénk, a box szájához a szieszta gázkályhát... A feleségem szelíden a vállamra hajtja a fejét és a fülembe susog: Hogy fogjuk ezt kifizetni? Mosogatni te maradsz — re- begi, arcán — a külvilágnak szóló — angyali mosollyal, amikor éppen landolnak az étlapok. Vaddisznó így, úgy, amúgy, szarvas, őz, nyúl, angolna és kecsege... Óvatos pillantást vetek az étlap jobb oldalára, és... szinte hallani a követ, amint legördül a szívemről, mert a legdrágább kaja is ötössel kezdődik és három számjegyű... Most én jövök! Diadalittasan fordulok anyuci felé, hogy bejelentsem: császárok vagyunk, de elkéstem vele, mert már olyan laza eleganciával tanulmányozza az étlapot, mint Csekonics báró a Pardobicei Derby restaurantjában... Egy kellemes — az ízek orgiájában töltött — órácska után úgy pihegünk, mint megannyi skót harciduda közvetlenül a roham kezdete előtt. — Megfúlok, apucika — néz rám az asszony őszinte könyörgéssel a szemében, de képtelen vagyok bármit is tenni életben maradása érdekében, mert magam is a levegőért hápogok. Néma pillantások és lassú, hosszú bólintások nyugtázzák az adekvát életérzéseket, mígnem egy iszonyatosan szigorú kávé után megjelenik a fény az alagút végén: talán mégsem zabáltuk halálra magunkat! A tulajnő is leül közénk, kérdi, elégedettek vagyunk-e? Naná! Aztán beszédbe elegyedünk. Honnan jöttek? Nyíregyházáról. Halihó! Ha onnan jöttek, akkor meg kell nézniük a pincémet is... Pince? Tolcsván? Hm... Úgyis olyan nehéz volt ez a kaja... Nehogy már valami cickány legyen az emésztéssel... Isten neki fakereszt! De előbb fizetünk, mégis jobb, ha tudja az ember, hogy hol tart, elvégre már fél kettő, és reggel kilenc volt, amikor beléptünk ebbe a műintézetbe... Nagyvárosi Belépés a poklok kapuján a mennyországba Van, ahol a vidámság a ráadás, van, ahol a múlt komorsága fogad árakhoz szokott pénztárcánk igencsak elcsodálkozik, amikor meglátja a cechet. Nyicse- vó! Nuku! Csak ennyi? Csak ennyi. Akkor akár indulhatunk is lefelé. A tulajnő úgy nevet, majdnem sírógörcsöt kap. Lefelé? Hát azt hitték, hogy itt az épület alatt van a pince? Nem légitámadásra invitáltam önöket — mondja, és betessékel bennünket egy klassz kis VW mikorobuszba, és már tépünk is felfelé a hegyre. Öt perc és ott is vagyunk. Igazi vén barokk borospincekapu, előtte beásott lócák és asztalok, olyan kilátással, amit csak az istenek mondhatnak magukénak, amikor az Olympus csúcsain üldögélnek... Az ajtóról lekerül az öreg lakat, és kitárul a Szezám! Azaz Pau- leczki Antal tolcsvai borospincéje! Anyám! Előfordultam már pincékben, amióta kétágú vagyok, de ez nem semmi! Nyolc ága van, de mind olyan hosszú, hogy az ember néha már arra vár, jön-e a metró... Csókolom, hány hordó van itt és mekkorák? Százhetven darab. Kétszázötven és négy- százötven literesek. Tele? Nagyjából tele. És gondolom nem éppen Durbincs sógor vagy Kutyabagosi apaszomo- rító? Nem éppen. Tolcsvai sárga muskotály félédes és száraz, Furmint-hárslevelű száraz és félédes, Tolcsvai édes és száraz, Szamorodni és a királynő: Ötputtonyos, hatéves Muskotályos Aszú! — sorolja büszkén Pauleczkiné arany virág. Ide alegjobbikborát! Nem addig a! Haladjunk csak szépen sorjában. Kezdjük az elején. Persze, csupán a tájékozódás kedvéért. Elvégre kultúrkiránduláson volnánk, vagy mi a szösz! A tudás hatalom! Ezzel a lenini jelmondattal aztán meg is kezdtük a kóstolót, és be kellett látnunk, hogy mélységesen igaza volt a pince gazdasszonyának: nem mindennapi élmény haladni a jótól a legjobb felé... Kiskezit csókolom, mennyibe kerülnek ezek a „csúcscefrék” — már csak azért, nehogy műfogsor kerüljön a disznósajtba... Százhúsz a legolcsóbb, és ezer a legdrágább... Decije?... Dehogy decije! Litere. Nem akarom ragozni. Minek? Ami volt, az megtörtént. Van ilyen. Néha megesik. Fátylat reá. Egy azonban bizonyos: megismerkedvén az ötputtonyos hatéves muskotályos aszúval, legközelebb Sárospatakra valami más útvonalon fogunk elindulni...
