Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-12 / 290. szám
6 1996. december 12., csütörtök Riport UJ KELET TapolcaiZoltán (Uj Kelet) „Kérem, engedjék meg, hogy hálámat és őszinte tiszteletemet fejezzem ki a Karitász nyíregyházi vezetőségének és a hívek őszinte adományainak, hogy havi ezer forinttal hozzájárultak feleségem gyógyszerkiadásaihoz, és ezáltal gyógyulásához is, mert érszűkületi betegségei miatt mindkét lábát, valamint kezeiről nyolc ujját amputálni kellett. Sajnos, csekély nyugdíjunkból nem tudtuk volna fedezni a még közgyógyellátási támogatás mellett is térítésköteles haj- szálértágítót, értakarítót, agyfunkció-javító gyógyszereket, amelyek a gyógyulás sikerét hozták. Őszinte tiszta elismeréssel gondolunk adományozóinkra, és alig várjuk, hogy mi is segíthessünk a bajbajutottakon. Kurucz Lajos” Az Ungvár sétány 1. szám Nyíregyházán csak egyszerűen „Csikágó” névre hallgat. Ahogy belépünk a lépcsőházba, máris egy alkalmi lakógyűlés kellős közepébe csöppenünk, ami itt nem meglepő, hiszen a rókalyuknyi minigarzonok ajtaja többségében mindig nyitva van. Hogy egyáltalán levegőt lehessen kapni. A második emeleten fojtó bűz, kerüljük a levegővételt. Félve gondolok arra, hogy beteg ember lakásába érkezem, ahol mindent átjár a tehetetlenség, áporodottság szaga. Kuruczéknál tisztaság és rend fogad. Lajos és Zsuzsa nem beteg ember, hiába hányhatnák már villával a kórházi zárójelentéseket. Egészséges életbenma- radási ösztön hajtja őket napról napra előre. Zsuzsa 23 évesen úgy érezte, hogy erőtől duzzadó, egészséges nő. Aztán az édesapja agyvérzést kapott, a karjaiban halt meg. Ettől ereiben egy embólia keletkezett és cirkulált szervezetében, míg a lába ujjábán meg nem állt. De a teste hatvan évvel öregebb volt belülről, mint ahogy gondolta. Az orvos csak A partvisnak nincs nyele Lajost csak úgy tudjuk lencsevégre kapni mosogatás közben, hogy kihátrálunk 25 négyzetméteres lakásukból a folyosóra. Zsuzsa kéri, hogy csonka lábai ne látsszanak a felvételen, mert szégyellj fogyatékosságát. A szégyen azoké, akik szemében megvetés csillan, ha rájuk néz. De ez az írás nem erről szól. Lajostól kaptam egy levelet, amelynek borítékja nagyon sokszor eszembe jut majd. A címzésen kívül ugyanis valami még szerepelt rajta. „Tárgy: hála” a leletét látva közölte az édesanyjával, hogy a 80 éves dédi- nek érszűkülete van, amputálni kell a lábát. — Azóta egyfolytában szeletelnek! Harmincháromszor műtötték! Ezt mint a világ legtermészetesebb dolgát közli. Ám férje hangjában ott a keserűség. — Krisztus nem szenvedett ennyit. Zsuzsa csak rálegyint és mosolyog. Tud mosolyogni. És van kire. Két éve házasok. Igen, betegségében választotta társául Lajos Zsuzsát. Hogy túléljék a holnapot, éljenek. Mert együtt valahogy könnyebb. Zsuzsa gyermekei sem tudnak segíteni, albérletben lakva nevelik az unokákat. Igazi ünnep, ha a nővéréhez elmennek ebédelni. Lajos is beteg, de ő „csak” csontritkulással küszködik. Remélem, nem veszi sértésnek, de olyan vagány, fineszes fajtának találtam. Magának és feleségének mindig megteremti a mindennapokra valót. Kettőjüknek nettó húszezer forint a havi jövedelme. A rezsi 8 ezer forint. Gyógyszerre 5 ezret költenek átlagosan. Büszkén mondják, hogy nincs hátralékuk. Lakhatási támogatást igényeltek, havi kettőezer forintot. Ennyivel kevesebbet fizetnek a fűtésért. A lakást 1990- ben kapták az önkormányzattól, 10 hónapra úgymond átmenetileg, míg nem találnak számukra egy földszinti lakást. Nagyon nehéz ugyanis a második emeletről tolókocsival az utcára jutni. — Van úgy, hogy egy órát is ülünk a liftnél, mire valaki odajön és segít Lajosnak, mert ő egyedül nem bír levinni. Ébredés, kávé, Lajos leugrik friss kenyérért. — Azt szoktam mondani: leugrunk, hadd érezze, hogy velem van. Tejbepapi csak ünnepnapon. Mint ahogy a farhát is különleges étek. Délelőtt megnézik a sorozatot a Duna TV-n, majd Lajos útjára indul, Zsuzsa takarít. Négykézláb végigcsúszkál a pici lakáson. A partvisnak nincsen nyele, nehogy fejbe verje magát. Legalább kétnaponta zúg a porszívó, mert a por mindig mindenhova utat talál. Nyolc ujja helyén csak az utolsó íz árválkodik. — Ezt is Lajos gyógyítgatta be. Amikor hazajöttem a kórházból, csont és bőr voltam. Most pedig, látja! Zsuzsa lábában ott az akarat, hogy keresztbe tegye, de csak összeérinteni tudja a csonkokat. Lajos panaszra fogja, hogy betegsége ellenére vállalna munkát, hiszen szakmája van. Üvegező és üvegtechnikus, ért az ólomüvegekhez is, dolgozott műemlékek felújításánál. Nagyon kellene a pénz, hiszen vízórát szerelnek be januárban a lakásba, hogy igazságosabban fizessék a vízdíjat. Egy év alatt ezer forintos részletekben törlesztik az árát. És tudom, hogy meg is teszik. És egészségesnek tartom, hogy élnek a felkínált lehetőségekkel, segítségekkel. És nem kell szégyellnie Zsuzsának csonka lábait. És nem kell szégyellnie Lajosnak Zsuzsát. És nem kell szégyellnie, hogy a jósavárosi görög katolikus templomba készül épp használt ruhát próbálni. És csak vegye meg azt a doboz cigarettát a tej helyett, mert lehet, hogy az utóbbi élet, erő, egészség, de őket már beteg testtel verték meg az égiek, és talán egyetlen örömük egymáson kívül, amikor felparázslik a dohány. És, és, és. És élnek, míg... Karácsony után is élni kell Az áru csábító, a nézelődés még megfizethető Kozma Ibolya riportja Mintha kevesebb ember járna a megyeszékhely utcáin, mint máskor. Az üzletekben nincs lökdösődés, sorban állás és nem látni pakkokkal, csomagokkal megrakott nőket, férfiakat. Az áruházakban van idejük beszélgetni, bámészkodni az eladóknak, anélkül, hogy megzavarná őket valaki. Árkedvezményektől, karácsonyi vásároktól hangos az utca, s a kirakatok is óriási betűkkel hirdetik a mínusz tíz százalékot. A gyakorlott látogató viszont tudja, ugyanannyiért kínálták az árut egy héttel ezelőtt is. A város nívós könyvesboltjában van talán a legtöbb nézelődő. Régen, elfogadható áron lehetett színes albumokat, könyveket vásárolni. Ma már szinte lehetetlen hozzájutni nemcsak az exkluzív alkotáshoz, de a kevésbé színvonalas könyvekhez is. Kapni lehet, de már szakkönyveket sem lehet büntetlenül vásárolni anélkül, hogy meg ne sínylené a családi pénztárca. A könyvszemlét a hátoldallal kezdik, jobb tisztában lenni az árakkal, mielőtt kellemetlenség érné az embert. A csillogó-villogó ékszerüzlet is kong az ürességtől. Ritkán tér be egy-egy komoly vendég. Inkább kívülről szemlélik, mit kínálnak. — Kellemetlen pénz nélkül bent nézelődni — mondja egy ifjú hölgy. — Rosszul érzem magam, ha megpróbálok néhány dolgot, s aztán megköszönöm a kiszolgálást és vásárlás nélkül távozom. Többen nem is veszik jónéven. Egyik tulajdonos vitatkozott is velem emiatt, azóta csak azt az árut kérem el, amelyiket biztos, hogy meg is tudom fizetni, ha igazán tetszik. Az illatszerüzletben kevesen vannak. Emlékeim szerint máskor hosszú sorok kígyóztak a pénztárak előtt. Lehet, hogy csak a ködös-esős délelőtt riasztja el a vásárlókat. Idős nagymama jár-kel unokájával. — Nem látok jól, nézd meg, mennyibe kerül — mutat egy dobozra egy kendős néni. —Nyolcszáz ez az after shaw, de ez nem való papának — mondja a gyerek mély meggyőződéssel. — Van olcsóbb is, kevésbé flancosabb. Végignézik a kínálatot, végül csak nem találnak megfelelőt. — Mit vegyünk anyádnak? —kérdezi a mama. —Most itt vagy, legalább eldöntőd. — Én nem vagyok hajlandó választani — válaszol a gyerek —, aztán meg az lesz, hogy azért nem jó, mert rossz az ízlésem. Vásárlás nélkül mennek tovább egy másik helyre. Női dezodorok kettőszázhat- van forintra vannak leárazva, máshol ugyanaz négyszázhúszért kapható. Rúzst, szemfestéket 900-1000 forintos áron kínálnak, a valódi parfümöt pedig az átlagkereső nem tudja megfizetni. Szebbnél szebb dobozban illatosabbnál illatosabb készítmények csodálhatok meg. Sokaknak csak csoda marad, hacsak rá nem zúdul a lottó- vagy a totófőnyeremény. Jólöltözött hölgy és úr sétál az egyik üzletház folyosóján. Őket nem érdeklik az ezerötszáz forintos pulóverek, amelyek két mosás után elnyúlnak. Csak minőségi holmit vesznek, divatosat, egy-egy divatház kedvelt termékét. Tizenhatezerért kardigánt, s negyven-ötvenezerért kosztümöt. Tizenötért cipőt, parfümöt. Ők is takarékoskodnak, csak kicsit másképp. A minőségnek ára van, de megéri — mondják. A karácsony, a szeretet és az ajándékozás ünnepe — ismert a régi szlogen, de kinek milyen ajándék kerül a fa alá. Kerül-e egyáltalán? — Sok ajándékot kell vennünk — mondja egy fiatal- asszony. — A munkahelyünk mellett az idén mezőgazdasággal is foglalkoztunk, paprikát és paradicsomot termesztettünk. Nem volt kellemes a tűző napon és az esőben a földeken dolgozni, de a pénz segített rajtunk. Az OTP-tartozásunk ebben az évben letelik, de most még be kell fizetnünk a tízezret, s ezzel is kevesebb jut ajándékvásárlásra. Mindenkinek csak apróságot veszünk, nem jut másra. Sajnálom és szégyellem, de nem tehetünk másként. Nem is fogok főzni az ünnepek alatt, Racskó Tibor felvétele ugyanis a szüléimhez vagy az anyósomékhoz megyünk. Ezzel is kevesebbet kell költenünk. — Akárhogy is gondolom, nekem nem jól jött ez a karácsony — hallom két idős hölgy beszélgetéséből. — A férjem munkanélküli, én meg leszázalékolt nyugdíjas vagyok, alig húzzuk ki egyik hónaptól a másikig. Azt sem tudom, mit mondok majd az unokáimnak, ha nem tudok semmit sem adni nekik... A belvárosi sátrak előtt néhá- nyan bámészkodnak. Egy anyuka csak nehezen tudja elcibálni két csemetéjét a játékospolcok elől. — Már én megírtam a Jézuskának, hogy mit hozzon nektek, ezért nem veszünk most semmit — hiába próbálja meggyőzni a gyerekeket, ők továbbra is maradnának a sátor előtt, hátha mégis meggondolja magát anyu. A fiatal eladólány szívesen mutatja a távirányítós autókat, kisvas- utakat. — Ez a kedvencem — mutatja —gyönyörű, ugye? Csak háromezemyolcszáz... — Azt az autópályát szeretném megnézni — kéri egy nagymamának tűnő hölgy, de a hatezrest látva leteszi a dobozt. A régi Csemege boltban gyakran nyílik az ajtó. Hol az egyik szárnyát, hol a másikat nevezik el be- és kijáratnak. — Egész délelőtt fagyos- kodtunk — mondja az előtérben dohányzó eladó —, délután fázzanak, akik a másik oldalon árulnak! Az épület tele árusokkal és portékákkal. Van, aki a KGST- piacon lévő helyét adta fel erre a pár hétre, de van, aki vidékről jött a városba erre az alkalomra. — Kevés a vásárló — sopánkodik az egyik árus —, reméljük, minél közelebb kerülünk a karácsonyhoz, annál többet vásárolnak majd. A né- zelődőknek is örülünk, hiszen belőlük lesznek a potenciális vevők. Valahogy nem a régi ez a vásár. Kevés a pénz, magas a rezsiköltség, s az embereknek karácsony után is meg kell valamiből élni.
