Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)
1996-10-16 / 242. szám
UJ KELET ■■■■■■■■■■■■íhhhhhmhhh ] Riporl t 1996. október 16., szerda 5 Az almafront másik oldala A felvásárlók, a feldolgozók és a kereskedők sem boldogok A már hetek óta húzódó elkeseredett harc az alma elfogadható áron történő eladásáért immár nem csak a termelők idegrendszerét kezdte ki, a felvásárlók, a feldolgozók, a sűrítők, és egyáltalán, csaknem minden állampolgár kedélyét felborzolta. A termelők kétségbeesésükben nem tudják, hova és kihez forduljanak segítségért, mert az már régóta nyilvánvaló, hogy a kormány magukra hagyta őket a bajban. A támogatás minimális, a vegyszerek ára óriási, s mindezek miatt sokaknak a megélhetési forrása, létezésük alapfeltétele került veszélybe. A felvásárlók és feldolgozók is kínlódnak, mert hatalmas nyomás nehezedik rájuk a termelők részéről, akik mindent megadnának azért, hogy megszabaduljanak a több száz mázsa gyümölcstől. Mindeközben a lakosság értetlenül csóválja a fejét, mert sehogy sem értik, hogyan lehetséges, hogy míg a termelőktől szégyentelenül alacsony árért veszik át az almát, addig a piacon 70—100 forintot is elkérnek kilójáért a kereskedők. Úri Mariann (Új Kelet) Fotó: Harascsák Pallay Zoltán hűtőtárolót üzemeltet Napkoron. Mint minden évben, idén is kizárólag fogyasztási és exportalmát vásárolt fel. Egyesek szerint viszonylag rövid ideig és kis mennyiségben. Jelenleg is szünetelteti az átvételt, így a környékbeliek más lehetőség hiányában léalmaként adják le az egyébként étkezési almának szánt, csodálatosan szép gyümölcsöket. — Amennyit csak lehetett, amennyit a tárolókapacitásunk elbírt, annyi almát vásároltunk fel — magyarázza sajnálkozva az ügyvezető. — Szlovákiába teljesítettünk egy száztonnás exportot Goldenből és Starking- ból, belföldre értékesítettünk szintén száz tonnát vegyesen, és most tárgyalunk egy 150—200 tonnás hazai Golden-szállít- mányról. Pillanatnyilag mintegy 400 tonnát tárolunk a hűtőházban, ami kimeríti a tároló- kapacitásunkat. —Az értékesítéskor nem említette, hogy jonatánból mennyit adtak el akár külföldre, akár belföldre... — Nem véletlenül. Bár minimálisát szállítottunk az orosz piacra, de ez a mennyiség szinte említésre sem méltó. Sajnos ma sem hazánkban, sem pedig Európában nem kelendő a magyar jonatán. —Mi ennek az oka? — Az orosz export akadálya az irreálisan magas vám, ami megfizethetetlenné teszi számukra a mi almánkat, az európai piac pedig telítve van az olasz, francia stb. almákkal. Ehhez jön hozzá, hogy a hazai piac is végtelenül beszűkült. Az idén nagyon jó termés volt. Rengeteg az alma, a termelők nem tudják hova leadni, és kínjukban felviszik Pestre a piacra, ahol, ha jóval az ára alatt is, de megszabadulnak tőle. így aztán a kereskedők inkább oda mennek, még a régi partnerek sem jönnek vissza, mert ott jóval olcsóbban hozzájuthatnak a gyümölcshöz. Az a legnagyobb probléma, hogy a kamara az égvilágon semmit nem tesz az ügy érdekében. Nem védik a termelők érdekeit, és nem segítenek piacot találni, pedig nekik kéne összefogni és irányítani a dolgokat. De amíg nincs limitálva, hogy valaki miből mennyit termeljen, addig nem szűnik meg a fejetlenség... Pallay Zoltánnal ellentétben Lipták Béla a léalma-felvásárló- kat képviseli. Ugyancsak napkori üzeme előtt nemrég még napokig álltak sorba a termelők, hogy leadhassák almájukat. Ma azonban november 9-éig előre be van táblázva, hogy melyik termelő hányadikán, mekkora mennyiségű almát vihet átvételre. A módszerrel, ha megszüntetni nem is lehet, de némileg sikerült feloldani az emberekben felgyülemlett feszültséget. — Ha minden igaz, hétfőn egyeszségre jutottunk az almasűrítő üzemek képviselőivel is Mit tehetünk mi itt, kérem? — mondja az állandó, kora hajnaltól késő éjszakáig tartó munkától fáradtan az ügyvezető. — Eddig 18 forintos áron akarták átvenni tőlünk a sűrítmény- nekvalót, de sikerült végre meggyőzni őket arról, mekkora csapást jelentene a termelőknek, ha a kormány által beígért, támogatással együtt garantált 20 forint helyett 18 forintot adnánk a gyümölcsért. A feszültséget alapvetően az okozta, hogy annak idején nem mérték fel pontosan a léalma mennyiségét, és a 2 forint 50 filléres állami támogatást mintegy 200 ezer tonna mennyiségre vetítették ki. A valóságban azonban a megítélt 500 millió forint 320 ezer tonna léalmára osztódik szét. Mindennek a tetejében, akik nem tudják értékesíteni az étkezési almájukat — csaknem a termelők 90 százaléka —, elhozzák hozzánk és a többi léüzembe a gyümölcsöt, és ők is a léalma-támogatás keretét merítik ki. — Mindeközben a fogyasztási alma után járó négy forintos támogatás kihasználatlanul marad... Miért kényszerülnek a termelők erre a lépésre? —Hogy őszinte legyek, nem értem. Nem igaz, hogy nincs kereslet a hazai piacon és nem tudják eladni, mert én — lehetőségeimhez képest — csináltam. Régi üzleti kapcsolataim révén nagy mennyiségben szállítottam a fővárosba és Dunántúlra étkezési almát. És megfelelő göngyölegben tárolva még most is nagy mennyiségben lehetne értékesíteni az almát, de azt hiszem, sokan már elpuskázták a lehetőséget. Az esőzések után gyorsan leszedték a termést, és egyéb híján műanyag zsákokba pakolták, amibe időközben már belefülledt és romlásnak indult. Ha jobb lenne a szervezés, mindez nem fordulhatott volna elő, de akiknek kézben kellene tartani az ügyet, nem állnak a helyzet magaslatán... Népkonyha és éjjeli menedékhely Telt ház a hajléktalanszállókon A Népjóléti Minisztérium több tízmillió forintos támogatásával befejeződött a hajléktalanokat segítő létesítményrendszer kiépítése Nyíregyházán. A városban 250—300-ra becsülik a hajléktalanok számát, pontos adattal nem rendelkezik a polgármesteri hivatal. Ennek egyik oka az, hogy nem minden bajba jutott kér segítséget tőlük, míg mások, ha kicsit összezördülnek családjukkal, máris hajléktalannak tekintik magukat és néhány napra, éjszakára igénybe is veszik a támogatást. Sikli Tímea (Új Kelet) — Az egész szervezkedés jó négy évvel ezelőtt indult, amikor Nyíregyházán a nagy téli hidegben néhány hajléktalan ember megfagyott az utcán. A polgármesteri hivatal ekkor döntött úgy, mindenképpen tenni kell valamit — kezdte Deme Dóra, a Családsegítő Központ vezetőnője. — Ebben az időben kezdett el terjedni a munkanélküliség, és egyre több cigány tért haza a városba más megyék munkahelyeiről kikerülve. Az önkormányzat szociális irodája a megoldást egy hajléktalanellátó szervezet megalakításában látta. Az első ilyen intézmény a Csillag utcai Segítőház és Átmeneti Szállás volt. Pályázatok és önkormányzati támogatással kialakult a rendszer, melynek ma már több intézmény is tagja a Családsegítő Központon belül. A Bokréta utcára átköltözött a hajléktalanok átmeneti szállása, kibővülve az éjjeli menedékhellyel, a Csillag utcán pedig az anyaóvó kapott otthont. Ide minden olyan édesanya eljöhet — meghatározott időre —, aki nem lát más kiutat a családi viszályokból, reménytelenségből. Egészen újszerű volt az a kezdeményezés is, mely ez év áprilisában az Állomás téren jött létre egy nappali melegedővel és népkonyhával. Itt a nappali mosási és tisztálkodási lehetőségek mellett naponta egyszer meleg ételt és orvosi ellátást kapnak a betérők. A kihasználtság szinte mindig száz- százalékos. A legtöbb ember— úgy a nappali melegedőben, mint az éjjeli menedékhelyen— szinte állandó visszatérő. Az anyás óvóban és az átmeneti szállón három hónapig lehet tartózkodni, majd ezt az időt még ennyivel megtoldhatja bizottságunk, ha a körülmények úgy hozzák. Azzal azonban mindenkinek tisztában kell lennie, hogy ezeknek a megoldásoknak egyike sem tekinthető véglegesnek, csak addig élnek, míg az érintettek kijutnak a krízishelyzetből. Persze mindenkinek kényelmes — természetesen ez is volt a célunk —, hogy a meleg étel mellett van hol füröd- nie és nem egy kemény pádon kell álomra hajtania a fejét. Ám sokan vannak, akik kicsit visszaélve ezzel, nem is nagyon törik magukat egy jobb megoldáson. Nekik jóval nagyobb önállóságra lenne szükségük. Mi segítünk megtenni a kezdő lépéseket, de a továbbiakban mindenki maga felelős sorsának alakulásáért. A Csillag utcai anyaóvóban ottjártunkkor csak a vezetőhelyettest, Orbán Zoltánnét találtuk az épületben. — Az asszonyok éppen most mentek át az Árpád utcára a nappali melegedőbe. Ha nincs pénzük, átsétálnak oda megebédelni a gyerekekkel. Legalább napjában egyszer egyenek valami rendeset. Azért szét lehet itt nézni a szálláson. Az intézmény már tíz éve működik, de jellege tavaly kicsit megváltozott. Korábban férfiakat és nőket fogadott, ma már csak anyáknak és gyermekeiknek ad átmeneti szállást. Ez valamikor óvodaépület volt, ebből adódóan elég kicsik a szobák, de azért mindenki megfér. A hálók kettő-, négy-, illetve hatágyasak. Előfordult már olyan is, hogy a legnagyobb termet egyetlen család foglalta el. Az asszony hat gyermekével menekült a családfő elől. Az itt lakók kilencven százaléka munkanélküli, illetve jövedelempótló támogatásból élő. Akik most itt élnek, azok mind megfogják a munka végét. Elvállalnak mindenféle napszámot vagy takarítást, csak egy kis pénzhez juthassanak. Az egyik asszony épp most kért tőlem szegeket és fűrészt, hogy a szedett gallyakból udvarseprűt köthessen, amit eladhat a piacon. A gyerekek innen járnak bölcsibe, óvodába, iskolába, így velük napközben nincs gond. Délután általában külön foglalkozásokat szoktunk szervezni nekik. Jómagam sokáig óvónőként dolgoztam, nem esik nehezemre rajzol- gatni, vagy éppen a begyűjtött magokból figurákat ragasztani. Természetesen a fiatalokat és az édesanyákat sem hanyagoljuk el. Rendszeresen beszélgetünk velük gondjaikról, problémáikról és közösen próbálunk meg megoldást keresni azokra. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy mi maximálisan minden segítséget megadunk a hozzánk kényszerülőknek, főleg ha látjuk, ők is akarnak tenni valamit boldogulásukért. Ha átmennek a népkonyhára, ott biztosan megtalálják még családjainkat. Nem sokkal dél előtt érkeztünk az Árpád utcára, de ott már telt ház fogadott minket. Az egymáshoz tolt asztalok mellett két oldalról emberek hajoltak a tányérok fölé. Lencsefőzeléket esznek hurkával. A szőke hajú, hároméves forma kisfiú földöntúli mosollyal gyömöszöli magába az utolsó falatokat. Jólesett a meleg ebéd, lehet, hogy holnap délig nem is kerül más a kis gyomorba. Mikor elmondjuk, miért zavartuk meg az étkezést, többen felállnak az asztaltól. Ki ezért, ki azért, de senki nem akarja megosztani velünk nyomorúságos életének történetét. Később Pócsiné Paul Erzsébet családgondozó elmondja, néha nagyon nehéz szót érteni ezekkel az emberekkel. Bizalmatlanok és akár hosszú hetekbe is telhet, míg felengednek. Többeknek próbáltak már munkát keresni, de közülük csak néhányan éltek a lehetőséggel. Elfogadták és természetesének tartják, hogy amit itt kapnak, az jár nekik. Ha nem elégedettek mindennel, bizony hangot is adnak. A Bokréta utcán jól megfér egymással egy épületben az átmeneti hajléktalan szálló és az éjjeli menedékhely. Az átmeneti szállón hat szoba van berendezve huszonhét ággyal. Külön termekben laknak a nők és külön a férfiak. Mosni, vasalni, tisztálkodni bármikor lehet. A szállón eltöltött első hónap ingyenes, az azt követő időre havonta 1700 forintot kell fizetni. A lakhatás is korlátozott. Ha letelik a három hónap, az intézmény igazgatójától lehet hosz- szabbítást kérni még ugyanennyi időre, csakúgy, mint a többi átmeneti megoldás esetében. Az éjjeli menedékhelyen kicsit más a helyzet. A harminckilenc ágynak szinte már állandó „hálótársai” vannak. Szinte mindennap délután öt után feltűnnek ugyanazok az arcok és reggel hétig együtt töltik el az éjszakát. Itt nincsenek korlátozások. Ez csak éjszakai menedék, ide ha szükséges, évekig is eljárhat az ember.
