Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)
1996-10-11 / 238. szám
UJ KELET Riport 1996. október 11., péntek 5 Aki csak úgy tud megélni, ha kiadja a lakását Palotai István riportja — Az újsághirdetésre telefonálok: érdekelne a lakás... Igen, értem... Rendben, akkor este hatkor a Luther-ház előtt... Köszönöm, ott leszek. Kell a lakás. Kellene. Persze, hogy időben ott vagyok. Eltelik vagy tizenöt perc, mire a hirdető hölgy megérkezik. — Ne haragudjon, de most szült a keresztlányom, gondolom megérti... —Hát persze, természetesen... (hamarabb is megszülhetett volna)... kisfiú, kislány? Albérletek Nyíregyházán Tiszta, rendes épület. Gangos ház, harmadik emelet, Felzötykö- lődünk a lifttel. A lakás szép: két nagy parkettázott szoba, de a bejárás már egy konyhának kikiáltott előszobán keresztül lehetséges. A fürdő jó, de a konyha, nem maga a tökély. —Mégis mennyi lenne havonta? — Húszezer forint plusz rezsi. Szép is rendes is, csak hát a „konyha” elég ijesztően hat. Rengeteg aholmim. Edények, gépek. Nem tudnám hova rakni. És egy asztal sem ártana, hogy ne a szobában egyen az ember... — Eddig két fiatal tanárnő lakott benne — meséli a hölgy —, most aztán az egyik féijhez megy, a másik pedig házat épített. Ok elvoltak benne, igaz, nem nagyon főzőcskéztek. Nézze milyen szép a kilátás. Hatalmas fák. — Kapja össze magát! Nyolcmillióért beköltözhető lakásokat kínálunk... — Igen, igen,persze. Tényleg szép, de hát a konyha. Tudja hogy van az... Mindenesetre köszönöm... A dolog végtére nagyon is egyszerű. Az ember vesz egy „aprót” és böngészni kezdi. Kifilézi a számára sokatmondó hirdetéseket és végigtelefonálgatja a számokat. Nyíregyháza nem Budapest. Bőven van kiadó lakás. A kérdés csupán az, hogy milyen és mennyiért? A Vasvári Pál utcán találkozunk a lakástulajdonossal. Valami autócsodából száll ki talpig zizegő szabadidőruhában, kezében rádiótelefon. Fontos ember lehet. Úgy külsőre. A lakásban még laknak. Házaspár pici gyermekkel és a nagymama. A szobákban és a konyhában fejetlenség, limlom mindenütt. •— Még egy hónapig itt laknak — így a tulajdonos —, de aztán novembertől szabad a pálya. Valami nem jött nekik össze, és nem tudnak időre fizetni. Nálam ugyanis előre kell fizetni. Ha aztán nincs valakinek pénze kifizetni a tárgyhavi bért, akkor sem járok rosszul. Érti, nem? — Hogyne. Nagyon is jól — bólogatok, miközben egyre azon jár a fejem, hogy én bizony nem leszek „társtettes” egy kisgyermekes család kihajításában. — Végül is jó lenne a lakás, csak roppant rossz állapotban van, ugye belátja. Mennyi lenne havonta? — Húsz. Plusz a rezsi. —Gondolom az pedig jó magas lehet. A meleg vizet lekapcsolták a központi hálózatról és villanybojlerről működik. — Húsz? Nem sok az egy kicsit? Nézze, ez a lakás — nevezzük nevén a gyereket — koszos és rozoga. Ha felújítanám, le lehetne lakni a költségeket? — A magam részéről nem szándékoztam a közeljövőben felújíttatni... — Nem? — Nem. — Akkor köszönjük uram, még máshol is körülnézünk. — Csak ne sokáig, mert aztán még két szék között a pad alá esnek. — Világos. Köszönjük. (Az eset pikantériája: majd egy hét múlva — amikor már régen kivettünk egy másik lakást—jelentkezett az úr, hogy kell-e az övé, amiből az summázható, hogy a koszos, rendetlen albérlet nem kapós cikk.) Eltelt két nap. Telefonok ide és oda, séták, emeletek, lakások, emberek. Az általános tapasztalat a következő: a tulajdonosok nagy része hosszú távra keres bérlőket, és ha talál, ebben az esetben még — általában — árengedményre is hajlandó. A kibérelhető albérletek legtöbbike két-, illetve háromszobás, a legjellemzőbb a lakótelepi kínálat, és ami a legsajátosabb: az áruk szinte egységesen húszezer forint. Mintha a méret, a hely nem is számítana. Húsz a Jósában, húsz a Lut- her-házban, húsz Örökösföldön. Persze vannak extrém ajánlatok is. Ötszobás ház két garázzsal és kerttel. Havi hatvan darab ezresért. Ha azt vesszük, nem is olyan drága... Már aki bírja „szusszal”. Na nem mintha az a bizonyos egységes húszezer kevés volna. Egy átlagos jövedelemmel rendelkező bérből és fizetésből élő nem is nagyon engedheti meg magának. Egy jövedelemből semmiképpen. De hát ilyen a világ. Akik kiadják a lakásukat, az a céljuk, hogy olyan árat mondjanak, amit még el lehet érni, aminek a megfizetésére még van remény. Hiába is taksálná többre valaki a lakását, ha nincs fizetőképes kereslet. Komoly tanulság az is, hogy bizony rengeteg az olyan otthon, amit nem használ a tulajdonosa. Van, aki csak úgy tud megélni, hogy összeköltözik a szüleivel és kiadja a lakását. Ennyi a jövedelme, meg esetleg egy kis gyed, vagy ilyen-olyan segély. A kínálat felülmúlja a keresletet. Az, hogy például van-e telefon a lakásban, nem nagyon nyom sokat a latban. Árban semmiképp, legfeljebb az kapósabb. Általában — az esetek hetven—nyolcvan százalékában — a lakások nem bútorozottak, és bármilyen furcsa is, így igaz, hogy még ez sem változtat az áron. Nem mondhatom, hogy túl sokáig kellett keresgélnem. A negyedik napon már kulcs volt a kezemben. Amikor aláírtam a szerződést, melegség futott át a szívemen. A sikeres alku melege. Egy háromszobást sikerült kivennem — havi tizenkilenc- ezerért! Az illusztrációk nem a riportalanyokat ábrázolják w % * M vonatra ülök, mert nappal máshol dolgozom. —Hol? — Nem mondom meg. — Ha azt mondom „örömlány” , mi jut eszedbe? — Az a férfi, aki rámfanyalodik, nem tudja, mi az öröm. Hányinger! A fél órában benne van az út is—oda-vissza. Öt perc alatt kicsomagoljuk magunkat, és fel is öltözünk... Hol itt az öröm? Lassít egy autó. — Na, sze- vasztok! —búcsúzik röviden. — Szívesen találkoznék veletek „munka közben”. Ismét rövid alku. a kocsi elindul. Kiszáll a „testőr” is: — Az én munkám véget ért: ez már hazaviszi. Gyerekes mosollyal visszanéz, nagyot harap egy harsogó almába, és kissé túlzott csípőmozgással elmegy. Nem „öröm(a)lány” sorsa — Milyen volt a fickó? — Fiatal. Az ilyennel jobb. — Miért csinálod? — Hülye kérdés. A pénzért. De hamarosan abbahagyom — ha tudom. A férjem azt mondta, menni kell dolgozni — ezalatt a rendes munkát érti. Már 40 éves vagyok. Én meg a munka? Itt is megvan a pénz: néha semmi, de néha a tíz rongy is megvan. — Szerinted jó választás volt? — Kell a pénz. Amíg a szüleim éltek, valahogy ellógtam rajtuk. Néhányszor öngyilkos akartam lenni. A férjem — az első — elvált, mikor hétévesen meghalt a kislányom. Azóta sem szerettem igazán senkit. Ő volt a mindenem... Nagyon szeretnék megváltozni... — Ha sikerülne, nem félsz szembenézni a múltaddal? —Végül is kurva vagyok. Ezt később is vállalnom kell. Új életet kezdeni ebben a korban már nem nagyon lehet. Ez jutott nekem. A férfiak? Az egyik ilyen, a másik olyan. Aki nem tetszik, azt elküldöm a fenébe. Ti sajnos rendes fiúk vagytok, csak megnézitek a lányokat... Fél óra alatt mit lehet csinálni? Egy igényes férfi nem nálunk keresi a boldogságot. Fogalmam sincs, mi hajtja őket... — Mosakodás? — Amikor hazamegyek. Útközben veszek két liter üdítőt, azt megiszom, megfürdök, aztán jöhet az alvás... Hajnalban F. Sipos József és Cson- ka Róbert riportja Fekete hajú, csinos, húsz év körüli, feltűnően szép lány egy idősebbnek tűnő szőkével — a többiektől jóval távolabb — a „stricik” által nem ellenőrzött „szabadstandon”. A szőke int, megállunk. — Nő kell? — Nem kell nő. — Akkor miért álltatok meg? — Kíváncsiskodni. Csak —- Igen. Az a fekete lány a testőröm. — O nem „dolgozik” ? — Csak vigyáz rám. Kik vagytok? — Azt nem mondjuk meg. Milyen tarifával dolgozol? — Egy komplett dugás gumival kétezer, a francia — természetesen gumi nélkül — ezerötszáz. Akartok vagy nem akartok...? Beszélgetni gyertek vissza egy óra múlva, vagy maradjatok itt, és várjatok meg... Máris indul egy lassító autóhoz. Rövid egyezkedés. BeA másik lány odajön a kocsihoz, kinyitja az ajtót. — Hideg van idekint — és hívás nélkül beszáll a kocsiba. —Ezek szerint te vagy a testőr...-— Vigyázok Rózsira, így mégis biztonságosabb. Mit akartok vele? — Megvárjuk, és beszélgetünk. — Rendőrök vagytok? Fél óra múlva visszjön Rózsi. — Fáradt vagyok, de még egyet megvárok: most jó a for-
