Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)

1996-10-11 / 238. szám

UJ KELET Riport 1996. október 11., péntek 5 Aki csak úgy tud megélni, ha kiadja a lakását Palotai István riportja — Az újsághirdetésre tele­fonálok: érdekelne a lakás... Igen, értem... Rendben, akkor este hat­kor a Luther-ház előtt... Köszö­nöm, ott leszek. Kell a lakás. Kellene. Persze, hogy időben ott vagyok. Eltelik vagy tizenöt perc, mire a hirdető hölgy megérkezik. — Ne haragudjon, de most szült a keresztlányom, gondolom megérti... —Hát persze, természetesen... (hamarabb is megszülhetett vol­na)... kisfiú, kislány? Albérletek Nyíregyházán Tiszta, rendes épület. Gangos ház, harmadik emelet, Felzötykö- lődünk a lifttel. A lakás szép: két nagy parkettázott szoba, de a be­járás már egy konyhának kikiál­tott előszobán keresztül lehetsé­ges. A fürdő jó, de a konyha, nem maga a tökély. —Mégis mennyi lenne havon­ta? — Húszezer forint plusz rezsi. Szép is rendes is, csak hát a „konyha” elég ijesztően hat. Ren­geteg aholmim. Edények, gépek. Nem tudnám hova rakni. És egy asztal sem ártana, hogy ne a szo­bában egyen az ember... — Eddig két fiatal tanárnő la­kott benne — meséli a hölgy —, most aztán az egyik féijhez megy, a másik pedig házat épí­tett. Ok elvoltak benne, igaz, nem nagyon főzőcskéztek. Nézze mi­lyen szép a kilátás. Hatalmas fák. — Kapja össze magát! Nyolcmillióért beköltözhető lakásokat kínálunk... — Igen, igen,persze. Tényleg szép, de hát a konyha. Tudja hogy van az... Mindenesetre kö­szönöm... A dolog végtére nagyon is egyszerű. Az ember vesz egy „aprót” és böngészni kezdi. Ki­filézi a számára sokatmondó hirdetéseket és végigtelefonál­gatja a számokat. Nyíregyháza nem Budapest. Bőven van ki­adó lakás. A kérdés csupán az, hogy milyen és mennyiért? A Vasvári Pál utcán találko­zunk a lakástulajdonossal. Va­lami autócsodából száll ki tal­pig zizegő szabadidőruhában, kezében rádiótelefon. Fontos ember lehet. Úgy külsőre. A lakásban még laknak. Házaspár pici gyermekkel és a nagyma­ma. A szobákban és a konyhá­ban fejetlenség, limlom min­denütt. •— Még egy hónapig itt lak­nak — így a tulajdonos —, de aztán novembertől szabad a pá­lya. Valami nem jött nekik össze, és nem tudnak időre fi­zetni. Nálam ugyanis előre kell fizetni. Ha aztán nincs valaki­nek pénze kifizetni a tárgyhavi bért, akkor sem járok rosszul. Érti, nem? — Hogyne. Nagyon is jól — bólogatok, miközben egyre azon jár a fejem, hogy én bi­zony nem leszek „társtettes” egy kisgyermekes család kiha­jításában. — Végül is jó lenne a lakás, csak roppant rossz állapotban van, ugye belátja. Mennyi len­ne havonta? — Húsz. Plusz a rezsi. —Gondolom az pedig jó ma­gas lehet. A meleg vizet lekap­csolták a központi hálózatról és villanybojlerről működik. — Húsz? Nem sok az egy ki­csit? Nézze, ez a lakás — ne­vezzük nevén a gyereket — koszos és rozoga. Ha felújíta­nám, le lehetne lakni a költsé­geket? — A magam részéről nem szándékoztam a közeljövőben felújíttatni... — Nem? — Nem. — Akkor köszönjük uram, még máshol is körülnézünk. — Csak ne sokáig, mert az­tán még két szék között a pad alá esnek. — Világos. Köszönjük. (Az eset pikantériája: majd egy hét múlva — amikor már régen ki­vettünk egy másik lakást—je­lentkezett az úr, hogy kell-e az övé, amiből az summázható, hogy a koszos, rendetlen albér­let nem kapós cikk.) Eltelt két nap. Telefonok ide és oda, séták, emeletek, laká­sok, emberek. Az általános ta­pasztalat a következő: a tulaj­donosok nagy része hosszú táv­ra keres bérlőket, és ha talál, ebben az esetben még — álta­lában — árengedményre is haj­landó. A kibérelhető albérletek legtöbbike két-, illetve három­szobás, a legjellemzőbb a lakó­telepi kínálat, és ami a legsajá­tosabb: az áruk szinte egysége­sen húszezer forint. Mintha a méret, a hely nem is számíta­na. Húsz a Jósában, húsz a Lut- her-házban, húsz Örökös­földön. Persze vannak extrém ajánlatok is. Ötszobás ház két garázzsal és kerttel. Havi hat­van darab ezresért. Ha azt vesszük, nem is olyan drága... Már aki bírja „szusszal”. Na nem mintha az a bizonyos egy­séges húszezer kevés volna. Egy átlagos jövedelemmel rendelke­ző bérből és fizetésből élő nem is nagyon engedheti meg magá­nak. Egy jövedelemből semmi­képpen. De hát ilyen a világ. Akik kiadják a lakásukat, az a céljuk, hogy olyan árat mondja­nak, amit még el lehet érni, ami­nek a megfizetésére még van re­mény. Hiába is taksálná többre valaki a lakását, ha nincs fizető­képes kereslet. Komoly tanulság az is, hogy bizony rengeteg az olyan otthon, amit nem használ a tulajdonosa. Van, aki csak úgy tud megélni, hogy összeköltözik a szüleivel és kiadja a lakását. Ennyi a jövedel­me, meg esetleg egy kis gyed, vagy ilyen-olyan segély. A kíná­lat felülmúlja a keresletet. Az, hogy például van-e telefon a la­kásban, nem nagyon nyom sokat a latban. Árban semmiképp, leg­feljebb az kapósabb. Általában — az esetek hetven—nyolcvan százalékában — a lakások nem bútorozottak, és bármilyen fur­csa is, így igaz, hogy még ez sem változtat az áron. Nem mondhatom, hogy túl sokáig kellett keresgélnem. A negyedik napon már kulcs volt a kezemben. Amikor aláírtam a szerződést, melegség futott át a szívemen. A sikeres alku mele­ge. Egy háromszobást sikerült kivennem — havi tizenkilenc- ezerért! Az illusztrációk nem a riportalanyokat ábrázolják w % * M vonatra ülök, mert nappal más­hol dolgozom. —Hol? — Nem mondom meg. — Ha azt mondom „öröm­lány” , mi jut eszedbe? — Az a férfi, aki rámfa­nyalodik, nem tudja, mi az öröm. Hányinger! A fél órában benne van az út is—oda-vissza. Öt perc alatt kicsomagoljuk magunkat, és fel is öltözünk... Hol itt az öröm? Lassít egy autó. — Na, sze- vasztok! —búcsúzik röviden. — Szívesen találkoznék veletek „munka közben”. Ismét rövid alku. a kocsi el­indul. Kiszáll a „testőr” is: — Az én munkám véget ért: ez már hazaviszi. Gyerekes mosollyal vissza­néz, nagyot harap egy harso­gó almába, és kissé túlzott csí­pőmozgással elmegy. Nem „öröm(a)lány” sorsa — Milyen volt a fickó? — Fiatal. Az ilyennel jobb. — Miért csinálod? — Hülye kérdés. A pénzért. De hamarosan abbahagyom — ha tudom. A férjem azt mond­ta, menni kell dolgozni — ez­alatt a rendes munkát érti. Már 40 éves vagyok. Én meg a mun­ka? Itt is megvan a pénz: néha semmi, de néha a tíz rongy is megvan. — Szerinted jó választás volt? — Kell a pénz. Amíg a szü­leim éltek, valahogy ellógtam rajtuk. Néhányszor öngyilkos akartam lenni. A férjem — az első — elvált, mikor hétévesen meghalt a kislányom. Azóta sem szerettem igazán senkit. Ő volt a mindenem... Nagyon sze­retnék megváltozni... — Ha sikerülne, nem félsz szembenézni a múltaddal? —Végül is kurva vagyok. Ezt később is vállalnom kell. Új éle­tet kezdeni ebben a korban már nem nagyon lehet. Ez jutott ne­kem. A férfiak? Az egyik ilyen, a másik olyan. Aki nem tetszik, azt elküldöm a fenébe. Ti saj­nos rendes fiúk vagytok, csak megnézitek a lányokat... Fél óra alatt mit lehet csinálni? Egy igé­nyes férfi nem nálunk keresi a boldogságot. Fogalmam sincs, mi hajtja őket... — Mosakodás? — Amikor hazamegyek. Út­közben veszek két liter üdítőt, azt megiszom, megfürdök, az­tán jöhet az alvás... Hajnalban F. Sipos József és Cson- ka Róbert riportja Fekete hajú, csinos, húsz év körüli, feltűnően szép lány egy idősebbnek tűnő szőkével — a többiektől jó­val távolabb — a „stricik” által nem ellenőrzött „sza­badstandon”. A szőke int, megállunk. — Nő kell? — Nem kell nő. — Akkor miért álltatok meg? — Kíváncsiskodni. Csak —- Igen. Az a fekete lány a testőröm. — O nem „dolgozik” ? — Csak vigyáz rám. Kik vagytok? — Azt nem mondjuk meg. Milyen tarifával dolgozol? — Egy komplett dugás gumi­val kétezer, a francia — termé­szetesen gumi nélkül — ezer­ötszáz. Akartok vagy nem akar­tok...? Beszélgetni gyertek vissza egy óra múlva, vagy ma­radjatok itt, és várjatok meg... Máris indul egy lassító autó­hoz. Rövid egyezkedés. Be­A másik lány odajön a kocsi­hoz, kinyitja az ajtót. — Hideg van idekint — és hívás nélkül beszáll a kocsiba. —Ezek szerint te vagy a test­őr...-— Vigyázok Rózsira, így mégis biztonságosabb. Mit akartok vele? — Megvárjuk, és beszélge­tünk. — Rendőrök vagytok? Fél óra múlva visszjön Rózsi. — Fáradt vagyok, de még egyet megvárok: most jó a for-

Next

/
Thumbnails
Contents