Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-27 / 226. szám
UJ KELET Riport 1996. szeptember 27., péntek 5 „Azt híresztelte, hogy meg akarjuk ölni...” „Ha engednék, akkor se mernék ott aludni” Sikli Tímea (Új kelet) — Nagy most nálunk a rendetlenség, de örülünk, hogy a keservesen összeszedett kis motyónknak legalább egy részét sikerült tető alá mentenünk az eső elől. Még így is rengeteg holmink ázik kint az udvaron — nyitja ki előttünk az ajtót Papp Zoltánná. Az előszobában, mely inkább étkezőnek van berendezve, tényleg kusza össze-visszaságban vannak felhalmozva a berendezési tárgyak és az élelmiszerek. A két kislány, a kilencéves Anikó és a tizenkétéves Gyöngyi, miután látják, hogy tőlünk nem kell tartaniuk, lassan kijönnek a szobából és tétován megállnak az asztal mellett. Arról, hogy mi is történt a családdal, Pctpp Zoltán és felesége felváltva mesélnek, s néha gyermeki őszinteséggel a kisebbik lány is közbevág. — A történet nem sokkal azután kezdődött, hogy összeházasodtunk — kezdi az asszony —, anyósom halála után, mivel azelőtt is együtt laktunk, eltartási szerződést kötöttünk apósommal, idős Papp Józseffel, amit a férjem tíz testvére nem hogy ellenzett volna, de kifejezetten jó ötletnek tartott. Nem is volt semmi gond apósom és miköztünk. Segített minket, és mindenkinek elmondta, milyen igyekvők vagyunk. Rá is szolgáltunk a jó szóra, hiszen a sárfalú, palatetős házat az évek során egészen felújítottuk. Kikő- poroztuk, bevezettettük a vizet, a gázcsonkot, fürdőszobát építettünk hozzá, beszereltettük a villanykályhákat és a telefont. Az OTP-től kétszázezer forint hitelt vettünk fel, hogy a tetőt kicserélhessük. Apósom, aki korábban nem is nagyon járt a többi gyerekéhez, két évvel ezelőtt szinte teljesen megváltozott. Nem nézte túl jó szemmel, hogy néhány méterrel arrébb elkezdtünk építeni egy nagy családi házat, és minél többet járt a gyerekeihez, annál ellenségesebb lett velünk. Nyolcvannégy éves fejjel azt kezdte el híresztelni, hogy mi meg akarjuk ölni őt. — Kiborította az ételét-ita- lát a kutyának, hogy abban méreg van, amitől ő meg fog halni — veti közbe Anikó. — Megesett olyan is, hogy egy teljes hétig nem jött haza, mert a lányánál aludt, de nekünk nem szólt erről előre. Ott megbetegedett, kihívták hozzá az orvost, aki később hozSzakad az eső, mintha dézsából öntenék, és bokáig lehet járni a sárban Nyírjákón, a Gárdonyi Géza utcán. Csengetnünk sem kell, a vékony fiatalasszony összehúzva magán a kabátot, siet elénk. Idegesen igazítja a lábtörlőt, tolja arrébb a bejárat elől a cipőket. zánk is eljött, amikor már hazajött az öreg. Mi azonban megkértük a saját háziorvosunkat is, nézze meg apukát, nehogy esetleg később az legyen, hogy mi nem gondoskodtunk róla. Másnak már azt híresztelte apósom a faluban, hogy mi egy olyan injekciót akartunk beadatni neki, amitől örökre elalszik. A legborzalmasabb dolgokat még nem is említettem — mondja az asszony, és látszik rajta, hogy könnyeivel küszködik. Végül férje veszi át a szót. — Gyakran eljárt itthonról, jószerével csak éjszakára jött haza. Ilyenkor rendszerint felöntött a garatra, sokszor nekem kellett érte mennem a falu közepére. Itthon aztán mindig megcsinálta a maga nagy jeleneteit. Többször megesett, hogy a gyerekek előtt meztelenre vetkőzött, vagy éppen a mosásra váró ruhába törölte a fenekét. — Mi volt az utolsó csepp a pohárban? — A két héttel ezelőtti hétvégén leszedtem a függönyöket a konyhaajtóról, gondolván, hogy úgysem jön már be a légy ebben a hidegben — folytatja az asszony. — Főztem, nyitva volt az ajtó, tele lett a konyha délutánra bogarakkal. Nem csináltam belőle nagy ügyet, befújtam légyirtóval. Nem gondoltam, hogy ebből ilyen botrány lesz. Apósom később azt állította, hogy én éjszaka őt fújtam be a szerrel, mert meg akartam ölni. Ezért, persze, telefonon a férjem testvérei is rámtámadtak. Szeptember tizennyolcadikán délután öt óra körül járt az idő, amikor hazajöttünk a városból. Alig tettük le a kabátokat, amikor megjelent az udvaron egy rendőr kíséretében apósom és néhány rokon. A rendőrnél egy papír volt, amit csak nehezen akart megmutatni. Az iratot a körjegyzőnk írta alá, és az állt benne, hogy a karhatalom biztosítja apósom átköltözését valamelyik gyerekéhez. Mi azelőtt semmit nem tudtunk erről. De még magunkhoz térni sem tudtunk, a rokonok máris intézkedni kezdtek. Nálunk vendégeskedő barátnőmet két kis gyerekével kizavarták tőlünk. Apósom szobájának ajtaját bedeszkázták, majd a konyha felőli bejáraton át minden cuccunkat kidobáltak az udvarra. A konyhán lecserélték a zárat, minket pedig megfenyegettek, hogy még Nyírjákó- ról is elkergetik a családunkat. Azóta főzni sem tudok, hideg ennivalón és azon vagyunk, amit édesanyám főz nekünk. Bár étvágyunk sincs azóta. Itt van az orvosi papír, hogy mindkét kislányt idegössze-roppa- nással vittük be az ügyeletre. A nagyobbik azt hajtogatta, hogy öngyilkos lesz, a kicsi pedig mást sem tudott mondani, csak, hogy vajon mi lesz most velünk? Ma is az orvosnál voltunk vele, mert azóta minden éjszaka felriad, rángatózik keze-lába. — Nem kértek valahonnan segítséget? —Feljelentést tettünk a rendőrségen és másnap felkerestük a körjegyző asszonyt is. O ki is jött és jegyzőkönyvbe vette, mi minden hever szanaszét az udvaron. Küldött egy levelet a rokonságnak is, melyben felszólította őket, hogy hagyjanak fel a zaklatásunkkal. Azóta nem jött hozzánk senki közülük. Mi lesz most velünk? Falu szégyenévé tettek minket. Kérdésünkre Petró Tiborné körjegyző elmondta, hogy amikor levelét kiadta az idős ember elköltöztetéséről, ő a karhatalmat saját testi épségének védelmére kérte a bak- talórántházai rendőrségtől, nem pedig azért, hogy a családot pakolják ki a helyiségekből. Neki azonban nem szóltak, hogy még aznap elmegy a Gárdonyi utcára a kirendelt rendőr idős Papp Józseffel és gyerekeivel. így a körjegyző nem is volt jelen az átköltöztetésnél. Másnap a család kérésére kiment, és jegyzőkönyvbe vette, mi minden került ki a tető alól. Elmondása szerint Papp Zoltánék addig is csak az egyik szobát és előteret használták, egyedül a konyha lett elzárva előlük. Néhány nappal később ismét kint jártunk Nyírjákón. Ez alkalommal idős Papp Józsefet kerestük meg, aki jelenleg az éjszakákat egy másik fiánál, míg a nappalokat a lányánál, Nagy Tamásáénál és családjánál tölti el. Nagy Tamás szívesen fogad minket, és a konyhában várunk, míg Papp bácsi megérkezik. Közben a férfi elmondja, hogy ő és családja a békességet szeretik, nem értik, miért van szükség erre a háborúskodásra. Ok egyetlen szót' sem szólnának Papp Zoltánék ellen, ha azok tisztességesen gondoskodnának apósáról. Időközben Papp József is letelepszik közénk és mesélni kezd. — Drága jó feleségemmel, Isten nyugosztalja, tizenegy gyereket neveltünk fel. Soha egyiket sem bántottuk meg egyetlen rossz szóval sem. Az asszonynak mindig is a legkisebb, a Zoli fiú volt a kedvence. Azért is maradtak a házban, miután családot alapított. Még élt az anyja, amikor eltartási szerződést kötöttek velünk. Abban az állt, hogy rólam egészen halálomig kötelesek gondoskodni. Ez azonban nem egészen így alakult. Minden fillért odaadtam nekik a nyugdíjamból, hiszen a fiataloknak inkább kell a pénz. Sajnáltam őket, még csak most kezdték az életet, hát hadd boldoguljanak. Ok azonban nem nagyon törődtek velem. Enni sem kaptam, sőt, még a benti vécét sem engedték használni. A legnagyobb hidegben is kijártam az udvariba, pedig prosztatával és sérvvel is műtötték, nem nagyon tett jót egy felfázás. Végül a lányomék vettek nekem egy fedeles vödröt, hogy legalább éjszaka ne menjek ki a meleg szobából. Az éjjeliedényemet azonban összetörték, mondván, hogy ezzel csak a disznóólba való vagyok. Általában csak este jártam haza, nem akartam gondok okozni nekik. A gyerekeket azonban nagyon szerettem, főleg a kisebbik lány volt a kedvencem. A fiam és a menyem azonban teljesen elvadították őket tőlem. A végén már ott tartottunk, hogy a nagyobbik gyerek már szóval többször is nekem- támadt. A menyemék pedig azt mondták, engem már látni sem akarnak ott, semmi keresnivalóm azon a portán. Hát persze, hogy nincs, amikor már a ház is lekerült a nevemről. Amikor építkezni kezdtek, kérték, írjak alá egy papírt, hogy meg tudják kezdeni a munkát. Kihasználták, hogy már nemigen látom, hová körmölöm oda a nevem. Dehát ezt még úgy igazán nem is bántam volna, ha rendesen bánnak velem. Két évig még a személyi igazolványomat sem adták a kezembe, eldugták előlem. Többször is rosszat tettek velem, a fiam nemegyszer megfenyegetett, ha még egyszer az utcán talál — mert akkor még iszogattam néha —, elvágja a torkomat. Mert ugye ez azt jelenti? — húzza el a kezét torka előtt a nyolcvanhárom éves bácsi. Mikor aztán lefújt légyirtóval, nem bírtam tovább. Az úgy történt, hogy egyik este, mikor hazamentem, nagyon erős légyirtószag volt a szobában. Kinyitottam az ajtót, az ablakot, és átmentem a szomszédba a másik fiamékhoz, amíg kiszellőzik a szobám. Visszamenve, hiába szagoltam, nem éreztem semmit. Éjjel aztán arra ébredtem, hogy nagyon fulladok. Végül a hátsó kerten át ismét a fiamékhoz, majd hajnalban a lányomékhoz mentem. Ők még az orvoshoz is elvittek. Ma már úgy vagyok vele, ha a menyemék még be is engednének a lakásba, már nem mernék ott elaludni. — Hogyan zajlott le az a bizonyos átköltöztetés?— kérdem Tóth Krisztinát, Nagy Tamásné lányát, a bácsi unokáját. — Már korábban jártunk a polgármesternél, és kértük, adjanak egy ilyen papírt és rendőri felügyeletet ahhoz, hogy nagyapa ügyeit rendbe tegyük a háznál. Mi nem akartuk elköltöztetni onnan nagyapát, csak azt akartuk, hogy a szoba-konyhában egyedül legyen, elkülönítve a nagybá- tyáméktól. Amikor kimentünk a házhoz, először be se akartak engedni minket, csak azt hajtogatták, hogy a papír ellenére sem szabályos, amit teszünk. Végül közösen kezdtük meg a pakolást. Először a kisebb bútorokat, edényeket; élelmiszereket a közös ajtód adogattuk át, majd — Zoliék- kal megegyezve — a nagyobbakat kihordtuk az udvarra. Ebben még ők is segítettek nekünk. Nem volt ott semmiv lyen civakodás, sőt, amikor elköszöntünk, azt mondták; békés szándékkal bármikor mehetünk. Ehhez képest aznap este már nem engedték be nagyapát. Azóta szegény hol itt, hol a másik családnál tölti az idejét. Nehéz azt megszokó ni, hogy az embernek ninfcs már otthona. (Mind a kétfélét meghallgattuk, vitájukrók ezután már döntsenek az illetékesek. A továbbiakban a témával semmilyen módon nem kívánunk fé g- lalkozni — a szerk.)
