Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-24 / 223. szám
6 1996. szeptember 24., kedd Kultúra UJ KELET Tanulni vágyó, fiatal pályatársaimnak Ellenőrzőkönyv Geometria 1. •^rm _____________ Ve rebesjstván sorozata Az elmúlt harminc év során színházban, színházon kívül is erővonalak sokféle metszéspontjain volt alkalmam dolgozni. Voltam statiszta, epi- zodista, játszottam több mint 25 főszerepet, rendeztem immár 70 előadást, igazgattam magánszínházat (Komédium), s több éve immár egy államit is. Voltam dramaturg, öt hosz- szú évig minden áldott este konferáltam a rádiónál, másfél évig újságírója voltam egy magazinnak, többször több évig állandó rovataim voltak két napi és egy hetilapban, írtam színdarabot, dalszövegek garmadáját, rendeztem szappanoperát, tánczenei műsorokat, voltam műsorközlő a cirkuszban, s kevésszer ugyan, de még díszletet, jelmezt is terveztem. Nem kérkedésként sorolom föl mindezt, némelyek szemében gyanús és hiteltelen is lehet, hogy ennyi mindenből vettem ki a részem. Itt most azért írtam sorba sokféle tevékenységem sokféle körét, hogy érzékeltessem: a pálya valamennyi dimenziójából volt alkalmam megismerni nem csupán a szakmát hanem elsősorban a társaimat. Volt alkalmam tehát mára már kellően biztossá gyakorolnom hozzájuk egyrészt távolságtartásaimat, másrészt közeledéseimet is. Szeretetteljes, de alapos bizalmatlanság tartatja velem a visszataszítóan bemért distanciákat. Sajnos, hogy néha azt veszem észre: hirtelen haragjaimban bizony általánosítható részemről egy-egy ítélet, amit, őszintén szólva, nem kevés megvetés igazgat, persze anélkül, hogy az ellenszenves tartózkodást irányukban érzelmileg vagy szakmailag is kristályosodna bennem. Nem!... Szeretem kollégáimat, de sokuk jelleméről mégis igen lesújtó a véleményem. Nyilván feltűnőbb azoknak a jelenléte, akik emberi tartásának, erkölcsi méltóságának paraméterei mélyen az origó alatt határozhatók meg, akiknek morális karaktere a mínusz tartományaiba süllyed- ten lapul, de az is igaz, hogy harmincéves működésem során sajnos csak nagyon kevesek helytállásának erővonalai közelítettek az általam minimumnak tartott atropomorf metszéspontokhoz. Céhünk egyedeiről az erős hatások keserűen egyöntetűen ülepedtek meg bennem. Ami visszahat a múltból, abból többnyire szomorú ítélet születik részemről, hogy tudniillik a magyar színész gyáva, hazudós, szavahihetetlen, szolgalelkű, alattomos, műveletlen, önsorsromboló, döntésképtelen, lusta, dekoncentrált, fegyelmezetlen, ízléstelen, kíméletlen, alulképzett, szerepet játszó az életben is, többnyire rabja a kézenfekvőnek, titkait szemérmetlenségekkel álcázza, szemérme a legtöbbször értelmetlen és eszközök hiányától merevülő görcs, készségek helyett inkább az okkumulációval operál, csak az erőszaktól hunyászkodik, s lázadása általában csupán önkörű kötözködés. Szóval a magyar színészről a lehető legrosszabb a véleményem, de legközelibb szeretteim mégis magyar színészek!... Szeretem kollégáimat, mert ilyenfajta elzüllöttségük mellett is vakmerőén ésendőek, érzékenyek, és ami a legfontosabb, kikezdhetetlenül fogékonyak a jóra. Szeretem őket, mert a legmegátalkodottabb állapotukban is megejti valamennyit a jó szó...! Szerem őket, mert kevés reményért is becsalhatok a kilátástalanságba. Szeretem őket, mert élvetegsége- ik árán sem félik a halált, mert szeretik élvezni az élet számukra csekélyen nyújtott örömeit. Szeretem őket, mert magától értetődően tesznek kárt lehetőségeikben, mert csak a kis marhaságok érdekében számítók, az igazi nagy gazemberségekhez túlságosan is naivak. Szeretem őket, mert fájdalmaikat képtelenek leplezni, mert kiszolgáltatják magukat mindenkinek, az őket megértőknek éppúgy, mint az irántuk érzéketleneknek. Szeretem őket, mert bizonytalanok még abban is, hogy egyáltalán érdemes volt-e megszületniük, s mért alázatosak a létezés egyáltaláni tényével szemben is. Szeretem őket, mert mindennap készek meghalni önlelkük által, mert bármikor képesek feltámadni is anélkül, hogy bármelyiküket megviselné saját többszöri kényszerű elmúlása. A magyar színház bármilyen alakzatban odakínálja magát az élet által meghatározott valamennyi metszéspontnak, ez egyben erénye és bűne is. Akármikor beszerkeszti magát a bárhonnan bárhová tartó egyenesek közé, tartsanak azok akár a mínusz vagy a plusz tartományaiba. Szeretem őket, mert minden hibájuk, bűnük, vétkük ellenére sem rosszabbak, mint amilyen én nagyok. Szeretem és megvetem a magyar színészt, mert magam is magyar színész vagyok. Lucifer: Csikós Sándor Új Kelet-információ Csikós Sándor, a nyíregyházi Móricz Zsi gmond Színház egykori színművésze és direktora, ismét pályája jelentős állomásához érkezett. A debreceni Csokonai Színházban ugyanis a Millecentenárium jegyében harminc év után újra műsorra tűzik a magyar irodalom egyik gyémántját, Madách Imre: Az ember tragédiája című drámáját. Ebben Lucifer szerepét kapta. A premiert október 4- én tartják a Kölcsey Kamara- színházban. Finnugor nyelvi gyökerek Kutatás az évezredekben IfK oömrnitónuuaoíumraíft ötu mm Ijmijjaü? mfríhrfi Brm wutrmmoiM t«%iö .imcp« 'rooána cgraü í .Guupa' r.nniíRt | nmmtr _______ ____‘t mi y tB opoliín ucninitvs tpj cv de uírtnmoomtt.imö emu num airaimfmnr. cím op pormtágtttütniair. €gom tjuirftmt Oorfumo roms f íumganídmtminita tmga töJtau. áoimijas rímes fpx c&tóíomi!? unna ronfiiatt öhátc .mtnutn few mmní .ÍUar tut» dottttr műfitbr Botond legyőzi az óriás görögöt Berki Antal (Új Kelet)____ Su mér, vogul, hun, osztják, japán, finnugor? Dúl a vita a magyarság eredetéről. Új elméletek látnak napvilágot, vannak köztük mosolyogtatóak, de olyanok is, amelyek a tudomány eszközeivel próbálják igazolni például a hun—magyar rokonságot. Dr. Kiss Antal, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára csak a nyelvészeti kutatások eredményeiben hisz, úgy véli, hogy a mostanában megjelent tanulmányokat a szerzők fantáziáján kívül más nem támasztja alá, és ezért nem is érdemes velük foglalkozni. A tanár úrral a közelmúltban megrendezett finnugor napok alkalmából beszélgettünk. — Minek tulajdonítja azt a sokféle nézetet, amely mostanában őseink eredete körül felbukkan ? — Ezek a nézetek nem újak. Megvoltak már korábban is. Az elméletek ütköztetésére mindig is lettek volna lehetőségek, de nem volt kapcsolatunk mondjuk a Buenos Aires- i sumérológiai központtal, és így nem tudott közöttünk párbeszéd kialakulni. A rendszer- váltás után olyan helyzet alakult ki, hogy nemcsak a politikai nézeteket vetették el, de megkérdőjelezték a negyven év tudományos eredményeit is. Ennek köszönhetően jelentek meg dömpingszerűen ezek az elméletek, részben külföldön, részben Magyarországon kiadatott könyvek, tanulmányok segítségével. — Milyen eszközökkel kutat öt-hatezer éves adatok után a nyelvészet? — Valóban egyszerű lenne magnószalagok segítségével dolgozni, de azért megvannak az eszközeink. Nyilván a mai kiejtési formákból, hangalakokból kell kiindulnunk. Le kell fejtenünk a később keletkezett szavakat, például: televíziózás, vagy a nyugatról érkezett jövevényszavakat, és marad egy olyan szókincs, ami kétségkívül megegyezhet őseink beszédével. És ekkor lép be a kutatásba az összehasonlító nyelvészet. Ha talál olyan szavakat, amelyek nagyon hasonlítanak mondjuk a finn vagy a vogul szóképre, akkor azt mondjuk, hogy ennek a szónak az eredetét magyarázhatnánk közös gyökerekkel is. Ez nem valódi, hanem kikövetkeztetett szóalak, de megvannak benne azok az elágazások, amik mutatják, hogy az adott szó melyik nyelvben van meg. — Mióta létezik a finnugor rokonság elmélete? — Nagyon régi elképzelés ez, már Julianus barát vándorlásai is ebbe az irányba mutattak, de igazából az 1700-as évek végén kapott polgárjogot. Ahogy szaporodtak a kapcsolataink a finnekkel, az észtekkel, vagy az oroszok között élő kisebb finnugor népekkel, úgy izmosodott a rokonság lehetséges volta. Munkácsi Bernát, Reguly Antal utazásai elég meggyőzően igazolták az elmélet helyességét. Voltak óriási viták a nemesi elképzeléssel, az úgynevezett hun rokonságot bizonyítókkal, de úgy néz ki, hogy a finnugor eredetet hirdetők győztek. Nem azért, mert mondjuk a különböző elnyomók (Habsburgok, szovjetek) támogatták ezt az elképzelést, hanem azért, mert az összehasonlító nyelvészet kizárólag a finnugor nyelvrokonság meglétére talált bizonyítékokat. Bécsbe készülve Gyüre Ágnes Új Kelet A nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola tanára és karmestere, Kollonay Zoltán zongoraművész, akit a városban legtöbben beavató hangversenyeiről ismernek, október 2-án este 7 órától a Korona Hotel Kodály termében ad lconcertet Bach, Beethoven és Liszt műveiből. Ugyanezzel a műsorral két nappal később Bécs egyik modern templomában lép fel. Béres György professzor, az Európa-hírű, gregoriánspecialista zenetudós hívta meg, mivel júniusban a keringők városának Zeneolimpiáján, a gálaesten a zsűri tagjaként igen nagy sikert aratott játékával. Kollonay Zoltán Egy kiállítás margójára // Őslénytani szocreál Palotai István (Új Kelet) Szinte már megszokott dolog, hogy a nyíregyházi Városi Galéria remekebbnél reme- kebb kiállításokkal rukkol ki, igazi európai intézménnyé avatva ezzel önmagát! Külön örömöt jelenthet az az ízlés és arányérzék, ahogy párosítják bemutatóikat. Egy kor tudatos bemutatása lehetett a cél akkor is, amikor egy igazi értékrendet felmutató szobrász és egy festő tárlata nyert ütköztetést ugyanazon éra tömegse- lejtjével — feltárva ezzel is a titkok kapuját: nem a mit, hanem a hogyan a művészet kardinális kérdése! A két remek realista Tóth Sándor és Csizmadia Zoltán művei az emberről szólnak, és aspektusuk is az emberé. Míg a másik tárlat — amiről most szólni kívánok — nem az individiumot célozta meg, és nem is az igazságot, hanem a tömegeket célozza meg, és szándéka nem a művészeté. Szocreál. Nézzük, mi is volt ez a hajánál fogva előrángatott „élvárásstílus”? Sokan azt hihetik, hogy a kommunizmus gyümölcse, pedig ez tévedés. Hitler „művészete” pontosan megegyezett a szocreál ábrázolásaival, csak a kezekben felmutatott szimbólumok voltak mások! A hivatalos definíció maga is változott a kommunizmus különböző időszakaiban. Rákosi Mátyás szocreálja tárgyában, kivitelében, valamint mondanivalójában is kötelező jegyeket viselt: jövőbe vetett hitet tükröző szemeket, kincstári mosolyokat, duzzadó munkásizmokat, a harcos jelent, és mindezeket lehetőleg a naturalizmus eszköztárával megjelenítve. A témák pedig a kenyeret osztogató szovjet harcosok (lásd Ék Sándor képeit) vagy az olvasztárok acélcsapolásai (Benedek Jenő és Domanovsz- ky Endre alkotásai) voltak és szinte önmagukért beszéltek — dicsőítvén a szocializmus rendíthetetlen előretörését. Aztán az ötvenhatos forradalom szétverte Révai uralmát, és újabb kulturpápa következett. Aczél György már másképpen fogalmazott. Nem várta el a natura- lisztikus megfogalmazást. Ekkor hangzott el először a „bűvös mondat”: a szocialista realizmus tulajdonképpen nem stílus, hanem tartalmi kérdés. Nem a hogyan, hanem a mit került előtérbe — természetesen kizárva az absztrakció legapróbb elemeit is. A stílus nem fontos — mondta Aczél —-, az a lényeg, amit az alkotás mond, amit hordoz. Ebben az időben már nem kellett kipukkanniuk a munkásizmoknak, már a szemek sem gúvadtak ki, és lassan az egész mondvacsinált „stílus” az „izmusok korcsa” kilehelte lelkét. Miért nem művészet a korai szocreál? Azért, mert a művészet alapvető feltétele az egyén szabadsága. Műalkotásokat nem lehet csoportosan, sőt, tömegesen befogadni! A művészet egyedüli kritériuma nem lehet a tömegek mozgósításának szándéka. Mert az nem más, mint politikai reklám! Ezért is hat mai, nagyon is individualizált korunkban any- nyira mulatságosan ez a kiállítás, mert akarva-akaratlan a számyasbetétek és a remek befektetések pszichózisát juttatja eszünkbe! Egy hazug és hamis világ megrendelésére csak hazug és hamis miívek születhetnek. Olyanok, amelyek előtt az ember - - ha fiatal, hát jókat nevet, ha pedig megélte azt a kort, szorongani kezd, és ökölbe szorul a keze. A kiállításnak minden valószínűséggel ez is volt a szándéka. Távoli és idegen világ néz le ránk a „művekről”, most már nem tüzel békeharcra, nem buzdít az ötéves terv teljesítésére. Olyan, mint egy őslénytani kiállítás. Hideg, merev és hátborzongató.
