Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-23 / 222. szám
1996. szeptember 23., hétfő Egészségügy Az ország egyik legmodernebb kórházi osztálya Mátészalkán Alapítvány a továbbképzések finanszírozására DojcsákTibor (Új Kelet) A baleseti sebészet létrehozása Mátészalkán régi igény teljesítése, hiszen legközelebb Nyíregyházán, illetve Kisvárdán fogalalkoznak ilyen ellátással. Az új épületszárnyban több osztály kapott helyet, a baleseti sebészet decemberben kezdte meg a munkát. A dr. BakZsigmond vezetésével működő osztály az ország legmodernebbjei közé tartozik. Egyidejűleg 30 beteget tudnak elhelyezni két- és ötágyas kórtermekben. Minden szobának saját vizesblokkja van zuhanyzóval, mosdóval és vécével, de rendelkezésre áll egy külön fürdőszoba is égési sérüléseket szenvedetteknek, a nehezen ellátható betegek számára kádlifttel felszerelve. A műszerezettség kiváló, a műtőé például legalább olyan jó, mint a nyíregyházi kórházé, de a kiszolgálóhelyiségek, kötöző, gipszelő is minden szükséges eszközzel el vannak látva. A Máltai Szeretetszolgálaton keresztül most operációs mikroszkópot próbálnak beszerezni, ha ez sikerül, akkor az egyik orvos továbbképzésre megy, megtanulni a műszer használatát, elsajátítani a kéz- és mikro- sebészetet. A baleseti sebészet az új épületszárny bal oldali részének földszintjén és első emeletén található. Az érkező betegeket lent fogadják, ott van az új páciensek vizsgálatára szolgáló helyiség, és egy másik a visszarendeltek fogadására. A betegek itt részesülnek alapellátásban, és kezelés után kerülnek fel az emeletre. Ott kapott helyet hét kórterem, egy gipszelő, műtő, orvosi és nővérszobák, a speciális fürdőszoba, nővérdolgozó, kötöző, tálaló, az ebédlő és egy raktárhelyiség. Modem és új minden, de az egészségügy problémás finanszírozása miatt nem lehet tudni, meddig őrzi meg a kórház kezdeti előnyét. Szeretnének egy alapítványt létrehozni, hogy a működési költségeket, és különösen a dolgozók továbbképzéseit finanszírozni tudják. További tervük, hogy a mátészalkai járás területe mellett a vásárosnaményi és a fehérgyarmati, esetleg még a nyírbátori terület egy részének ellátását is felvállalják. Dr. Bak Zsigmond főorvos és a sürgősségi műtő a legmodernebb felszeretésekkel A szerző felvételei •* Rákos betegek Reménységháza Van remény „A rákbeteg esetében nem egyszerűen egy beteg testről van szó, hanem mindenekelőtt egy háborgó lelkű, gondolkodó és érdeklődő emberről, akinek vannak nézetei, ösztönei, reményei és álmai..." (Robert Tiffany) Dreguss Gyöngyvér Reménységház — ez áll a három havasi gyopárral díszített táblán a brassói Hospice bejáratánál. Aki belép, az kellemesen meglepődik, minden helyiség gondosan, háziasán van berendezve, hogy a betegnek ne olyan érzése legyen, mintha kórházba lépne, hanem mint aki második otthonába térne be. A fogadószobában fekete antik bútor, fekete zongora, nagy párnázott karosszékek, és mindenhol virág. Amint mondják, a virágoknak is külön „emberi” történetük van: , ,Nem olyan régen egy önkéntes vállalkozó járt itt, aki irtott segített nekünk. Mielőtt elment, egy nagy öl rózsát hagyott, hogy tegyünk minden szobába... a felesége emlékére. Pénzt is hagyott, hogy még kétszer töltsük meg virággal a Hospice-t” — mondja Dreguss Rozália, közismertebben Rozy. Ő az, akivel az ide belépő legelőször találkozik, akinek meleg szavaiból az elbizonytalanodott beteg vagy hozzátartozó az első reménysugarat, az életbe vetett hitet meríti. így kezdődött... „Korunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, nem is a rák, sokkal inkább az elhanyagoltság és az elha- gyatottság érzése. ” (Teréz anya) ,A Hospice—Reménységház az első román—angol jótékony- sági alapítvány Romániában, amely az utolsó stádiumban lévő rákos betegek gyógyszerellátásával és gondozásával foglalkozik” — mondja Maiina Dumit- rescu, a Hospice igazgatónője. „Ne essünk tévedésbe, mi nem gyógyítunk, csak pillanatnyilag enyhítjük betegeink fájdalmát. A Reménységházat ’92- ben alapították, és azóta a kenti Ellenőr Hospice Alapítvánnyal működünk együtt. A Nagy-Britanniá- ban lévő alapítvány már ’67-től működik. Cemavodán létezik egy hasonló alapítvány, amelyik az AIDS-es gyerekekkel foglalkozik. Jelenleg öt asszisztenssel, két onkológussal, egy gyermek- gyógyásszal és egy általános orvossal dolgozunk. Kapcsolatban állunk az onkológiával és a sebészettel. Innen kerülnek hozzánk a gyógyíthatatlan, utolsó stádiumban lévő betegek. Velük foglalkozunk mi, gondozzuk őket, valami egész különleges segítséget nyújtunk nekik. Ha csak odafigyelünk a panaszukra, már az is nagyon sokat jelent nekik, hisz sokaknak közülük már az sincs, akivel beszélgessenek. A rák okozta problémáiktól a rokonok sok esetben „emberségből” elzárkóznak. Próbáljuk meggyőzni betegeinket, hogy nem hasznavehetetlenek, hogy életük hátralévő napjaiban is szeretetet tudnak nyújtani, hasznára tudnak lenni családjuknak, önmagukban fellelhetik az örömet. Mivel sokat vagyunk együtt velük, sokszor túl szoros kapcsolat alakul ki a beteg és egy-egy orvos között. Mírceát például annyira megszerette egy család, hogy miután meghalt a rákos gyerekük, örökbe akarták fogadni. (Mircea Lancranjan a sebészeten dolgozik.) A legnagyobb problémánk azonban a pénz volt és marad. Angol, francia, svéd adományokból élünk. A másik gond, amivel küszködünk, hogy az Egészségügyi Minisztérium minket is egy kalap alá vesz azokkal, akiknek magánrendelőjük van. Azt is megtiltották, hogy onkológusokat foglalkoztassunk...” Aki mindenkit kényeztet „Akiktől a segítséget várják, legyenek együttérzőek, de nem szentimentáiisak, gyakorlatiasak, de ne keményszívűek, adjanak egy kis reménysugarat a nagy feketeségben.” (Patricia Downie) Rozy ’94 tavaszán került a Hospiee-hoz, és azóta mindig ott van, ahol éppen segíteni kell. A körülötte lévők már tudják, hogy bánnikor számíthatnak rá. Betegfogadás, vendégfogadás, rendfenntartás — mind az ő feladata. „Én vagyok az, aki legelőször találkozik a beteggel. Egy küldőlappal jönnek hozzám. Próbálom minél kedvesebben fogadni őket, hogy érezzék, valaki törődik velük, s nem egy „hideg” kórházba kerülnek, ahol csak betegek. Itt családias a hangulat, a beteg megbízik bennem, elmondja búját-baját. Van olyan beteg, akivel két órán át is elbeszélgetek. Megkérdezem, hogyan érzi magát, mennyire súlyos a betegsége, milyen gyógyszereket szedett... Bejegyzem őt egy úgynevezett várólapra. Sokszor négyen-öten várakoznak, hogy meglátogassuk őket... Elmesélnék egy esetet. Egy 67 éves román néninek nagy problémái vannak, betelefonált a férje, hogy hamar küldjünk ki valakit. Az orvos ki is ment. Másnap telefonál a néni, hogy mielőtt meghal, meg szeretné ismerni azt a nőt, aki olyan hamar orvost küldött hozzá. Barátnők lettünk, mindig úgy becézett, hogy Angyal- hangú. Halála előtt, amikor elbúcsúzott, magyarul kért arra, hogy tartsam meg az emlékezetemben.” A gyerekek és a rák „Az emberek többsége ki sem ejti a száján a rák szót, mintha ezzel távol tudná tartani szeretteitől. ” (Marion Stroud) Sajnos, az élet vagy inkább a halál a Hospice brassói alapítványának munkatársait újabb problémamegoldásra kényszerítették. ’96 áprilisától egy gyermek- gyógyászati osztályt is működtetnek. Dr. Delia Birtar és kábele Holospin foglalkozik a gyógyíthatatlan rákos gyerekekkel. „Hetvenöt százaléka a betegeinknek a brassói onkológiáról és gyermekkórházból kerül hozzánk. A gyerekek általában izom-idegi és genetikai betegségekben szenvednek” — mondja Izabela Holospin. „Jelenleg 14 gyereket gondozunk, ebből kerten rákosak. Az egyik 3 éves, ő szemrákban szenved (retico blas- ton), már megvakult. A másik kis betegünk 8 éves, nyirokcsomórákja (limfom non-Hodgkin) van. Utóbbit nemrég Moldvába vitték a nagyszüleihez, hogy a család kisebbik gyereke ne legyen tanúja testvére halálának. Elláttuk gyógyszerekkel, és a szülők megígérték, hogy tartják a kapcsolatot velünk. Különböző stádiumokban lévő öröklött betegségekben szenvedő pácienseinknek is próbálunk segíteni. Van két testvér, egy 13 éves lány és egy 12 éves fiú, mindketten lebénultak. Csak a kezeiket tudják használni, úgy élnek, mint a növények. A család nehéz anyagi helyzetben van, mi segítjük őket. A munkám nem ad elégtételt, a sok szenvedés egy idő után megviseli az embert. A szülők sokszor olyan hálásak, és rossz érzés az, hogy csak ennyit tudunk tenni a gyerekükért...” Elet a halál küszöbén ÚJ KELET Otthoni szakápolás MTI Bár az otthoni szakápolást augusztus végétől elvileg minden biztosított igénybe veheti, ha az orvos indokoltnak tartja, a gyakorlatban ma még az országban sehol sincs lehetőség erre az ellátásra. A szolgáltatást finanszírozó egészségbiztosító ugyanis mindeddig egyetlen otthonápolási szolgálattal sem kötött szerződést — derült ki az Otthoni Szakápolás '96 című konferencia sajtótájékoztatóján. Kárpáti Zsuzsa, az Egészségbiztosítási Önkormányzat tagja emlékeztetett arra, hogy egy július 23-án hozott kormányrendelet értelmében a biztosítottat napi egy alkalommal minimum fél—maximum háromórás, ingyenes, otthoni szakápolás illeti meg. A szigorúan egészségügyi jellegű ellátást — injekciózást, sebellátást, gyógytornát stb. — az egészségbiztosító finanszírozza, és az erre specializálódott, tisztiorvosi engedéllyel rendelkező szolgálatok nyújthatják. A szolgáltatás kifejezetten a kórházi ápolás kiváltását szolgálja, s azt csak orvos rendelheti el. Egy-egy vizitért, a beteg állapotának súlyosságához mérten a biztosító maximum 1200 forintot fizet a szolgáltatást végző cégnek. Az e célra fordítható 600 millió forintot megyénként, a lakosság számai anyában osztották szét. Daniela Mosoiu doktornő két szomorú esetről beszél: „Egy 27 éves nő, akinek mellrákja volt, egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ez vele megtörténik. Kipróbált minden kezelést, de hiába. Az utolsó héten aztán megbékélt a betegségével. Nagyon kötődtünk mindnyájan hozzá, igen kedves volt. Halála nagyon fájt. Egy 23 éves fiatalembernek csontrákja van, az édesanyja gondozza. Egyetemi évei alatt haladt ennyire előre a betegsége. Intelligens fiú, tudatában van, mi történik vele.” A halál büntetés? Mikor valaki meghal, fáj az neki? A halál olyan, mint mikor elalszom? Miért kell valakinek, aki nagyon fiatal, meghalnia? Én mikor halok meg? Azért halnak meg az emberek, mert szomorúak? — teszik fel sokszor a kérdést a halálukon lévő gyerekek. Lényegében ezek a kérdések foglalkoztatják a felnőtteket is. Számukra kívánják megkönnyíteni a választ a Hospice típusú alapítványok. Valahogy úgy, mint a Prédikátorok könyvének szerzője, aki azt mondja: „Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Ideje az ölelésnek, és ideje a gyógyításnak... Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek... Ideje a hallgató nak és ideje a szólásnak. ..h e a szeretetnek... Ideje a b nek... Van ideje a születésnek és a halálnak...”
