Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-20 / 220. szám
$ 1996. szeptember 20., péntek Interjú !■■■■■■■ ÚJ KELET Nyugdíjasok pályázati sikere Megjárt utak emlékei i A magyar iskola születésének ezredik évfordulójá- j ról megemlékező ünnepséget tegnap délelőtt tartották Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pedagógusok Szakszervezete Országos Nyugdíjas- ; választmánya — az Iskolatörténeti emlékbizottság támogatásával —, a jeles évforduló alkalmából „Meg- í járt utak emlékei” címmel iskolatörténeti pályázatot hirdetett meg nyugdíjas pedagógusok számára. A pályázati kiírásra az országból és a határainkon túlról 81 pályamű érkezett, s a helyezettek és elismerésben részesülők között — figyelemre méltóan — szép számmal szerepeltek megyénkben pedagogu- ' sok. Akadt hát „megjárt út” elég. Lefler György (Új Kelet) A pályázaton megosztott első díjat nyert a „Bekecsalja” jeligét viselő munka, amelynek szerzője Hegedűs Dezső, az ibrányi gimnázium nyugalmazott igazgatója. A harmadik helyezett ugyancsak szabolcsi lett, Péter Imre, a nyíregyházi 110. Sz. Szakmunkás- képző Intézet egykori igazgatója, akinek pályázata a „Csiki havasok” jeligére hallgatott. Pályázatukkal Darvas Ldszlóné 83 éves nyíregyházi, s dr. Baksa Gyuláné szintén nyíregyházi pedagógus érdemelt jutalmat a bíráló bizottságtól, míg öten —Nagy Lászlómé, Ferencz Miklósné, László Miklósné, Kovács Lászlóné nyíregyházi és dr. Kiss Andorné újfehértói nyugdíjas pedagógusok — dicséretben részesültek pályázatukért. A kitüntetettek díjait Hargitai Károly, az Országos Nyugdíjasválasztmány elnöke, illetve Szöl- lősi Istvánná, a Pedagógusok Szakszervezete főtitkára adta át az ünnepi megemlékezésen. Az első helyezett Hegedűs Dezső nyugdíjas igazgatót az átadás napja előtt kerestük meg ibrányi otthonában, a pályázata felől érdeklődve. — A helyi gimnázium tanára, egykori kedves tanítványom, Barna Zoltán nyomta a kezembe a pályázati felhívást. Előbb hüm- mögtem magamban, de aztán egyre kísértőbbé vált a gondolat: megpróbálom. A pályázat olyan — iskola- történettel összefüggő — személyes élmény, sorsfordító esemény megírását követelte, amit a pályázó diákként, pedagógusként, vezetőként megélt, és az benne egy életre szóló emléket hagyott. Az emlékeimből hamar felragyogott az a 13 hónap, amelyet kezdő tanítóként az erdélyi Bekecsalján (ez egy Mátra nagyságú hegy) a természettől szépséges, és lakóitól gyönyörűséges kis faluban, Kendőn töltöttem. A jeles oklevelem nagyobb városok álláshelyére is feljogosított volna, ám annyira beleszerelmesed- tem a népi írókba, hogy irodalmi figuráik példaként szolgáltak nekem. Példaként arra, hogyan kell éljek, s mi a feladatom. Gárdonyi Géza Az én falum című novellája monFotó: Bozsó Katalin dott erről nekem a legtöbbet. Az egyszerű emberek csodálatos világáról. A debreceni tankerület főigazgatóját ugyancsak meglepte szándékom, hogy az erdélyi Idacserdőre tartok. Ott viszont magam lepődtem meg azon, hogy egy teljesen román lakta településre kerültem tanítónak, akik egy szót sem tudnak magyarul, én viszont románul nem. Naponta írtam az átkérő leve- j let, amikor egyszer jó hírrel jött a posta. Kendő falucskában kerestek kántortanítót, bármilyet is, csak magyar legyen. Ott két éve már, hogy nem volt iskola. Lőrincz Ferenc tanfelügyelő úr közölte velem: — No fiú, eladtalak! Hamar megszerettem az ottaniakat, s érezhetően ők is engem. Kérésemre engedélyezték, hogy Kendő kis tanulói egy év alatt két osztályt is letehessenek. Ehhez viszont házról házra jártam, arra kérve a szülőket, hogy ez idő alatt a gyerekeknek nincs csicsókaásás, sem betegség, sem semmi más, csak az iskola, az pedig reggeltől még sötétedés után is tart. Kaptunk négy erős petróleumlámpát. Végül sikerrel is jártunk. Mondom ezt így, többesszámban, mert az ő hozzáállásuk nélkül nem- i igen valósulhatott volna meg a tervünk. Hát röviden ezt mondja el a pályázat, ezt hozta fel az emlékezetem több mint fél évszázad távlatából. Kendőről a háború szólított el, a hosszúvá vált katonáskodásom. Az orosz fogságból csak 1948-ban kerülhettem haza. Kendő, e kis falucska ma is oly kedves nekem, s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy évente többször is meglátogatom. Még korábban Ibrány testvérközsége lett, miként — a közelmúltban — test- l vérvárosa a hozzá közeli > Nyárádszereda is. Szerkezetében kellene megreformálni az egészségügyet Nem szavahihető a kormány Az egészségügyi ellátási kötelezettségekről és a területi finanszírozási normatívákról júniusban elfogadott törvény szerint, Budapesten és Pest megyében 5500 kórházi ágyat kell megszüntetni. Ezt azonban a Pest Megyei Közgyűlés, dr. Horváth Szabolcs megyei főorvos és a kérdésben érintett szakdolgozók is elfogadhatatlannak tartják. Mint mondják, Pest megyében jelenleg is kétezerrel kevesebb ágy áll rendelkezésre ahhoz képest, mint amennyi szakmailag indokolt lenne. Mindez dr. Szilágyiné Császár Terézia, megyénk KDNP-s országgyűlési képviselőjének azon aggodalmát látszik beigazolni, hogy a fővárosban és közvetlen térségében nem tudják megoldani az előirányzott ágyszámcsökkentést, s ennek a vidéki egészségügyi intézmények „isszák meg a levét”. Úri Mariann (Új Kelet) — Ez nem fordulhat elő — cáfolta tömören dr. Gógl Árpád, a Magyar Orvosi Kamara elnöke. — A törvény egyformán kötelező mindenkinek, s ha a kormány olyan következetességgel hajtja, vagy hajtattja végre az intézkedést, mint ahogy azt meghozta, mindez elképzelhetetlen. Semmiképpen sem lehetséges, hogy a pesti csökkentést a vidéken hajtsák be. Itt mindössze arról folytathatnak vitát az érintettek, hogy az állami és az önkormányzati tulajdonban lévő intézmények, valamint a MÁV, a Belügyminisztérium és a Honvédség kórházai között arányosan hogyan oldják meg a leépítést. — Fórumokon, sajtótájékoztatókon többször is hangoztatta a nemrégiben elfogadott törvény előnyeit és hiányosságait. Melyek ezek? — Pozitívum, hogy végre először térségi szemléletben gondolkodtak a törvényalkotók, megadva a lehetőséget arra, hogy az igazán illetékesek döntsenek az egészség- ügyi intézmények jövőjéről. Ehhez kapcsolódóan relatív segítséget is nyújtottak az osztályok zavartalan működéséhez szükséges minimum standardok meghatározásával. Viszonylagos útmutatásról van szó, hiszen egyes szakmáknál éppen csak a legalapvetőbb tárgyi és személyi feltételeket sorolták fel, másoknál viszont a legapróbb és nem feltétlenül lényeges műszereket is megnevezték. Ilyen fejetlenül — bármennyire is hasznos — nem sok értelmét látom az egésznek. További előnye, hogy végre visszakerült a szaktárcához az egészségügyi oktatás. Ezzel nemcsak az orvos-, fogorvos- és nővérképzés (a felsorolást folytathatnám még) elméleti oktatásának a jövője rendeződött, megoldódott a szakmai, gyakorlati továbbképzés is. Mindezeken túl azonban csak negatívumokról beszélhetünk. A törvény megalkotásakor nem vették figyelembe a MOK szakértőinek a véleményét. Hiába fogalmaztuk meg a kritikát, hiába mutattunk rá a nyilvánvaló hibákra és hiányosságokra, nem törődtek vele. — Milyen következményekkel járhat, hogy nem vették figyelembe szakmai javaslataikat? — Ha ésszerűtlenül valósul meg az átalakítás, szétzilálódhat az egész rendszer. Ezt elkerülendő szerettük volna elérni, hogy teljes szerkezeti váltás történjen. S ez nemcsak az ágyszámok csökkentését jelentené, hanem az egészségügy teljes miliőjét. Gondolok itt például arra, hogy évek óta nem követjük az orvostudomány fejlődését. Ma már nem kell számolni a régi, klasszikus betegségekkel (kolera, lepra, vérhas, tifusz stb.), ezzel szemben új fertőző vírusok jelentek meg (elég csak az AIDS-re gondolni). EzekDr. Gógl Árpád Fotó: Harascsák nek a vizsgálati rendszerét, az elkülönítést meg kellene oldani végre. — Talán a törvényhez kapcsolódóan, de egyre gyakrabban lehet hallani a vizitdíj tervezett bevezetéséről... — Ez nem most merült fel először, a Bokros-csomagban már szó esett róla. Mi akkor is elmondtuk, hogy ez egy értelmetlen és nevetséges téveszme. Ha hozzám bejön egy beteg, nem azt kérdezem tőle először, van-e pénze, ki tud- ja-e fizetni a vizsgálatot, hanem a panaszairól faggatom. Aztán, ha nincs nála pénz és csekket állítok ki, vagy befizeti, vagy nem. Ugyanúgy járnánk, mint a betegszállítási díjjal. —-Nemrégiben Lépes Péter azt nyilatkozta: az OEP-nek nem lesz elég fedezete a bértöbbletek kifizetésére, ha az ágyszámcsökkentés nem jár megfelelő megtakarítással. Nem előre védekezés ez? — Egészen biztos, hogy a kórházi ágyak leépítésével nem spórol az állam. Nem lesz kevesebb a beteg és a probléma. Sőt, az átalakítás csak költségekkel, tetemes kiadásokkal jár. Úgy gondolom, és véleményemmel nem vagyok egyedül, hogy szavahihetőségi válság állt elő... „Tanulási dráma a megértés szolgálatában.” Bolton Önállóságra nevelünk „A vidám Piros találkozott a lusta Lilával és leültek beszélgetni” — ilyen egy rajztéma meghatározása Besenyei Ildikó óráin. Az őszt várva, a gyerekek madárgyűrűzésen megfigyelték az erdőt, közben versikéket írtak a tollasokról, majd az osztályteremben egy fehér lepedőre varázsolták a megfigyelt természet színeit, amit bábparavánnak használnak majd. Besenyei Ildikó Fotó: Harascsák A. Hatházi Andrea (Új Kelet) Az apróságok tanító nénije, Ildikó néni értékközvetítő és képességfejlesztő tanító szakon végzett négy éve Jászberényben, és azóta a nyíregyházi Apáczai Gyakorló Általános Iskolában tanít. Közben a nyíregyházi főiskolán drámapedagógiából is diplomát szerzett. Az Írásbeliség Világnapján, szeptember elején Budapesten vehette át a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) olvasás- és fogalmazástanítás módszertani pályázatának különdíját. — Egyre több olvasásmódszer közül választhatnak az általános iskolát kezdő nebulók. Mi az ön módszerének a lényege? — Drámával könnyebb című pályázatom valójában nem egy új módszer, hanem egy újfajta gondolkodást, hozzáállást feltételező feladatsor, ami az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Program (ÉKP), valamint a Nyelvi, Irodalmi és Kommunikációs Program (NYIKES) élvezetesebb, színesebb, hasznosabb megvalósítását segíti. A program az óvodáskortól indítható, szerencsés minél hamarabb elkezdeni, mert a játékos gyakorlatok későbbi bevezetése például a nyolcadikosok között biztos derültségbe torkollik. A feladatokat a nyelvi, irodalmi, kommunikációs, bábozás, barkácsolás, ének, testnevelés, vizuális kultúra és a napközis foglalkozások idejére terveztem, és ezen foglalkozások komplexitására törekedtem. — Amikor drámapedagógiáról hallunk, legtöbben a diákszínpadokra, színjátszókörökre gondolunk. —■ Itt szerepjátékokra és dramaturgiai játékokra kell inkább gondolni. Amikor lankad a figyelem, gyakran eljátszuk, hogy harmatos reggelen kószálunk és barna gesztenyéket szedünk. Ha például kiközösítés van a csoportban, a szerepeket fordítva kiosztva, a másik „bőrébe bújva” már a problémát okozó hangadó is megszeppen a kellemetlen helyzetben. Ilyen és hasonló játékokkal nagyon jól megoldhatók a mélyben szunnyadó konfliktushelyzetek. Önnálló és kreatív gondolkodásra késztetjük a fiatalokat. Növeljük a közösségben tevékenykedők aktivitását, a gyermekek ön- és emberismeretét, összpontosított és megtervezett munkára való szoktatását, mozgásának és kifejező eszközeinek, beszédének fejlődését. Ha összehasonlítjuk a hagyományos tananyag—tanár— tanuló viszonnyal, megállapíthatjuk, hogy az eddigi rendszerben nem volt kapcsolat a diák és a tanulnivaló között, hanem csak egy közvetítőn, a tanáron keresztül érkeztek az információk, itt viszont egymást alakíthatja tanár és tananyag, tanuló és tanár, és természetesen a tanuló és a tananyag is.
