Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-20 / 220. szám
ÜJ KELET ■i Határon túl 1996. szeptember 20., péntek 5 Bereg-vidéki helyzetkép Az egyetlen vállalkozó Meglehetősen zord idők járnak manapság a beregszászi járási Bene lakóira is. Az itt élőknek is szembe kell nézniük mindazon problémákkal, melynek valamennyi kárpátaljaira nehezednek. A megélhetési gondok fő eredője: kevés a munkalehetőség. Igaz, hivatalosan egyetlen munkanélküli sincs nyilvántartva a településen, de a valós kép egészen mást mutat. Az itt élők zömé, a nálunk oly elterjedt, rejtett munkanélküliek sorába tartozik. Ők ugyanis eljártak a faluból a beregszászi üzemekbe dolgozni. Az ottani vállalatok azonban alig vagy egyáltalán nem termelnek. A Benéből bejárók, többi sorstársukkal egyetemben, az utcára kerültek. Persze, nem bocsátották el őket a munkáltatók. Munkahelyük megmaradt, de fizetést és munkát, sem egyéb juttatást nem kapnak, immár hosszú hónapok óta. Közel fél éve várják hiába a járandóságukat a nyugdíjasok is. Hogy akkor miből élnek? Ja, kérem, dolgos magyar nép lakja a falut. A háztáji megtenni azt a keveset, amivel el lehet kerülni az éhenhalást. Igaz joggal merülhet fel az olvasóban, hogy miért nem kezdenek valamilyen vállalkozásba a beneiek, mint teszik azt számos más faluban, s nem csak Kárpátalján, ha valóban olyan dolgosok? — A mi falunkban híján vannak az emberek a vállalkozói kedvnek — mondja Fehér József, a községi tanács elnöke. — Pedig lenne lehetőség. Az emberek azonban bizalmatlanok az ukrán kormány gazdaságpolitikájával szemben, nem mernek kockáztatni. Jellemző a falura, hogy eddig mindössze egyetlen ember mert vállalkozni kezdeni. Az egyetlen vállalkozó, Tompa Ernő sem benei lakos. A szomszédos Kígyósról vette észre, hogy van mit keresnie Benében. Látva, milyen problémás a falu kenyérellátása, elhatározta, hogy nyit egy pékséget. A gondolatot tett követte. Egy használaton kívüli épületet vásárolt meg a helyi tanácstól a péküzem részére. A lerobbant házból rövid idő alatt takaros létesítményt varázsolt, ahol közel egy esztendeje üzembe helyezte a pékséget. Tompa István üzemvezető készséggel vezet végig a sütöde hófehérre meszelt falai közt. A dagasztógép épp kiürült. A frissen kelt kenyértésztát Botor Gyöngyi és Sütő János pékmesterek szaggatják ki és formálják belőle a csinos vekniket. Az elektromos kemence irányából a sülő kenyér semmi máshoz nem hasonlítható fenséges illata árad. Az üzemvezető megszeli az egyik veknit. A frissen sült, még gőzölgő ropogós héjú kenyérnek valóban nem csak az illata fenséges. — Rövid idő alatt népszerűvé vált az általunk sütött kenyér—mondja leplezetlen büszkeséggel az üzemvezető. — Ennek oka alighanem a minőségben rejlik. Persze, nem is lehet másképp. Elvégre az itt dolgozó pékmestereket az egész falu ismeri, s szemükbe mondják, ha nem tetszik a kenyér minősége. Ilyesmi szerencsére csak elvétve lordul elő. A kiváló minőség persze nem a csoda műve, hanem a messze földön híres beregi házikenyér alkalmazott technológiája rá a garancia. Naponta két-háromszáz 90 dekagrammos kenyeret süthetnének, s adhatnának el, ha nem lennének az errefelé rendszeresített áramszünetek. Az összevissza történő áramtalanítások miatt mindennaposokká váltak a leállások. S ha az áramszünet épp a kemencében éri a sülő kenyértésztát, annak annyi. Az aznapi kenyéradag a kukába kerül. Egy-egy ilyen esetben érzékeny kár éri a vállalkozást, de mint mondják, még így is megéri. Gondos kezek mérik, formázzák a kenyeret Markovics Mátyás felvétele Sokan kételkedtek abban, hogy valaha elkészül Egy templom kálváriája véget ért Fél évszázadon át nem volt temploma a csapi református gyülekezetnek. A Tisza-parti település főutcáján állt régi szentélyt a visszavonuló fasiszta seregek felrobbantották. A szovjet uralom évtizedeiben szó sem lehetett arról, hogy a hívek újjáépítsék a lerombolt templomot. A romokat is széthordták, s a helyén egy szocreál stílusban tervezett lakóházat emeltek. A csapi reformátusok új temploma Markovics Mátyás felvétele A templom nélkül maradt gyülekezet azonban nem szé- ledt szét. Lőrinczy Béla esperes, a római katolikus felekezet lelkipásztora, aki élete során rengeteg atrocitásnak, megaláztatásnak volt kitéve a szovjethatalom pribékei által, készségesen felajánlotta a reformátusoknak, hogy tartsák istentiszteleteiket az épen maradt római katolikus templomban. Azóta fél évszázad telt el, s egészen napjainkig a református gyülekezet a katolikusokkal közösen használta az istenházát. A két felekezet békésen megfért egymással. Ezzel örökértékű példát szolgáltattak a világ számára toleranciából, felebaráti szeretetből. Közben persze egy percig sem mondtak le arról, hogy felépítsék saját templomukat. Erre a valós remény csak a Gorbacsov nevével fémjelzett peresztrojka idején jött el. Hollandiai reformátusok siettek a csapiak segítségére. Az általuk adományozott pénzből elkezdhették volna az építkezést, de a hívek sehogyan sem tudtak megegyezni a templom helyében. A régi szentély helye lett volna az ideális, de azt a telket nem kapták vissza. Miközben folyt a huzavona, széthullott a szovjet birodalom, a munkálatokra szánt pénz pedig elértéktelenedett. A templom helyét végül a magyar tannyelvű iskola közvetlen közelében jelölték ki. Lassan, vontatottan, de elkezdődött az építkezés. Mint azt Nyeste Miklós, a kivitelezési munkák irányítója, a felekezet mindenese elmondta, sok buktatóval kellett megküzdeniük, mire véglegesen eldőlt, hogyan is fog kinézni maga az épület. Az eredeti terveket, melyek egy ukrajnai tervezőirodában készültek, esztétikai kifogások miatt el kellett utasítani. Végül teljesen jótékonysági alapon egy anyaországi építész, Lengyel Szabolcs készítette el a templom tervrajzát. Az egyszerre 350 hívet befogadni képes szentély belső tervét egy 1350 éves hollandiai templom hasonmásaként készítették el. Sokan kételkedtek abban, hogy a csapi reformátusok képesek lesznek felépíteni saját templomukat. Ám a hívek bebizonyították, hogy összetartással, közös akarattal nem ismernek lehetetlent. Az építkezés során ugyanis rengeteg társadalmi munkával segítettek a hívek, sőt a római katolikus felekezet is melléjük állt. Persze, az építési munkálatok közepette is számtalan akadályozó tényezővel kellett megbirkózniuk. Egyik ilyen volt a tetőfedő lemez körül kirobbant affér. A gyülekezet által megvásárolt több tonnányi rozsda- mentes bádoglemezre ugyanis szemet vetett az átrakókörzet vezetősége is. A dologból bírósági ügy lett, de végül, ha hiányosan is, jogos tulajdonosához került a bádoglemez. Terrorakciónak is ki volt téve az épülő szentély. Nem sokkal felszentelése előtt ismeretlen tettesek hatoltak be a templomba, és szétverték annak épp csak beépített berendezését, ellopták a felhelyezés előtt álló kristálycsillárt. A tettesek a mai napig nem kerültek elő. Ennek ellenére a rengeteg hányattatást átélt református templom elkészült, s honfoglalásunk millecentenáriumá- nak megünneplésével összekötve, a napokban fel is szentelték. Az eseményre messze földről sereglettek a református hívek, magyarok és nem magyarok, különböző felekezetű- ek, hogy részt vegyenek a történelmi értékű eseményen. Megtisztelte a rendezvényt Hegedűs Lóránt püspök, a Magyar Református Egyház Lelkészi Zsinatának elnöke. A vendégek közt volt többek között Tűs ki István, a hollandiai magyar református gyülekezet lelkipásztora és Lucskai András, a Kelet-kassai Egyházmegye esperese. Az anyaországból népes küldöttséggel képviseltették magukat a református hívek. Köztük olyan lelkipásztorok is voltak, akiket közvetlen kapcsolatok, személyes emlékek fűznek a Csapon élő hittestvérekhez. Hegedűs Lóránt püspök igehirdetése során elmondta, hogy megragadta őt a csapi református hívek lelkesedése, s az, hogy Kárpátalján még létezik a lelki tisztaság. Sajnos, hangsúlyozta ki, az egész magyarság önpusztító életmódot folytat. A történelmünk során valamennyi ellenségünk sem pusztított el sorainkból annyi embert, mint amennyit e nemzet maga, önpusztító volta révén. A püspök úr nem történelmünkről beszélt, nem az eltelt 1100 esztendő dicsőségeit elevenítette fel, hanem inkább a magyarság jövője felett elmélkedett. E jövendőbe mutató úton, mondotta Hegedűs Lóránt, a kárpátaljai magyarság az egész magyar nemzet számára követendő példával jár elöl. Ha a nemzet ehhez igazodik, úgy nem csupán 1100 éves történelme, múltja van itt, a Kárpátok bérceinek koszorújában, hanem legalább ilyen jövőnk is. Az oldalt írta: Balogh Csaba • ■ r-T : Korzó Ungvár belvárosának legvonzóbb része volt már a század elején is a bérházak sorával beépített, üzletekkel gazdag Korzó. Jellegét a szovjethatalom évtizedei során sem sikerült megtörnie a hatalomnak. A műemlék jellegű épületek láncolata sajátos romantikát kölcsönöz ennek a városrésznek. Igaz, a szovjethatalom utolsó napjaiban leginkább az üzletek előtt kígyózó sorok jellemezték a Korzót. A rendszerváltással azonban ide is új élet költözött. A régi világban még magántulajdont képező üzleteket újfent privatizálták. Megváltoztak a kirakatok, eltűntek a hatalmas sorok, s egyben megérett a Korzó a felújításra. A városi önkormányzat a nehéz gazdasági helyzet közepette is megtalálta a módját a belvárosi sétálóutca rekonstrukciójának. Felbontották, s új útburkolattal látták el a Korzót, kicsinosították az épületeket. Az egész belváros kellemes, vendégmarasztaló külsőt kapott. Fotó: Tóth László
