Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-19 / 219. szám

1996. szeptember 19., csütörtök Kultúra Néhány szó magánügyben Verebes Istvánnal Palotai István interjúja — Direktor úr! Néhány hete, amikor egy kishírben közöltük, hogy megnősült, meglehetősen rossznéven vet­te. Ezután, az ön kifejezett ké­résére közöltünk egy másik cikket. Ekkor jelezte, hajlan­dó egy rövid interjúban el­mondani lapunk olvasóinak, hogy miért reagált ilyen ér­zékenyen a témára. ..lm, itt az alkalom. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyesek az eset kapcsán azt feltételezik, hogy ön egész egyszerűen egy médiazseni, aki arra is képes, hogy így húzzon le még né­hány bőrt egy kis kommüni­kéről... — Nem, nem, dehogyis! — nevet jóízűzen Verebes Ist­ván —, nem erről van szó. — Ossza meg velünk a tit­kot... — Az ezt megelőző házas­ságom a rendszerváltással együtt köttetett. — „Privát- vagy színházi szférából” nősült akkor? — Végül is nem tartozik a tárgyhoz, de színésznő volt a feleségem. A lényeg az, hogy a Reform, ami akkoriban az első és valóban független ma­gazin volt — és mint ilyen roppant kapós —, valamint a Kapu című havilap legelső száma közölt egy-egy írást, ami velem foglalkozott. A Kapuban Siposhegyi azt bon­colgatta, hogy miért nem let­tem drámaíró, ahelyett, hogy virilista (első adófizető) va­gyok...? A Reform pedig a pletykarovatban (!) jelentet­te meg, hogy feleségül vettem X. Y.-t. Ezekre reagálva válaszcik­ket írtam az Új Tükörben. — Általában vitába száll azokkal, akik önről írnak? — Nem. Csak akkor, ha emberi létezésemről firtat­nak. Az egyikről (virilista) azt írtam, az egész egyszerű­en magánügy, hogy kiből mi lesz. Ugyanúgy, ahogy a tör­ténelemben sincs HA, az em­beri történetekben sincs. Ami VAN, AZT kell, illetve azt lehet értékelni, minősiteni. Azt is leírtam, hogy a nyu­gati sajtóból nem azokat a szegmenseket kell szolgai módon átvenni, amelyek a magánélet területét vájkál- ják, hanem az elemzést, az oknyomozást és a meggyőző tényeken alapuló érvelést! — Ez mind érthető. Van még érv a tarsolyában... — Persze! Az akkori ne­jemnek és nekem is volt „előző családja”, és roppant kellemetlen volt, hogy a saj­tóból informálódhattak elő­ször arról, amit én szerettem volna emberi körülmények között elmondani!... Belá­tom, később magam is vétet­tem a saját szabályaim ellen, mert színésznő nejem iránt való hódolatom bizonysága­képpen, többet engedtem a sajtó csábításainak, és ezzel nyilvánosabbá tettem a ma­gánéletemet, mint az ízlésem szerint lett volna való... — Mi volt az az eset, ami után „besokallt"? — Tulajdonképpen nem volt ilyen. Illetve maga a vá­lás. Akkor aztán megfogad­tam, hogy soha többé...! —Kérem, határolja körül: melyek azok a területek, ame­lyek szigorúan a magánügy kategóriájába tartoznak és nem publikusak. — Az ember magánszférá­ja, azaz házasélete, szerelmi élete, hitélete, hitgyakorlata és világnézete a saját belátá­sa szerinti mértékben kerül­jön nyilvánosságra... — Végezetül egy szokvá­nyos, de ilyenkor nagyon is esedékes kérdés: Hogy men­nek a dolgok a színpadon, milyennek ígérkezik az új előadás? — Nagyon jól érzem ma­gam, és ez azt jelenti, hogy a Sirály minden bizonnyal re­mek előadás lesz... — Hogy működik „az új szerzemény" ? — Telitalálat volt. Mol­nár László remek színész! Orvosok a művészetben — Dr. Pétor Ágnes Szemész a zongoránál Berki Antal (Új Kelet) Gyermekkora óta zongorá­zik. Énekelni csak a középis­kolában kezdett komolyan. Kacérkodott a Zeneművészeti Főiskolával is, de mégis inkább az orvosi egyetemre jelentke­zett. Szemészorvos. Dr. Pótor Agnes így beszél a gyógyítás és a művészet kapcsolatáról: — Nem volt olyan egyszerű pályát választanom. Tizenkét évig zongoráztam, a gimnázi­umban tagja lettem az énekkar­nak. Amikor elérkezett a pálya- választás ideje, felmerült ben­nem a Zeneművészeti Főis­kola. Aztán a felvételik idején valahogy meginogtam. Kétel­kedni kezdtem abban, hogy lehetek-e én olyan művész, mint ahogy azt elképzeltem, bírom-e majd tehetséggel a főiskolai strapát. Nem voltam olyan gyerek, akit csak a mű­vészet meg a humántárgyak érdekelnek. , Jóban voltam” a természettudományokkal is. Nem volt igazán határozott el­képzelésem, de akkor, abban a pillanatban úgy döntöttem, mégis jobb, ha az orvosi egye­temre jelentkezem. — Egyetemi tanulmányai mellett volt ideje énekelni, zon­gorázni? — Nem igazán. Persze, az ember nem hagyja abba, amit szeret, de csak akkor ültem le a zongorához, csak akkor éne­kelgettem, amikor az időm en­gedte. Az egyetem szinte min­den energiámat lekötötte. A zene csak mint művészi él­mény maradt meg számomra. — Ön rendszeresen fellép a „muzsikáló orvosokkal”. Mi­kor kezdett ismét aktívan éne­kelni? — A nyíregyházi kórházban találkoztam Szabó doktorral, aki rábeszélt, hogy kezdjem újra az éneklést. Örülök, hogy hallgattam rá. Minden egyes fellépés olyan megmérettetés, amit sehol máshol nem kap meg az ember. Közönség előtt sze­repelni, még amatőrként is nagy felelősséget jelent, sok izgalommal jár, de úgy érzem, ilyenkor megvalósulnak azok a gyerekkori álmaim, amiket már régen eltemettem magam­ban. —Munkájában segíti-e vagy zavarja, hogy időnként elő­adóművészként is szerepel? — Úgy érzem, nem zavar, sőt! Abszolút kikapcsolódást jelent. Ilyenkor elfeledkezem a gondjaimról. Egy-egy fellépés után a munkámat is nagyobb aktivitással tudom végezni. Sok betegem tudja, mivel fog­lalkozom szabad időmben. El­jönnek a koncertekre, együtt örülünk, ha a fellépés sikeres. — A család mit szól ehhez a kedvteléshez? — Szerencsém van a csalá­dommal. Amiben lehet, segíte­nek. A férjem minden előadásra elkísér, a gyerekeim pedig va­lamiféle példát látnak bennem: zenei tagozatra járnak. —Az orvosok miért vonzód­nak a művészetekhez? — Az orvosok művészetek felé fordulását talán azzal le­het magyarázni, hogy a gyó­gyító munka rettentő fizikai­szellemi megerőltetéssel jár. Nem véletlenül alacsony az orvosok átlagéletkora. Azt gondolom, a zene, a festészet, a versmondás jelent olyan ki- kapcsolódást, ami képes olda­ni stresszhelyzeket, igazán megnyugtatja az embert, és olyan pluszenergiák szaba­dulhatnak fel, melyek segíte­nek a napi feladatok megol­dásában. Fotó: Harasosák Annámén; A kis hattyúk a Nagy Falnál Sárkányhajó, teamúzeum Húszéves fenállásának megünneplésére készül a nyír­egyházi Primavera Balettegyüttes, melynek tizenkét tag­ja és négy felnőtt a táncosok balettmestere, Feketéné Kun Ildikó vezetésével a közelmúltban Kínában járt. Erről az útról készítették az alábbi beszámolót. A Soong Ching Ling alapítvány 1995-ben kiírt pályáza­tát 738 jelentkező közül a Primavera Balettegyüttes két tagja, Bálint Ramóna és Hunyadi Katalin, valamint vezetőjük nyerte meg klasszikus balett kategóriában, így utazhattak el Pekingbe. Tudósítóinktól A Ferihegyről Helsinkin át egy hatalmas, 400 személyes Mc’Donalds géppel indultunk el. Az út Pekingig hét és fél órát vett igénybe. A megérkezés és a híres 17 fogásos ebéd után azonnal továbbmentünk vo­nattal Sanghajba. A monszun sajnos végigkísérte az utat. Sang­hajban az illatok pompája és meleg trópusi levegő fogadott bennünket. A hatalmas építke­zések mellett apró düledező há­zak, tele még apróbb üzletekkel, s igen kevés gépkocsival. Min­denki kerékpáron közlekedik, amelyeknek rendszámuk van. Az alapítvány a császári va­gyonból működik, így a kis ma­gyar csapat a legmagasabb szin­tű ellátást kapta. Látszott azon­ban, hogy az egyszerű emberek nagyon nehezen élnek. Egy munkás havi fizetése 300 jüan, egy jó minőségű ruha 250 jüan. Hogy a sok embernek munkát tudjanak adni, a boltok pénztá­raiban ketten ülnek. Egyikük lepecsételi a blokkot, a másik a pénzügyeket intézi. Elvittek minket a sanghaji természettu­dományi múzeumba, és a hatal­mas gyermekparadicsomba is. Ha kiejtettük, hogy szunjali (kínaiul: magyar vagyok), óriá­si AA-közepette barátságos mo­solyok, kézfogások jelezték, hogy szeretnek bennünket. Kü­lönösen a szőkéket. Bálint Rami néhány hajszála ott is maradt, tudniillik, a kínai felfogás sze­rint a szőke haj szerencsét hoz. Fellépés is volt, közösen kí­nai gyermekekkel. Úttörővé avattak bennünket, így a „kis hattyúk” a gyönyörű jelmezben, úttörőnyakkendővel a nyakuk­ban táncoltak. A háromnapos sanghaji tartózkodás után Csi- nahauba mentünk busszal, ahol rögtön újabb fellépés várt a kis csoportra — s a klasszikus ba­lett itt is nagy sikert aratott. Más­nap irány Hangcsuk — Kína „földi paradicsoma” —, s ott Mao eínök nyári rezidenciájá­ban kaptunk szállást. A környék tele csodálatos különleges növé­nyekkel, fákkal, virágokkal (az már Dél-Kína), s rengeteg pillan­góval és szitakötővel. Ott volt az egyetlen önkiszol­gáló étterem, mindenki kedvére szedhetett bármit és bármennyit. Volt, aki csak ananászt reggeli­zett, ebédelt, vacsorázott, úgy el­telt a 17—24 (mikor mennyi) fo­gásos ebédekkel, vacsorákkal. A Nyugati nagy tónál két óráig ha­józtunk gyönyörű, régi sárkány alakú hajóval, utána megtekin­tettük a teamúzeumot. Felkeres­tük Buddha kertjét (minden Buddha mosolyog!), a Tigris­forrást, aminek elmesélték a le­gendáját. Huszonhat órán át tar­tó vonatozással jutottunk vissza Pekingbe. Csodaszép és elegáns hotel­ben volt a szálláshelyünk: 15 emeletes, felmentünk a tetejére, és megnéztük Peking éjszakai fényeit. Este fél tíz lehetett, va­sárnap volt, s lehetett látni az építkezésen a hegesztők fel-fel- villanó fényeit. Vasárnap este is dolgoztak. Borzasztó gyorsaság­gal fejlődik Kína, mindenütt építkezések. Láttuk az állatkert­ben élő pandamacikat — való­ban elbűvölő állatok. Még aznap a császár nyári pa­lotáját jártuk végig. A színek tobzódása, az épületek különle­ges tetőszerkezete, az iszonya­ÚJ KELET Esszépályázat Új Kelet-információ Az Élet és Irodalom Szerkesztősége esszépá­lyázatot hirdet a Westel 900 támogatásával. Te­matikai megkötés nincs. Az esszék nem csak mű­alkotásokra vagy az iro­dalomra koncentrálhat­nak. Elég, ha az esszé megformáltsága irodalmi igényűnek mondható. Postázható olyanfajta írás is, amilyen még sohasem volt. Hiszen az esszé szó eredetileg azt jelenti: kí­sérlet. Nem egyszerűen tanulmányokat várnak, hanem olyasvalamiket, amelyekben a gondolat mély és eredeti volta megfelelő kifejezőerővel párosul. Olyan munkákra gondoltak, amelyek ere­dete a köztudatban Mon- taigne-hez kötődik, s amelynek művelői között olyan személyiségek vol­tak, mint például Ortega y Gasset, Bálint György, Kosztolányi vagy Szerb Antal. Terjedelmi korlátokat nem szabtak. A filozófi­ai, irodalomtörténeti, szociológiai, természettu­dományi, történelmi, ze­nei vagy portréesszék be­küldési határideje no­vember 30. Eredményt december harmadik heté­ben, vagy — a pályamű­vek mennyiségétől füg­gően — legkésőbb 1997. február 10-ig hirdetnek. Bede a Nemzetiben Új Kelet-információ Bede Fazekas Szabolcs — aki a tavalyi évadban még a nyíregyházi Mó­ricz Zsigmond Színház tagja volt :— október 8- án kezdi meg próbáit a budapesti Nemzeti Szín­házban, ahová szerző­dött, és november végén debütál a „Lumpáciusz V agabundusz”-ban. tos gazdagság látványa döbbe­netes élmény volt A Nagy Fal­nál végképp elkapott bennün­ket a monszuneső, de „csak- azértis” megmásztuk, s meg is kaptuk erről az igazolást! Pekingben felléptünk a kí­nai parlament alelnöknője előtt is. A szereplésre kivonult a tévé, a sajtó, a rádió is. Csak a „válogatott” műsor ment, de a „kis hattyúk” előadhatták táncukat. Lin asszony külön örült a magyar népviseletbe öltöztetett babapárnak, na­gyon tetszett neki. Beszédé­ben külön kiemelte, milyen becses ajándékot kapott a „kis hattyúk”-tól. A Tiltott város, melyben a császárdinasztiák éltek sok­sok évszázadon át, gyönyörű, lenyűgöző, feledhetetlen. A kínai emberek kedvessége, szeretete, kitüntető figyelme áradt felénk, s bár egy egész más világban voltunk, mégis, szeretetüket élvezve úgy érez­tük: otthon vagyunk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents