Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-19 / 219. szám
ÜJ KELET Riport 1996. szeptember 19., csütörtök 7 „Képzelje el, hogy milyen érzés egyik pillanatról a másikra otthagyni a családi fészket, a szeretett otthont. Mi úgy hagytuk ott, hogy tudtuk, soha többé abba a lakásba nem térhetünk vissza” — így kezdte a beszélgetést az a menekült, aki hetekig tartó vívódás után egyezett csak bele, hogy történetét elmondja — okulásul a hazai magyaroknak. A szülőföldről történt kényszerű eltávozás részleteit, és annak előzményeit beszélgetőtársam érthető okokból nem akarja feltárni, és nevének titokban tartásához is ragaszkodott. Annyit mindenképpen tudnunk kell a családról, hogy délvidéki (vajdasági) magyarok, akik a balkáni testvérgyilkos háború kitöréséig élték a kisebbségi magyarok csöppet sem irigylésre méltó életét, melybe közbeszólt a nemzetgyűlölő, a háborút elindító szerb politika. Történetünk szereplője belesodródott a politikába, de ellenzékiként, aki a délvidéki magyarokra nehezedő elnyomás, a mindennapossá vált fenyegetés, a behívóparancs ellen tette a dolgát lelkiismeretére hallgatván. Magyarok a fronton Azt, hogy hogyan lehet a vajdasági magyarságot megfélemlíteni, nagyon jól tudta a politikai és katonai vezetés. A Jugoszláv Néphadsereg héjái, akik kiszolgálói voltak a nacionalista politikának, a magyar férfiaknak előszeretettel küldték a „gyakorlatra” szóló behívókat. Kezdetben még a tartalékosok állandó lakóhelyére vitték a behívókat. Ekkor már egyre többen voltak kénytelenek otthonaiktól távol tölteni az éjszakákat. De a tobor- zók is leleményesek voltak, tudták, hogy leendő áldozataikat munkahelyeiken kell keresniük. Többnyire sikerrel jártak a gépfegyveres rendőrök, és megtalálták áldozataikat, majd kivezették őket a kapu előtt várakozó járműhöz. Egyenesen a legközelebbi laktanyába vitték őket, egyenruhát adtak rájuk, fegyvert nyomtak a kezükbe, és elszállították őket a közeli frontra. Több ezer magyar nemzetiségű tizennyolc és hatvan év közötti férfi keveredett akaratán kívül a háborúba. Az „ellenség” oldalán, a hor- vát hadsereg egyenruháiban is több száz magyar harcolt. így alakult ki az az ép ésszel fel nem fogható helyzet, hogy a vajdasági és a horvátországi magyar egymás ellensége lett. Számunkra idegen érdekekért kellett harcolniuk, egymást gyilkolniuk. A rendszeressé fajuló behívók miatt már munkahelyeikre sem mertek bemenni a magyar „tartalékosok”. A tél beálltáig sokan a közeli erdőben vagy a kukoricaföldeken bujkáltak. Több ezren megelégelvén a szülőföldön való bujdo- sást, az állandó rettegést, a kilátástalan helyzetet, a megalázást, úgy döntöttek, hogy elhagyják őseik földjét, a szülői házat, és külföldre menekülnek. Hogy e fájó döntésük nem volt megalapozatlan, ahhoz tudnunk kell, hogy a legádázabb, legkegyetlenebb harcok Horvátország keleti részén, a magyarok lakta területeken (és ezen területekért) folytak. Jugoszlávia, pontosabban Szerbia, magához akarta csatolni a gazdag termőfölddel, kőolajjal és fejlett iparral rendelkező Szlavóniát és Baranyát. A szerb agresszor porrá lőtte az ezeréves magyar falvak templomait, iskoláit és lakóházait. A foglyul ejtett civileket kegyetlenül megkínozták, a lányokat, asszonyokat megerőszakolták. Azokat, akik megpróbáltak ellenállni, hidegvérrel megölték. Menekült vagyok Magyarországon II. Új Kelet-riport Szabolcsban élő ismerőseinknek köszönhetjük, hogy nem kellett hosszú hónapokig a leányálomnak éppen nem mondható menekülttáborban maradnunk. Örömmel tudatták velünk, hogy jelentkezett náluk egy család, amely felajánlotta, hogy ingyen a rendelkezésünkre bocsátja szoba-kony- hás melléképületét. Mint mondjak, nagyon megörültünk a váratlanul jött jó hímek. Hiába, mondjon bárki amit akar, csak vannak jó, a felebarátjukon segíteni akaró emberek — nyugtáztuk boldogan feleségemmel. Összecsomagoltuk kis motyónkat, elbúcsúztunk a táborban élőktől, és elindultunk egy újabb ismeretlenbe. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk a szabolcsi kis faluban, hiszen sem a települést, sem pedig a minket befogadó családot nem ismertük. Nagyon hosszúnak tűnő utazás után megérkeztünk, és megtaláltuk a leendő újabb „otthonunkat”. A házigazda és felesége tartózkodó kedvességgel fogadott bennünket. Dolgoztam a semmiért Kíváncsian érdeklődtek mindenről, tudni akartak rólunk mindent, ami érthető is volt, hiszen számukra teljesen idegenek voltunk. A ház ura azt mondta, a lakás használatárét nem kell fizetnünk, de azt elvárja tőlem, hogy mindenféle munkát, amit ő mond, azt el kell végeznem, és majd ő természetesen megfizet a munkámért, ígéretének első felét már másnap hajnaltól kezdve be is tartotta. Sok, számomra nehéz fizikai munka várt rám a néhány náluk eltöltött hónap alatt. ígéretének második felét, azt, hogy némi pénzt fog fizetni a munkámért, sajnos nem tartotta be. Ez nagyon kellemetlenül érintett bennünket, de nem mertük szóvá tenni a házigazdánknak a „feledékenységét”, mert féltünk, hogy ha követe- lődzünk, kitehet minket az utcára. Ha pénzt nem is, de azért kenyeret, zsírt, szalonnát néha lehozott hozzánk a ház asszonya. Talán mondanom sem kell, hogy üres volt a pénztárcánk, de a puszta létünk fenntartása érdekében hallgattunk és dolgoztunk. Szakadó esőben, és vasárnaponként a közeli erdőbe mentem gombászni. Gombaismeretem most igazán kapóra jött. A késő őszi esős időjárásnak köszönhetően a sokfajta finom erdei gomba — Isten ajándéka — mentett meg bennünket az éhezéstől. Csak egy lavór Testileg és lelkileg is kikészültem a nehéz fizikai ingyenmunkától. Mihamarabb olyan helyet szerettem volna találni, ahol pénzt is adnának az elvégzett munkáért. Igen ám, de nem mehettem munkát keresni, mert „gazdám” már pirkadatkor kopogtatott az ajtónkon. Hajnalban elmentünk otthonról, és sötétedésig haza sem mentünk. Minden esetre fáradtan és koszosán értem haza, jó lett volna megfürödni vagy lezuhanyozni, de csak lavór volt... Szerencsénkre a Köztársasági Megbízott Hivatala, igaz, hogy egy kicsit megkésve, de értesítette a helyi polgármesteri hivatalt arról, hogy él a falujukban egy menekült család... Meg is látogattak bennünket a hivatalból, környezettanulmányt készítettek a lakásban, majd élelmiszereket és tüzelőt vettek a családunknak. Ezzel mentettek meg minket az éhezéstől és a fagyoskodástól. A házigazdánk testvérének köszönhetem a még ma is meglévő munkahelyemet. Az első fizetésem után rögtön albérletet kerestünk — egy másik faluban, hogy minél előbb elfelejtsük a rossz emlékeinket. Munkatársaimnak köszönhetően találtunk is egy üres házat, melyből az egyik tulajdonos két bútorozott szobát, konyhát és fürdőszobát ígért nem kis bérleti díjért. Megegyeztünk, hogy már másnap reggeltől igénybe vehetjük a legújabb „otthonunkat”. December végi havas-jeges időben a megbeszélt időben megérkeztünk a ház elé. A tulajdonos azzal állt elénk, hogy a testvére az előző napon véglegesített bérleti díjat kevesellte, és azt a duplájára emelte. Hideg zuhanyként ért bennünket ez a rossz hír. Eddigi lakásadónktól már elköszöntünk, így oda vissza már nem mehettünk. Ott álltunk a kapuban — ismét tehetetlenül és becsapottan. Más választás híján beleegyeztünk a duplájára emelt díjba, és így már bemehettünk a lakásba. Ott már nem függtünk a házigazdától, hiszen lakó nélküli házba költöztünk, ahol nyugodtan élhettük életünket. A tulajdonos fiatal házaspárral megértettük egymást, soha nem keserítették meg az életünket. Hetente egyszer-két- szer eljöttek hozzánk, ilyenkor hosszasan elbeszélgettünk egymással. A szülőföldemről sajnos rossz hírek érkeztek, veszélyben volt az elhagyott lakásunk, mivel a Vajdaságba ezrével érkeztek a szerb menekültek és a betelepülők, akik nem csináltak nagy ügyet a lakáskérdésből, hanem egyszerűen beköltöztek a külföldre menekült magyarok otthonaiba. Szerencsénkre, megelőzvén a „honfoglalókat”, egy rokon fiú vette birtokába az összkomfortos lakásunkat. Olyan — nem alaptalan — mendemondák terjedtek a délvidéken, hogy a szerb kormány összeírja az elhagyott lakásokat, és „kiutalja” őket a betelepülőknek. Ezt megelőzendő szerettük volna, hogy édesanyámék minél előbb értékesítsék. Mivel nagyon sok elhagyott otthon volt, az ingatlanok ára alacsonyra süllyedt. A bizonytalan helyzet és a háború esetleges Szerbiára való kiterjedése miatt kevesen törték a fejüket ingatlan vásárlásán. Csak hosszú hónapok után akadt vevő, aki szinte potom áron, de megvette a lakást. A benne lévő bútorok egy részét az üresen álló garázsunkba hordták, azt, ami nem fért be, ott maradt az új tulajdonosnak. Közben mi itt, a faluban az eladó házak iránt érdeklődtünk. Tudtuk, hogy anyagi lehetőségeink nagyon szerények, ezért nem drága palotát kerestünk. Rövid idő után rábukkantunk egy nagyon elhanyagolt állapotban lévő öreg kertes családi házra. Az eladóval megegyeztünk a vételárban, de mivel a pénzünk kevésnek bizonyult, kölcsönt kellett felvennünk. Már öt éve Magyarországon Többen kérdezik tőlem, hogy megszoktunk-e Magyar- országon? Ugye, te is kíváncsi vagy rá? Egyik szomszédunk azt mondta, hogy mi itt, ebben a faluban örökre idegenek maradunk, hogy soha nem fognak minket befogadni az itt született emberek... Pedig azért jöttünk Magyarországra, hogy itt, az anyaországunkban igazán otthon legyünk. Jobb ebben a szegény kis országban szegénynek lenni, mint egy gazdagban idegennek. Többen megjegyezték, hogy elég jól beszélek magyarul. Könyörgöm, hát ez az anyanyelvem, csak ezen a nyelven tudok gondolkodni és álmodni. Egy éve már, hogy elhatároztuk: kérni fogjuk a magyar állampolgárságot. Nagyon megalázónak tartjuk, hogy az illetékes hatóságok egy kalap alá veszik a jelenlegi határokon kívül rekedt magyarokat a kínai, az arab és más nemzetiségű betelepülőkkel. Olyanokkal kerültünk a hatóságok Szemében egyenlő helyzetbe, akik Magyarországról eddig semmit sem tudtak, nem ismerik az ország történelmét, kultúráját, és a magyar nyelvet is csak bolhapiaci szinten „beszélik”. Nekünk is velük együtt kellett vizsgát tenni állampolgári alapismeretekből. Hát levizsgáztunk. De „levizsgázott” az állampolgárság megszerzéséről rendelkező hatályos törvény is. Az állampolgárságra még mindig várunk... Esetleg igaza lenne a szomszédunknak, aki azt mondta, hogy mi örökre idegenek maradunk? Úgy látszik, hogy nem csak ő gondolkodik így... Vagy talán tévedek? Bárcsak tévednék.
