Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-18 / 218. szám
UJ KELET Riport 1996. szeptember 18., szerda 5 „Képzelje el, hogy milyen érzés egyik pillanatról a másikra otthagyni a családi fészket, a szeretett otthont. Mi úgy hagytuk ott, hogy tudtuk, soha többé abba a lakásba nem térhetünk vissza” — így kezdte a beszélgetést az a menekült, aki hetekig tartó vívódás után egyezett csak bele, hogy történetét elmondja — okulásul a hazai magyaroknak. A szülőföldről történt kényszerű eltávozás részleteit, és annak előzményeit beszélgető- társam érthető okokból nem akarja feltárni, és nevének titokban tartásához is ragaszkodott. Annyit mindenképpen tudnunk kell a családról, hogy délvidéki (vajdasági) magyarok, akik a balkáni testvérgyilkos háború kitöréséig élték a kisebbségi magyarok csöppet sem irigylésre méltó életét, melybe közbeszólt a nemzetgyűlölő, a háborút elindító szerb politika. Történetünk szereplője belesodródott a politikába, de ellenzékiként, aki a délvidéki magyarokra nehezedő elnyomás, a mindennapossá vált fenyegetés, a behívóparancs ellen tette a dolgát lelkiismeretére hallgatván. Harascsák Annamária illusztrációja Új Kelet-riport _________ Hé tvége volt, anyukámék voltak a vendégeink. Ritkán találkoztunk, mivel távol éltek tőlünk, így hát jól elbeszélgettünk. Feleségem a konyhában sürgölődött, készítette a finom ünnepi ebédet, melynek illata már a szobába is beszűrődött. Egy váratlanul betoppant, izgatott ismerősünk egy még váratlanabb felszólítása tett pontot a társalgásunkra: „Öcsi, csomagoljatok, most még kijuthattok az országból!” Utoljára otthon Néhány másodpercig kővé dermedten álltunk, de nem volt idő a gondolkodásra, nem volt idő a felesleges kérdésekre — csomagolni kellett. Feleségem levette a tűzhelyről a félig főtt ételt, két-három utazótáskát telerakott a nélkülözhetetlen fehérneműkkel és meleg ruhákkal. Én az útleveleinket szorongattam, majd bezártam a lakásunk ajtaját, és a kulcsot édesanyám könnyektől áztatott tenyerébe nyomtam. Anyám sírástól elcsukló kérdésére, hogy „kisfiam, merre, hová mentek?” — csak a vállvonogatásom volt a válasz. Fogalmam sem volt, hogy hová vet majd bennünket a sors... Szerencsésnek mondhattuk magunkat, amikor átléptük a magyar határt. A legközelebbi parkolóba beálltunk. A rengeteg izgalom után a fogytán lévő erőnket és csapongó gondolatainkat igyekeztünk összeszedni, és megpróbáltunk józanul dönteni sorsunkról. Nem irigylésre méltó helyzetünkből adódóan úgy döntöttünk, hogy keresünk egy menekülttábort... Teljesen kimerülve, és idegileg kikészülve érkeztünk a táborba. Kedvesen, megértőén fogadták a félelemtől és a fáradtságtól remegő kis családunkat. Volt még hely bőven, ezért egy egyszerűen, de szépen berendezett kis szobát bocsátottak a rendelkezésünkre. Leültünk az egyik heverőre, és szorítottuk egymás kezét. Sokáig hallgattunk, de gondolataink összevissza kalandoztak. Féltünk. Számunkra, amit akkor ott átMenekült vagyok Magyarországon I. éltünk, távolinak tűnő ismeretlen valami volt, amire soha nem gondoltunk. Hirtelen és váratlanul belecsöppentünk a menekültek keserű, kilátástalan életébe. Tele voltunk megválaszolatlan kérdésekkel: miért kellett ennek így történnie? Milyen lesz a további életünk? Meddig maradunk a menekülttáborban? Befogadnak-e bennünket a már ott élő menekültek? Ilyen és számtalan más kérdésre kerestük volna a választ, de válasz nem volt, nem is lehetett. Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. Kilátástalannak tűnő helyzetünkben is megköszöntük a jó Istennek a gondviselését, kértük, hogy ne hagyjon el soha minket, vezérelje ő továbbra is sorsunkat. Néhány nap után lehetőségem volt aggódó édesanyámmal telefonon beszélni. Megnyugtattam, hogy jól — és jó helyen vagyunk. Azt, hogy konkrétan hol élünk, már nem mertem neki megmondani, mert tudtam, hogy náluk lehallgatják a telefonbeszélgetéseket. A menekülttábor Néhány rtap után kezdtük megszokni a menekülttábort, az ottani életmódot, és több sorstársunkkal is megismerkedtünk. Az ismeretségek gyorsan kötődtek, szinte mindenki mindenkivel szóba elegyedett, elmondták egymásnak bánataikat az emberek. Az ember fel sem foghatja azt a rengeteg borzalmat, szörnyűséget, amit egyes emberek átéltek. Ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, azt egy horvát asszonytól hallottam. Több évig boldog házasságban éltek szerb férjével. A háború kitöréséig nem volt téma a férj és a feleség más anyanyelve és különböző vallása (a nő római katolikus, a férfi pedig ortodox pravoszláv volt), addig természetesnek tartották másságukat. Megünnepelték egymás vallási ünnepeit, gyermeküket az ökuméniára, a más vallások és más nemzetek tiszteletére tanították. A férjet azonban, úgy látszik, az első igazi megpróbáltatás, a nacionalizmus teljes erővel történő fellángolása meginogtat- ta korábbi nézeteiben. Gyakoriak voltak a veszekedések, napirendre került a feleség horvát őseinek az emlegetése, szidalmazása is. Nagyon meglepődött az asszony, amikor egy napon a férje az egyik szerb szabadcsapat egyenruhájában állított haza. Vadállat módján ütötte-verte, rugdosta az asszonyt, majd a kislányukkal együtt kilökte őt a házból. Menekülnie kellett... Vártuk a híreket A televízió híradóit és külpolitikai műsorait a táborban élők árgus szemekkel figyelték. Többen nem értették a magyar nyelvet, ők a képekre, a bejátszott filmkockákra voltak kíváncsiak. A híradók tartalmát mi, magyarok lefordítottuk nekik. A Szlavóniából érkezett menekültek a tévében gyakran látták elárvult falvai- kat, szétágyúzott templomaikat, tető nélküli, gránátszilánkoktól kilyuggatot házaikat. Ilyenkor felelevenítették az otthoni szép emlékeket is, de leginkább a nagyon fájó friss történetüket idézték fel könnybe lábadt szemekkel. Egy idős házaspár teheneit, birkáit, hízóit siratta. Vajon eteti, itatja-e őket valaki? Él- nek-e még azok az állatok, amelyek úgy a szívükhöz nőttek? Mi van a kutyával, a hűséges házőrzővel? Vajon a cirmos kandúr még mindig csavarog éjszakákon át? Egyáltalán áll-e a házunk? Mi lett a tengeri és a napraforgó sorsa? Csak kérdeztek, kérdeztek, választ nem is várva senkitől. Ugyan ki és mit tudott volna nekik válaszolni, hiszen szinte mindannyiunkat hasonló kérdések gyötörtek, mindannyian csak a legfontosabbat, az életünket, a szabadságunkat tudtuk megmenteni. (Folytatjuk) Es a szerbek fenyegetőzni kezdtek A. második világháború utáni ti tói korszak a Vajdaságban úgy kezdődött, hogy a „felszabadító” partizán hatóságok húszezemyi magyart mészároltak le. Holttesteiket titkos tömegsírokba dobálták. Még a kivégzettek hozzátartozói sem tudták pontosan, hogy hol nyugszik a család egykori tagja, akinek egyetlen bűne a magyarsága volt. A hetvenes években, különösen az új alkotmány meghozatala után sokat javult a magyarság helyzete. Anyanyelvi oktatás lett az általános és középiskolákban, sőt, néhány főiskolán és egyetemen is. Napi- és hetilapok, folyóiratok jelentek meg magyar nyelven. Az újvidéki rádió egész napos magyar nyelvű műsort sugárzott, majd napi többórás anyanyelvi tévéműsort nézhettünk az újvidéki televízióban. Szabadkán és Újvidéken magyar színtársulatok terjesztették a kultúrát. Előadásaikkal eljutottak az isten háta mögötti apró falvakba, sőt, a tanyavilágba is. A közigazgatásban dolgozóktól megkövetelték, és anyagilag is jutalmazták a két nyelvet (a szerbet és a magyar). így éltünk mi akkor a többi utódállamban élő magyarsághoz képest jobb, emberibb körülmények között. Tito halála után a nagypolitikában elkezdődött a hatalmi harc, feltámadt az évtizedek során elfelejtett nacionalizmus. Szerbiában Milo- sevics került hatalomra. Nagygyűléseket, úgynevezett mítingeket tartott a köztársaság több városában. Szónoklataiban azt hangsúlyozta, hogy a szerb népnek egy államban, egy erős és nagy Szerbiában kell élnie. Szerinte az elnyomott szerbek akár fegyverrel is „megvédhetik” magukat, bárhol is élnek a még akkor egységes ország egész területén. Milosevics és fajgyűlölő politikája hűséges támogatókra talált különösen a két ellenzéki politikus, Seselj vajda és Vük Draskovics személyében. A két nacionalista pártelnök és mindenre elszánt több száz főnyi elvakult támogatója szinte menetrendszerűen járta a magyarok lakta vajdasági településeket, hogy megfélemlítse, hogy megfenyegesse az őslakos magyarokat. Ezek a népvezérek már ellenséget láttak minden nem szerb polgárban, ezért követelték a magyarok kitelepítését az „ősi szerb földről”, az autonóm Vajdaság megszüntetését, az egynyelvű nagy Szerbia létrehozását — akár háború árán is. Rövidesen pokollá lett az életünk, az eddig békés szerb vajdasági telepesek most ébredtek igazán nemzeti öntudatra, amit úgy adtak tudtunkra, hogy házainkra a címerük jellegzetes motívumát rajzolták, és ráírták, hogy „ez Szerbia”. Éjjelente telefonon zaklattak bennünket, gyakran megkérdezték tőlünk, hogy mikor megyünk már haza Magyarországra. Munkahelyeinken is el kellett tűrnünk a többségi nemzet tagjainak mindennapossá váló, ma- gasabbrendűségéből eredő, minket megszégyenítő, megalázó viselkedését, fenyegetőzését. Az uralkodó szerb nacionalisták tisztogatásokat hajtottak végre a tömegtájékoztatási eszközökben. A rádiók, a televíziók, a napi- és hetilapok élére új, őket vakul kiszolgáló szerkesztők kerültek. Az újságok hemzsegtek a nacionalista cikkektől, a hazugságoktól. Koszovóban, Szerbia déli, többségében albánok lakta tartományában közben pattanásig feszült a helyzet. A szerb nép bölcsőjeként emlegetett autonóm tartományban a kormány megszüntette az albán nyelvű iskolákat, betiltotta az albán nyelven megjelenő újságokat. A közintézményekben és a vállalatokban leváltották az albán vezetőket. Helyükre — természetesen a szerb nacionalista politikát támogató, a többségi államalkotó nemzet fiai kerültek, akik igyekeztek minél előbb megszabadulni az albán dolgozóktól. Az elnyomás, a teljes nemzeti megsemmisítés ellen fellázadt albánokat a Koszovóban állomásozó nagyszámú, állig felfegyverkezett szerb rendőrség és a Jugoszláv Néphadsereg páncélosai tiporták el, fojtották vérbe. A minden emberi jogtól megfosztott hétmilliónyi albánt csak rengeteg emberáldozat árán tudták a mai napig elhallgattatni. Idő kérdése, hogy meddig tűri az albánság a népes terrort, a kegyetlen elnyomást. Nem volt jobb a politikai helyzet az akkori Jugoszlávia többi köztársaságában sem. Szlovénia kiáltotta ki elsőként a függetlenségét, amit a Jugoszláv Néphadsereg néhány napos háborúval, és több város bombázásával torolt meg. A sikeresnek mondott megleckéztetés után a JNH büszkén, emelt fővel, győztesként vonult ki a parányi országból. A Horvátországhoz tartozó krajinai, szlavóniai szer- bek sem akartak idegen elnyomás alatt élni. Miután Horvátország is független állam lett, az ott élő szerbek az anyaországhoz, Szerbiához szerettek volna csatlakozni — természetesen az általuk lakott horvát területtel együtt. Ebbéli óhajuk megértésre talált Szerbiában, és a szerb tábornokok parancsnoksága alatt álló Jugoszláv Néphadseregben. Elkezdődött a háború. A korszerű haditechnikával rendelkező, állig felfegyverkezett, még mindig jugosz- lávnak és néphadseregnek csúfolt katonaság megtámadta a függetlenségét éppen hogy csak kikiáltó horvát államot. A sorkatonaság mellett nagyszámú tartalékost is mozgósítottak a biztosnak vélt gyors siker érdekében.
