Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-22 / 195. szám
UJ KELET mmmmm * V’ * 'V*fSKi I Riport 1996. augusztus 22., csütörtök 7 Aranyos-pettyes tyúkleves csigatésztával, majd a főtt hús. Combok, mellehúsa és borzalmas cubákok! Követi őket, ahogy illik, a híres arlói töltött káposzta (mintha húskrémmel töltenék, rizs csak imitt-amott köszöntget a sertés fiának), aztán a lényeg: kirántva minden, mi vízben, földön és égen jár, úszik és repül, sőt, a gyalogja sajttal is töltve, majd, aki még éhes, ehet eztán csillogó sültet s hurkát hegyekben. Ha ezt már ki magáénak tudja örökkön, hát eb legyen, ha még éhes! És hát el ne felejtkezzünk az étkek hígítójáról, mert az sem kevés akad Arló felé. Van hétemberes házi vegyes kerítésszaggató, úri- asabb törköly meg konyak. A konyt alá kevert dukál, és cherry mindig a kifinomult úri ízlés szerint. A hegynek leve kétféleképp is képviselteti magát: fehéren és veresen, hogy hadd örüljön az abroszmosó. És hát söröcske is: Borsodi homályostól a cifra Amstelig. És közben szól a zene. Csuda ám az is: egy egész zenekar! Illetve csak akkor az, ha nem nézel oda, mert biz csakis Herceg Tibi az, egyszál magában Cser- nelyről! Hozott magával annyi ketyerét, hogy úgy hangzik, ha kell, mint az Omega, máskor meg mint Lagzi Lajcsi! A népek meg táncolnak. Locsolják is a padlót, mert porzik, mint a veszedelem. Egy süteményhozó helybéli úri hölgy — lehet amúgy vagy ötvenéves és kilencven kiló — már egy órája táncolt. De olyan ördöngősen, olyan cifrán, hogy égy szabolcsi botolócigány is elszégyellné magát! Hatalmas farát forgatja, csak úgy csattog! Váltja az embereket, cseréli, mint amazok a gatyát, és táncol, csak táncol. Még csak ki sem fénylik a bőre! Amott gyerekek ropják, kicsik és süldő kamaszlányok. A sátor kapunyílásának sötétjében meg csak úgy villognak a fekete szemek. Ott künn állanak a cigányok... És a nagy arlói szív, lám, megesik rajtuk is! A krisztusi testvériség nevében hatalmas tál rántott és egy másik tál sült a nézők jussa, így már ők is ví- gabban pislákolnak a fejükből kifelé. Lárma kerekedik, de istentelen! A főszakácsnővel az élen kiront a konyha népe, és a zene ritmusára összecsapkodván tálcáikat, szép sorban vonulni kezdenek, majd mindenki csatlakozik, és indul a libamenet. Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára... Olyan, mint egy pogány körmenet! Aztán lassan mindenki elkámpicsorodik. Elvégre még csak péntek van, és holnap helyt kell állni, mert holnap lakodalom! Férjhez megy Kovács Melinda, mert elveszi Mester Zsolt. Jóccakát! ♦ Másnap minden kezdődik elölről. Persze nem ugyanúgy, mert minden módosabb, minden ünnepélyesebb. Az arlói lakodalmak kicsit olyanok, mint a török lagzik! A menyasszony meghívottjai a menyasszony házában, a vőlegényé meg a vőlegény házában gyülekeznek, majd vannak végig! Nem keverednének az úristen szerelméért sem. Az egyetlen hely a templom és az anyakönyvvezető, ahol „leereszkednek egymáshoz”. No de a „mi” esküvőnk formát bontott, és egy helyen történt, mégsem dőlt össze a világ. Nemes András, a híres bor- sodnádasdi vőfély igen megadta a módját! Nem hagyott szó nélkül semmilyen eseményt, és zengzetes versei megénekelték a menyasszony szépségét is, de a töltött káposztáról sem feledkeztek meg. Az anyakönyvvezetőhöz menvén volt még furcsa a világ, mert úgy, olyan csendben ment az a temérdek nép, mintha csak lopni osont volna! Semmi zene, semmi dalolás. Aki színvak, még gyászmenetnek is nézheti, ha úgy van kedve hozzá. Legfeljebb az lehetne neki gyanús, hogy a bámészkodók, a kerítéskukucskálók is ihatnak, mert vagy húsz ifjú hordja nekik üptre a bort! így aztán nem is csoda, hogy áll a díszsorfal faluhosszan, mintha maga Torgyán Józsi defellírozna az utcán. Kollár Ilona anyakönyvvezető is kitesz magáért, beszédét akár az ENSZ-ben is elmondhatná.- Van vagy háromnegyed órás! Zeng az orgona, szól a szavalat, hullik a virág. Aztán szép csendben megint hazalopakodunk. A sátorba lépve látható ilyenkor a cukrászati világkiállítás! Torták és sütemények, de rogyásig az asztalon. Tessék fogyasztani! Jön a kávé és az úri rövid, meg az egyéb huncutságok. Persze szól a zene is, de még csak a fiatalja bátor, a vénebbje még töltöget, tankol a tánchoz. Aztán minden kezdődik elölről! A leves, a káposzta, a menyasszonynak meg kell találni a tálba rejtett „farkot”, majd folytatódik a dínom- dánom, egészen éjfélig. Eladó a menyasszony! A pénzek egy szerényen letakart — vagy huszonöt literes — vájdlingba kerülnek. Van, aki négyszer, ötször is forgat. Két fiatalember egyszerre ugrik a körbe. Hoznak magukkal széket is. A menyasszonyt ráültetik, és a két legény kettesben ropja! Menyasszonypihenő. A végén a szülők jönnek, majd az ijfú férj, aki ki is menti párját a kavalkádból és a házba viszi. Ekkor újabb felfordulás kerekedik! Valakik pénzt akarnak keresni, mert egy legény — menyasszonynak öltözve — álmenyasszonytáncba kezd, de fizetsége csak fakanál meg huzakodás. így telik el vagy tíz perc nagy ramazurival, amikor is a barátok kihozzák a házból a „félholt” ifjú férjet. Fejük fölé tartják, míg annak keze-lába lóg, úgy fekszik, mint aki halva van. Jól megdobálják, aztán felfelé, és ettől feléled, hogy folytassa a lakodalmat. Visszajön az ifiasszony is, immár menyecskeruhában, és a nagy ovációt csak a konyhanép töri meg, amikor „álló” könyök és kályhacsővel megint libatáncba kezd;,Tlegyek között, völgyek között zakatol a vonat”. Éjjel van. Vagy három óra. A nép kicsit pilledni kezd, hát lenni kell valaminek! Lesz is! Kint a ház előtt, az utca közepén hatalmas tűz lobban. Tízméteres lánggal ég a szalma. A nép kirohan, és ősi hangulatú szertartás következik. A fiatalok kört alkotnak, és táncolnak a lángok körül. Nagyon sok olyan bátor is akad, aki átugrik vagy átrohan a lángokon. Kísérteties az egész így, a hajnalodó hegyek között. Lassan a lángok elcsitulnak, kialszik a parázs is, és szedelőzkíjdik a násznép. Hat órára aztán már minden nyugodt, csak a kutyák „társalognak” a vasárnapi csendben. Utószó: Istennek is tetsző lagzi volt ez. Már a számok is elárulják! Elfogyott 150 liter emberes pálinka és 150 liter egyéb rövid. Nyolcszáz üveg sör és egy hektó bor. Négy disznó és ötven tyúk lelte halálát, és elégett egy szekér szalma. A Borsodból — főleg Ózd- ról és Járdánházáról —, valamint a Nyírségből — Nyíregyházáról, Nyírpazonyból — összesereglett vendégek összesen százharminc autóval jöttek. Pénteken vagy négyszázan, szombaton kétszázötvenen voltak. Ahogy az örömapa elmondta: a lakodalom 350 ezer forintba volt, a menyasszony pedig 240 ezer forintot táncolt össze. Hát így végződött az a híres arlói lakodalom. Palotai István riportja Arló népe Ózdra járt dolgozni, Ózd pedig... Jobb, ha Őzd- ról nem beszélünk. Itt mindig jómódú népek laktak. És szívélyesek. Olyanok, akik mindig kitettek magukért, mindig többet, szebbet, nagyobbat és jobbat nyújtottak, mint mások, mint a szomszéd. A kemény kohászmunka tisztes eredménye tette ezt számukra lehetővé, önnön verítékük. Hát ide hívtak lakodalomba, és nagyon érdekelt, hogy mit, mennyit koptatott a jelen keserve az elhíresült dáridókon. Arlóban már egy héttel a lagzi előtt „áll a bál”. A sátorépítő „ácsok” szintén a rokonságból „erdőre mennek paszentos támért” és gerendáért, mert az már csak nem járja, hogy a fa ne legyen friss, amelyik odaáll, hogy maga alá fogadja a sokadalmat. Egy nap, míg kinézik, kivágják, legallyazzák, és nagy dérrel- durral hazahúzzák. Nem hántolják, hadd legyen rajta a kérge, nem árt az senkinek. A hazahúzás ma már nem úgy megy, mint régen, mert akkor igazi rönkhúzás történt, még a menyecskéknek is meg kellett lovagolniuk — képletesen... Eközben meg inni kell, mert fát vágni, húzni szomjasan bíz’ nem lehet! Másnap aztán jönnek a dön- gölősök meg a ponyvások, és Istennek tetsző helyet varázsolnak a lakodalmas sátorból, jól vigyázva a méretekre, mert az úgy van ám arrafelé, hogy ha kétszázat hívnak, hát jönnek vagy hatszázan, legalábbis előző estén, süteményhordáskor, kalácsvitelezéskor, ahogy Arlóban mondják. Ha az Úr megváltotta volna a malacokat és csirkéket is, hát biz' Isten lenne nagy gyász és fogaknak csikorgatása harmadnapon, amikor lesújt rájuk a pusztítás csillogó bökője, mert van ám Arlóban ilyenkor olyan kíméletlen halál, hogy a tatár is sírva tanúsítaná hajdani semmittevését! Nem is csoda! Elvégre nem elég, hogy sokan lesznek, méghozzá két teljes napig (!) — erre így szokás —, és a nép nem ehet végtére két napig mákos bobálykát... Szerdán hajnalban a disznaja, csütörtökön az apraja, így áll a dolog, aminek a végeredménye bizony nem a temető, hanem a kondér, a fazék, a lábas és az üst, hogy megsűrítse a leveskét és megszépítse a tányérkát. De rogyásig ám, mert különben összeszakad az ég a földdel! Arlóban eszel vagy meghalsz! Vagy mind a kettő... ♦ Csütörtök délire már minden glédában áll. Tányérok az asztalon! Mi? Hát tán megveszett itt a ház ura, hogy ennyire „biztonságos” egy ember, hogy egy nappal hamarabb mindent készen akar látni? — kérdezheti az idegen. Nem veszett az meg, nincs annak baja, csakhogy arlói, és tudja, hogy hogyan mennek a dolgok errefelé. Délután aztán jönnek az elsők. Jön egy asszony, vele még öt, óvatosan, módosán lépkednek, kezükben nagy motyókat billegetnek, némelyiknél akkora kosár, mint egy öreg kas. Beljebb térülnek, süteményt hoztak, mint kiderült, nem sokat, vagy húsz kiló ilyet-olyat, meg vagy tíz tortát. Aztán megint mások jönnek, és csak hozzák, hozzák este nyolcig a süteményeket, tortákat, mintha véletlenül mindenkitől süteményt kért volna valaki, és a számot is elértették volna, tíz helyett százra. Ilyet még a világ nem pipált! A ház négy hatalmas szobából áll, az összesben sütemény, de annyira doszt, hogy még az ágyakon, a szekrények tetején is csak torták és torták vannak. Összesen vagy ezerötszáz darab! Akik hozták, hát letelepszenek, jönnek a férjeik, fiaik is, és fél kilenckor már egy gombostűt sem lehetne a sátorban leejteni. — Holnap azért kevesebben lesznek az esküvőn, ez itt így divat — ordítja kellemesen a fülembe Mester Zsolt, a vőlegény —, ugyanis már szól a zene, amúgy arlóiasan. Ha zene van, hát szórakozzék a falu! Megfizettünk érte, hát hallani is akarjuk. Mit mondjak? Lehet hallani. Vannak vagy kétszázötvenen — tart büszke szemlét a fiatalember, és kissé veres szemére nézve rögtön ad is egy kevéske magyarázatot: — Tegnap volt egy kis legénybúcsú. Na nem nagy', csak amolyan százhúsz személyes. Elvégre sok a haver, és hosszú a házasság. Aztán jön a menü. Ugyanaz, mint másnap lesz. Ez a szokás. V alamikor a nyár elején — lehetett úgy június derekán — meghívót hozott a posta. A szíves invitáció augusztusra szólt, egy szombati napra és lakodalmat ígért. Nem is akármilyet! Arlói lakodalmat. Arló egy nagyon szép, szépfekvésű, négyezer lelkes nagyközség Ózdtól alig hat kilométerre, bent a nagy hegyek között. Országos viszonylatban meglepő, hogy itt mekkora házakat építenek, illetve építettek az emberek. Azért a múlt idő, mert ma bizony nem látni sehol téglarakásokat az utcán, nem peregnek már a sóderdombok sem, és inkább azt mondja a szemem, hogy nem ártana itt festeni, mert a házak színe kissé fakó lett. Ariéi lakodalmas
