Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-13 / 189. szám
6 1996. augusztus 13., kedd Kultúra UJ KELET Magyar kultúregyletek a világban I. A bécsi „szocik” Palotai István (Új Kelet) Nem valami őskövület, nem árvalányhajas, pitykés műmagyar csapat, hanem Bécs egyik szellemi büszkesége, a magyar emigráció — az osztrák állam és a főváros által is támogatott — egyik szellemi és politikai műhelye. A bécsi Európa Klub jobboldali, valamint a Collé- gium Hungaricum, a magyar állam által támogatott kommunista magyarjaival szemben itt, a belvárosi Bank- gasséban gyűltek össze azok, akik elfogadták a világ állapotát, realisták voltak, és nem a múlton merengtek, hanem hittek a magyar kibontakozásban. Ez nem azt jelenti, hogy közülük bárki is lepaktált volna az ügyeletes magyarországi vezetéssel, hiszen a legtöbben alapelvükként vallották, hogy amíg egypártrendszer van, és az oroszok az országban vannak, nem teszik a lábukat magyar földre. Az összejövetelek napja általában a csütörtök volt, de minden nap érdemes volt benézni, mert mindig volt ott valaki, aki „számított”. A tagság fantasztikusan széles körből verbuválódott. A legmagasabb értelmiség mellett képviseltette magát a kétkezi munkásság is, és határozottan lehet állítani, hogy teljesen azonos státusban és tisztességben. A Bécsi Magyarok Kulturális Egyesülete a legdemokratikusabb csoportosulás egyike volt a világon, amellyel találkoztam. Az Európa-szerte ismert neveknek se szeri, se száma! Dr. Deák Ernő, az Osztrák Tudományos Akadémia tagja, történész, Hanák Tibor szociáldemokrata filozófus, a Szabad Európa Rádió főmunkatársa, Vándor Györgyi publicista, szintén a SZER-től, Zsiga Tibor, a bécsi Egyetemi Főkönyvtár vezetője, a felesége, aki világhírű filatelista,Zsom- bolyai Katalin, a Szocialista Intemacionálé egyik szekció- vezetője, Littassy György világhírű pszichológus, Edlerer Merc édes, a Teater an der Wien vezetőművésznője, Scmidt János, a kiváló szellemiségű költő és újságíró, Ascher Gábor világhírű szobrász és porcelánrestaurátor, Gábor Miklós nemzetközi jogász, és még nagyon sokáig sorolhatnám a neveket. Az egyesület legerősebb láncszeme az az önképzőköri tevékenység volt, amely a csütörtök esti összejövetelekre nyomta rá a bélyegét, de bizton számíthattak segítségre itt a frissen érkezettek, az új menekültek is, mert Radnay atya, a Stefansplatzon lévő Magyar Lelkészi Hivatal vezetője, vagy Szollár atya, a trais- kircheni menekülttábor magyar lelkésze készséggel tettek meg minden tőlük telhetőt. Érdemes néhány szót szólni azokról is, akik vendégként rendszeresen el-eljártak a Bankgasséba. Állandó vendég volt az egyszerű kis helyiségben Faludy György költő az USA-ból, Sellye János orvos Kanadából, Bruno Kreisky hajdani és Wranitzky jelenlegi osztrák államfő, Varga Béla kisgazda politikus és író New York-ból, Klaus Maria Bran- dauer világhírű és Oscar-díjas színművész, Szenthe Imre, a stockholmi egyetem professzora, Rajki László, Mikes György, Halász Péter, Ba- silides Barna, Kasza László, a SZER munkatársai, és még so- kan-sokan mások, híresebbnél híresebb magyarjai és „tiszteletbeli magyarjai” a világnak. Ebben az egyesületben a nemzeti ünnepeken nem műdalok és Szabolcska Mihály járta, hanem Bartók, Kodály, Pendereczky, valamint József Attila és Illyés Gyula. Ez a társaság nem a hegyekbe vagy a Grinzing kocsmáiba járt kirándulni, hanem például a Salzburgi Ünnepi Játékokra, az Európa Parlament üléseire és az ENSZ nyitott közgyűléseire! Ez a „csapat” nem a sóhaj- tozást, a búsmagyarkodást választotta, hanem a tevőleges segítséget, a reális utat. Például több mint húszezer aláírást gyűjtöttek össze két nap alatt (!), tiltakozásul a koreai utas- szállító gép orosz lelövése elleni jegyzékhez, de aktívan támogatták a csehszlovák Carta 77-eseket is, és a Szolidaritást Lengyelországban. A Bécsi Magyarok Kultúr- egyesülete állandóan lobbizott Európa-szerte, hogy a magyar érdekeket segítse... Nem politikusok voltak, hanem hazájukat szerető, tisztességes emberek, művészek és publicisták, lakatosok és főorvosok. Nem is a politikusok fondor- kodásával, hanem nyűt sisakkal és lankadatlan tűzzel — sokszor a művészet eszközeivel —, és főleg teljesen önzetlenül küzdöttek az akkor még sokkal távolabbinak tűnő győzelemért. És hogy mennyire nem önmaguk hasznát, önös érdekeiket keresték, arra fényes bizonyíték, hogy egyikük sem lett a felszabadult Magyarország minisztere, államtitkára. Pedig bizony nagyon is sokan megtehették volna, hogy sodródjanak. Elvégre Bécs és Budapest között csak 274 kilométer a távolság, tehát ez sem lett volna akadály! A rendszerváltozás után a Bécsi Magyarok Egyesülete értelemszerűen megszűnt létezni. Azért értelemszerűen, mert ők valóban politikai menekültek voltak, nem a „hosz- szabb szál kolbász” reményében hagyták el az országot, így szinte természetes volt, hogy maguk mögött hagyva tisztességes és már jól kiépített egzisztenciájukat, amint lehetségessé vált, haladéktalanul hazatértek Magyarországra. Ma is itt élnek velünk, közöttünk. Tisztesség és köszönet mindazért, amit tettek a magyar kultúráért, az országért! Az aztán, hogy mára hányán hasonlottak meg álmaikkal, hányán csalódtak saját nézeteikben és az egész politikában, az már más történet, más lapra tartozik... Bankgasse. Csendes kis utcácska a belvárosban — Bécs első kerületében —, alig három perc járásra a Stefansplatztól, a dómtól. Az utcának ezen a végén még sorjáznak csillogó és méregdrága üzletek, a kép elég vegyes. Átellenben egy vöröslámpás ház, mellette szép kis antikvárium a maga ódon, góttbetűs könyveivel, és a gyűjtőknek oly kedves finom penészillatával, majd egy Heuriger — egy bécsi kocsma — következik, és a képet a belügyminisztérium komor árkádai zárják. Itt, egy finn bútorüzlet mellett volt—és működött sikerrel—a Bécsi Magyarok Kulturális Egyesülete. A Pro Muslca Nyugat-Eurúpában Kórussiker és világjárás A Milói Vénusz előtt a nem kevésbé csinos magyar lányok Párizst csodáltuk A francia fővárosra három napunk volt. A közeli Massy- ban, Nyíregyháza testvérvárosában kaptunk szállást. A városka szép, új, modem kated- rálisában előttünk még nem tartott senki hangversenyt. A Pro Musica spontán éneklése után határozta el a templom apátja: ezután rendszeresen lesz itt kóruskoncert, sőt, mielőbb várnak vissza bennünket is. Párizsból „mindent” láttunk, amit ennyi idő alatt látni lehet, az Eiffel-tomyot, a Pompidou- központot, a Louvre kincseit, a Sacre Coeurt, az invalidusok templomát, s az utolsó estét sétahajón töltöttük a Szajnán. Hivatalos fellépésünk nem volt, de régi szokás szerint mindenütt énekelt a kórus, ahol megfelelő akusztikájú termet, templomot találtunk, s ahol megengedték — hála kiváló tolmácsunknak, az ifjú muzeológus-tagunknak, Almássy Katinak Provance tájain Másnap este már Valréas-ban adtunk hangversenyt. A hosszú utazás szerencsére nem ártott meg a lányok hangjának, az esti előadás jó főpróbája volt az augusztus 1-jei fő fesztiválhangversenynek Vaison la Romaine XVI. századi kated- rálisában. A helyszín valóban méltó környezetet ad Európa legjobb kórusai találkozójának. Igaz, valódi fesztiválhangulat nem alakult ki, mert a kórusok alig találkoztak egymással, de a közönség számára az egyhetes programsorozat — amelyen rajtunk kívül egy japán, egy olasz és egy norvég ifjúsági kórus vett még részt —, különösen egyházzenei művekkel nagy élményt jelenthetett. A Pro Musica lányai másnap a festő provance-i tájban gyönyörködtek, és megfürödtek a Gard folyó kristálytiszta vizében, majd elindultunk hazafelé. Útközben, a Genfi-tó francia partján, Thonon városkában adtunk még hangversenyt egy nagyszerű, modern művelődési házban. Nagy örömünkre sok ottélő magyar jött el és tapsolt. Az Ikarusz 30 órás hazafelé tartó útja alatt elgondolkodtam azon — mondta végül Szabó Dénes —, mi tud még annyi nemes élményt adni a fiatal emberek számára, mint a jól végzett közös munka és minimális anyagi áldozat árán elnyert világjárás, ismerkedés más országokkal, népekkel, emberekkel. El a franciaországi Vaison la Romaine-ben, nem messze Avignontól, egy művészetszerető üzletember, bizonyos Marcel Corneloup. Provance-ban, a Rhone völgyében fekvő kis városkáját, amely tele van római kori emlékekkel, a nyolcvanas évek emlékezetes nagy árvize alaposan megtépázta. A város azóta talpraállt, s derék franciánk kitalálta, hogy nevezetessé kellene tenni. Mivel kedvelte a kórusmuzsikát, elhatározta, hogy minden évben meghívja azokat a kórusokat, amelyek Európa nagy kórusversenyein (Arezzo, Debrecen, Gorizia, Tolosa, Tours és Várna) nagydíjat nyertek. 1993 óta most negyedik alkalommal rendezett fesztivált a városka középkori ka- tedrálisában. Augusztus elsején itt szerepelt a nyíregyházi Pro Musica leánykar (Arezzó tavalyi győztese) Szabó Dénes Liszt-díjas karnagy vezetésével. Erdélyi Tamás (Új Kelet) — Turnénkhoz hozzátartozik, hogy megbízatást kaptunk, képviseljük ismét a magyar kórusmuzsikát az ISME. a Zenei Nevelés Nemzetközi Társasága amsterdami kongresszusán. Ezt július 22—27. között tartották a holland nagyvárosban — kezdte beszámolóját a karvezető. — Érdemes volt e két szereplést egy útban összekapcsolni, hiszen olcsóbban jártuk meg, és sok szép dolgot láttunk útközben is. Bár utazásunk elég fárasztó volt, úgyszólván a buszban éltünk, meleg ételt ritkán ettünk, de az élmények mindent kárpótoltak. Amsterdam utcáin Az volt az érzésem, a konferencia egyre inkább üzleti jellegűvé válik. Néha már úgy tűnt, nem is a nevelés ügye a legfontosabb, hanem az, hogy mit lehet eladni a világ minden tájáról idesereglett szakmabelieknek: elméletet, kottát, szakkönyvet, hangszert. Az üzleti szellem okozta talán, hogy velünk elég mostohán bántak; például a szállást felárral kaptuk, ebédről, vacsoráról magunknak kellett gondoskodnunk. Ezen aztán úgy segített a kórus, hogy kiálltunk Amsterdam főterére énekelni, s mire befejeztük, tele volt a kalap pénzzel, mehettünk vacsorázni egy jó pizzatériába. (Ezt később Párizsban, a Notre Dame előtti téren is megismételtük, nem kisebb sikerrel.) Viszont az utca forgatagában egyikünket „megszabadították” pénztárcájától. Álszerénység nélkül állíthatom, igen nagy sikerük volt a nyíregyházi lányoknak is. Az ISME-n például igen sok japán is megfordul. Az egyik reggel a szálloda előtt utolért egy ugyanottlakó japán kórus. Amikor felismerték lányainkat, nagyhirtelen kört formáltak és elkezdték énekelni a magyar himnuszt, több szólamban! A meglepetéstől alig jutottunk szóhoz. A magyar kóruskultúra változatlanul nagy tekintélynek örvend a világban. Meghívások özönével árasztottak el, például szívesen látnának a következő ISME-kongresszu- son, a dél-afrikai Johannesburgban. Amsterdami tartózkodásunk legnagyobb élménye a Ryjks- és a Van Gogh-miízeum megtekintése volt. A Pont du Gard, az i.e. 19-ben völgyhíd előtt római vízvezeték(amatőr felvételek) Orvosi könyvtárosok találkozója Debrecenben BerkLAntal (Új Kelet) Nincsenek könnyű helyzetben a könyvtárosok, de hát ez nem újdonság. A kultúra ilyenolyan rangú munkásai hasonló cipőben járnak. Bárhová tekintünk az országban, a közalkalmazottak mindenütt a létbizonytalanság szélén állnak. Az önkormányzatoknak nincs pénzük, növekvő kiadásaikat elsősorban a tanárokon, a könyvtárosokon próbálják megspórolni. Mostanra, beleértve a kiemelt könyvtárakat is, létükben érzik fenyegetve magukat. Pedig a könyvtárügy az utóbbi időben óriási változásokon ment keresztül. Az információrobbanás alapjaiban módosította a könyvtárak szerepét. A számítógépes tájékoztatás elvi lehetősége annak, hogy a világ összes könyvtáraKönyvtárak val kapcsolatba lehet kerülni, soha nem látott távlatot nyitott a szakemberek és a könyvtárakat használók előtt. Csakhogy a számítógépes rendszer sokba kerül. Pénzbe kerülnek a könyvek is, áraik már a csillagokat ostromolják. Ahogy csökkent a könyv iránti fizetőképes kereslet, úgy nőtt a közkönyvtárak szerepe. Ugyanez vonatkozik a számítógépekre is. Vak vezet világtalant helyzet alakult ki. Sem a használónak, sem az intézménynek nincs pénze. Az ih- formatika fejlődik, közkönyvtáraink pedig egyre távolabb kerülnek a világ élvonalától. Nem rózsásabb a helyzet az úgynevezett szakkönyvtárak esetében sem. A Debrecenben augusztus a beteglistán 7—9. között megtartott 28. könyvtáros vándorgyűlésen különféle szekciókban vitatták meg a speciális munkát végző, általában tudományos intézményhez kapcsolódó szak- könyvtárak helyzetét. Ahogy szegényednek a fenntartók, úgy válik lehetetlenné a velük együtt dolgozó szakkönyvtárak sorsa is. Mára az 1949-ben kialakított orvosi könyvtárhálózat is teljesen ellehetetlenült. A rendkívül fontos rendszer az egészségügy és a művelődési tárca határmezsgyéjén vegetál, élvezve mindkét válságágazat „összes előnyét”. Fenntartásuk pedig létkérdés. Szakkönyvállományuk, az általuk előfizetett külföldi szaklapok nélkül a kórházakban dolgozó orvosok nem tudnának lépést tartani a tudomány fejlődésével. A külföldi folyóiratok egy magyar orvos számára megfizethetetlenek. Nem ritka köztük az olyan, ami száz-, százötvenezer forintba kerül évente. Ha ehhez hozzávesszük a magyar kiadású orvosi szakkönyvek 5—10 000 forint közötti árát, könnyen kiszámítható, hogy egy szakmájával lépést tartani kívánó orvos egyszerűen rá van kényszerítve a könyvtár szolgáltatásainak igénybevételére, ami egyre nehezebben tudja kiszolgálni a hozzá forduló szakembert, hiszen a fenntartó lassan ott tart, hogy gyógyszereket sem tud vásárolni betegei számára. Igazi hu- szonkettes csapdája, vagy magyarosabban: róka fogta csuka, csuka fogta róka.
