Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-10 / 187. szám
UJ KELET Interjú 1996. augusztus 10., szombat „Partizán” Kovács Józseffel „Azt sem tudtuk, hogy ki kit fogott el...” Tiszanagyfalu. A rekkenő nyári hőségben üresek a délelőtti utcák. Csak annyit tudok, hogy Kovács Józsefet keresem, márpedig ez a név nem éppen ritka. A falu kétezer lakosa között biztos akad vagy három... Nehéz ügy... Végre jön egy ember... Jó napot kívánok. Kovács Józsefet keresem, nem tudja hol lakik? — Melyik Kovács Józsefet? — Aki a háborúban... — Ja! A „Partizán” Kovácsot... Itt lakik az utca végén balra, az utolsó házban, a töltésnél. így találtam rá, még ma is: Partizánként... Palotai István interjúja Csendes-rendes kis portáját két kiskutya őrzi. Egy drótszőrű fokszi-féle és egy „talán- tacskó”. No meg egy gyönyörűszép félperzsa macska. A hetvenöt éves partizán éppen pa- szulyt szelei, amikor megérkezem. Lassú léptekkel, de még ma is feszes tartással jön elém... A kis szoba asztalán kitüntetések, emléklapok, oklevelek, diplomák. Horn Gyula, Keleti György kézvonásaival... —1944 szeptemberében Ki- jevben csatlakoztam a magyar ellenállási csoporthoz. Az ezt megelőző történet egyszerű és jellemző az ottani és akkori körülményekre... 1944. július 4- én fogságba kerültem. Előtte egy nappal, éjjel kerültünk a vonalba, és másnap már vége is volt a dalnak... Egy tartalékos tanító-zászlós volt a parancsnokunk, a helyettese pedig egy szintén tartalékos szakaszvezető. Én rajparancsnok voltam, a többiek meg — harminckilencen — amolyan egyszerű bakák... Ottfelejtettek minket... A magyar egységek visszavonultak, még a lovainkat is elvitte valaki. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor jött egy német repülő, leírt felettünk egy kört, majd célra fordult, és mint akinek elment az esze, elkezdett minket géppuskázni! Pedig látta, hogy magyarok vagyunk. — Milyen egyenruhában voltak? — Milyenben lettünk volna? Magyarban! Mondtuk is rögtön a zászlós úrnak, hogy itt már csinálni kéne valamit! (Kaptunk az oroszok irányából is két aknalövést.) Vagy előre, vagy hátra, de itt nem maradhatunk. Adjon valamilyen parancsot, hiszen amikor hajnalban bementünk a törzshöz kávéért, már akkorra felszívódtak, mint a kámfor. Csak mi voltunk ott, meg az elhajigált magyar szerelvények... De csak nem aka- ródzott senki semmilyen parancsot kiadni. Mondom a többieknek, na jó, hát akkor ki jön velem, merthogy én itt nem maradok, az biztos! A fele mellém állt, és egyszerűen otthagytuk a többieket. Először, gondoltuk megnézzük, hátha mégis megtaláljuk a lovakat, és a keresésükre indultunk. A végén aztán a szakasz másik fele is meggondolta a dolgot, és ők is hozzánk csatlakoztak... Elindultunk egy irgalmatlan nagy búzatáblában, és csak úgy mentünk a vakvilágba. Dél körül lehetett, amikor elértük az orosz gyűrűt, mert hiszen már jobban be se lehettünk volna kerítve... Az úton jövet két öreg orosz bácsi csatlakozott hozzánk két ménkű nagy vén dióverő puskával. Hagytuk, hadd jöjjenek. Hely az volt rendesen... Aztán, hogy ki fogott el kicsodát, azt már csak a jóistenke tudja, hiszen még a puskát sem vettük el tőlük... Na, ahogy megyünk, hát a gyűrű szélén elénk állt pónilovon egy orosz őrmester. Azt mondja, el vagyunk fogva, adjuk meg magunkat... Erre a zászlós úr azt mondja neki, hogy inkább most mi fogjuk el őt, és ráfogta a géppisztolyt. A fegyverét ennek se vettük el, így ballagtunk tisztességgel Isten dicsőségére, mint a turisták. Két ruszin—magyar gyerek is volt köztünk, hát azok mellé szegődtek tudakolózni... Engem nagyon érdekelt, mit beszéltek, ezért aztán én is odamentem hozzájuk, és kérdeztem a ruszin gyerekeket, hogy mit mond az orosz? Az bizony azt mondta, hogy ha elfognak minket, hát ott a helyszínen főbelőnek, mert azt fogják mondani, hogy foglyot ejtettünk. Erre azt mondtam a ruszinoknak, hogy mondják meg neki: maradjon le, és menjen amerre lát. Először ellenkezett a zászlós parancsával, mert félt, hogy le akarom lőni, de aztán csak kötélnek állt, és elment az orra után... Éppen hogy jól tette, mert alig telt el egy kis idő, és egy mongolképű orosz kerekedett ki a búzából. Az is megállított minket, ő is egyedül volt első látszatra... Aztán a búzából előjöttek orosz sebesültek, mankóval, bekötött sebekkel, utánuk meg a katonaság. Előkerült egy őrnagy is, aki tolmácsot kért. Odamegy az egyik ruszin magyar, hát az őrnagy meg azt kérdi, hogy harcolni akarunk, vagy letesszük a fegyvert? Merthogy el vagyunk fogva... Nem volt mit tenni, hát letettük a fegyvereket, az iszák- ból a töltényeket, a gránátokat. A többi holmink nem kellett nekik, így hát mindenünk megmaradt. — Úgy tűnik, rendes orosz volt... —Rendes. Adott nekünk egy papírt, egy „dokumentumot”, hogy mi önként mentünk át az oroszokhoz, hozzájuk. Hát mit is mondjak? Ez nagy szerencse volt, mert bizony mi csak az orrunk után menvén ütköztünk beléjük, nem pedig szándékosan... — Hogy volt aztán az „átállás” után? — Kaptunk három őrt, ők kísértek minket hátrafelé. Nem alakzatban, nem fogolyként, hanem csak úgy. Normálisan, így jutottunk el arra a területre, ahol azelőtt nemrég még Paulus tábornok csapatai voltak bekerítve. Iszonyú látvány volt. Szétrobbant ágyúcsövek, závárzatok, elszenesedett, kiégett lövegek és harckocsik. Még a föld is üszkös volt, akár a pokolban... Akkor jutott eszembe, hogy az első éjjelen, amikor a frontvonalba kerültem, milyen különös dolgot láttam. Emitt elszállt a Nap, amott meg rögvest vereslett. Hát igen... ennek a pokolnak a tüzét láttam akkor messziről... — Mekkora volt ez a kiégett hadszíntér? — Bizony hosszú kilométereken keresztül csak vas volt vason, meg halott üszők... Aztán mentünk még egy jó pár napot, és megérkeztünk egy falu mellé. A három katonát, aki eddig jött velünk, két fekete ruhás ember váltotta fel. Az egyik magyarul beszélt, azt mondta, dunántúli gyerek... Ismerkedtünk egy darabig, aztán csak kiböki, hogy innen most már ő egyedül fog kísérni minket, és nem lesz a világon semmi baj. Nem is volt. Két napig együtt bandukoltunk, majd egy százados következett. Egy hatalmas lőszerraktárhoz értünk, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy az érkező orosz teherautókra felpakoljuk azt a töménytelen lőszert, amit a németek otthagytak. Volt belőle bőven, mint a bazárban. Augusztusig eltartott, míg az utolsó láda is útrakelt. Elég az hozzá, hogy a századosunk ekkor kibökte: most pedig Kijevbe megyünk a lágerbe! Lágerbe? Ne vigyél minket a lágerbe, adjál puskát, aztán gyerünk a frontra! Neki a németnek. Vagy elfelejtetted ebben a fene nagy pakolásban, hogy háború van? — mondtam neki. Könnyen voltam vele, mert éppen ő volt az, akitől megtudtam, hogy Kijevben már létezik az önkéntes magyar ezred, és már folyik a kiképzésük is... Azért csak bevitt minket a lágerbe. Két hetet üdültünk ott. Közben meg folyt a munka a magyar ellenállási csoportban... Aztán végre jött egy Garasin Dezső nevű orosz őrnagy, aki a magyar csoportot szervezte, és kivitt minket. Elkezdődött a háromhetes kiképzés. Az előző csoport már el is indult Magyarországra. — Magyarországra? Nem a frontra? — Nem. Minket nem arra képeztek ki, hogy a frontra menjünk, hanem hogy mögé ledobjanak... — Tehát kommandóakciókra tanították önöket, a feladatokat pedig a németek hátában kellett végrehajtaniuk. — Ez volt a helyzet... — „Politikai kiképzést” is kaptak? — Nem... Aztán amikor letelt a három hét, elküldték minket Sztaniszlóba. Ezt követően éjjel-nappal mi adtuk a járőr- és őrszolgálatot. — Milyen egyenruhában? — Rendes magyar egyenruhában! — De csak volt valami megkülönböztető jelzés rajta? Hiszen végül is ellenséges egyenruha volt... — Nem volt semmi különleges jelzése. Olyan volt, ahogy megkajptuk. — Es fegyveres őrséget adtak? — Hát persze! Harmincnégyen voltunk összesen a szakaszban... December 6-án kaptuk meg a parancsot, hogy átdobnak minket Magyarországra... A csoport fele el is indult, de a németek még annyira tűz alatt tartották a huszti ideiglenes katonai repteret, hogy nem tudtak leszállni, és egyenest visszajöttek, így aztán minket már el sem indítottak... Különben mindenki testreszabott feladattal volt ellátva, attól függően, hogy honnan származott, milyen terepen mozgott otthonosan. Én például tiszanagy- falusi lévén a Rakamaz—tokaji Tisza-hidat és az ártéri hidakat kaptam feladatul. Mindent pontosan le kellett rajzolnom, hogy hol van. — Fel kellett volna robbantania a Tisza-hidat? — Ellenkezőleg. Meg kellett akadályoznom, hogy felrobbantsák! Aztán meg hídfőállást kellett foglalni és tartani, amíg a főerők oda nem érnek, hogy átkelhessenek a hídon és kergessék a németet. Ennek érdekében egy egész csoportot akartak az oroszok mellém beosztani, annyira fontos volt nekik ez az átkelő... Mindez azonban csak terv maradt, hiszen nem lehetett leszállni Huszton... További bevetésre aztán már nem került sor, így ottmaradtunk Sztaniszlóban és járőröztünk. A Bisztulán volt egy nagykapacitású vízimalom, ott éjjel-nappal őrséget adtunk, de védtünk egy hatalmas raktárát is. A fő feladat azonban az volt, hogy a banderócoktól megtisztítsuk a terepet. — Banderócoktól? — Igen. Ezek ilyen falkába verődött orosz zsivány rablók voltak, köztük sok szökött katonával. Komolyan fel voltak fegyverkezve, általában német, magyar és orosz katonaruhában jártak zabrálni, gyilkolni. Nézeteikre leginkább azt mondhatom, hogy ellenforradalmárok voltak. Ezekkel azután szépen elvoltunk, mert bőven adtak „feladatot”. Egyszer teljesen körül kellett zárnunk egy falut. Se ki, se be. Az volt a parancs, hogy aki ezt megszegi, felszólítás nélkül le kell lőni! A faluba aztán már a GPU ment be. Hogy ott aztán mi volt, kit vittek el, kit nem, azt már nem tudom... Január végén vagonba szálltunk, és február 17-én érkeztünk meg a már felszabadult Debrecenbe, és beszállásoltunk a Mária Terézia laktanyába. Másnap sorainkból alakult meg az első magyar demokratikus őrzászlóalj, amelynek Maiéter Pál lett a parancsnoka... Április elején átvezényeltek a jászberényi fogolytáborba, hogy szervezzem meg az új hadsereg ottani törzsét. Nagyon nehéz dolgom volt, mert a horthista tisztek ott akadályoztak, ahol tudtak, de csak sikerült végül. Körülbelül hatszáz főből összeállt egy ütőképes dandár, amelynek feladata volt a németek megtámadása, és harc a szovjet csapatok oldalán. Bevetésükre azonban nem került sor, mert amire felszereltek, az ország felszabadult, a határon túl viszont nem lettek hadra fogva... Visszatértem az őrzászlóaljhoz, majd május 17-én már Budapesten voltam... Érdekes eset volt, amikor Szolnokon összecsaptunk az oroszokkal. Ahogy Pestre menet megálltunk, néhány katona leszállt a kulacsokkal, hogy vizet vegyen. A csapnál az egyiket ellökte egy orosz, mire az úgy homlokon ütötte a kulaccsal, hogy seggre esett. Lett nagy fut- kosás a vagonok között, még lövöldöztek is, de aztán a parancsnokok rendet csináltak. Maiéter meg is sebesült a karján. Ahogy állok a vagon kísérőbódéjában, hátjön egy orosz. A kezében egy dobtáras villámgéppuska, abba valahogy belegyömöszölve egy német go- lyószóró-heveder. Na, mondom, ezzel te akkor lősz, to- varis, ha a kavics kivirágzik... és jól meglöktem a géppisztolyommal. Erre elszaladt... — A magyarok válaszoltak az orosz tüzelésre? — Nem, mi nem lőttünk, hanem székekkel vertük őket... A tisztek meg futkostak, mint pók a falon... Volt ott egy szerelvény románokkal megrakva, azok aztán az első durranásra úgy szétszaladtak, mint higany a tepsiben... Aztán csak rend lett valahogy. Aztán megérkezünk Pestre, erre azt mondja Maiéter Pál: emiatt a szolnoki balhé miatt biztos visszamegyünk, ahonnan jöttünk — mármint Szibériába egy lágerbe... Nem így lett. Semmi sem történt. Néhány nap múlva hivat Maiéter, és azt mondja nekem, hogy menjek Hajmás- kérre kiképzőnek! „Nem megyek én! A háborúnak vége, van tíz hold földem, családom, megyek haza.” Ő csak erőskö- dött, de hiába. Május 16-án leszereltem. Világosan megmondtam neki, hogy most már a termelésben van a helyem. — A leszerelés után soha többet nem volt dolga a sereggel? — Dehogynem. 1951-ben két hónapos, ’53-ban szintén két hónapos, majd ’55-ben három hónapos tartalékos tiszti tanfolyamra hívtak be, így lettem tartalékos alhadnagy. Ma is az vagyok. —Milyen előnyöket élvezett, mint ellenálló, a későbbi élete során? — Semmilyet... Legfeljebb annyit, hogy a faluban még most is úgy hívnak, hogy a „Partizán Kovács”. — Hogy tetszik önnek a mostani rendszer? — Én mindig azt kérdem az emberektől, amikor hőbörög- nek, hogy mégis milyen rendszer kellene? Akartad, hogy ilyen legyen? Igen, akartad. Akkor pedig tartsd tiszteletben! Üres kamarának bolond a gazdasszonya. Ugyan mit tudna kezdeni ez a kormány? Srófol és srófol. De hát jobbat nem lehet... Te választottad? Te, meg te, meg én. Most meg szidod? Ez értelmetlen dolog. — Végtére is ön kommunista? — Nem. Szocialista érzelmű ember vagyok. Szeretem az igazságot és az egyenlőséget! — Es most az van? — Nincs, de még lehet!
