Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-06 / 157. szám
UJ KELET Interjú 1996. július 6., szombat 5 Szűcs István független nyíregyházi képviselővel Palotai István (Új Kelet) —Szűcs István, a Nyíregyházi Városi Önkormányzat független képviselője, az orosi képviselőcsoport vezetője. Azt hiszem, hogy függetlennek lenni ma már valamiféle sajátos pártállást jelent... — ...nem, ez csak egyesület. A pártoktól valóban független csoportosulás, amit leginkább a logika és az élet kovácsolt össze. Bejegyeztek minket és csak vegetálunk, mert nincs pénzünk, semmiféle anyagi támogatást nem kapunk. —Nem tartja ezt furcsának? Hiszen a parlamentben is vannak független képviselők. — Valóban sajátságos, mert tényleg vannak a parlamentben is függetlenek, de úgy látszik, mégis szét tudták ezt a kérdést választani egymástól... Különben azért tiltakoztam azonnal, amikor a pártállás került szóba, mert helyi szinten én soha sem nézem a pártállást akkor, ha egy terület érdekeit képviselem... — Mióta is? — Tizenkét éve. Nyolcvanötben lettem először tanácstag, majd kilencventől képviselő. Már ebben a felállásban is ez a második ciklusom. — Van valami sajátos módszere? — A módszer, azt hiszem, ismeretes. Már többször elmondtam a sajtónak is — a dolog titka a segítőkész tenni- akarás. Különben az az igazság, hogy nemigen szeretek nyilatkozni, mert többször előfordult, hogy kicsavarták, amit mondtam, és mondandómból kihalásztak egy részletet. Ebből pedig sok félreértés származhat... —Ebben a beszélgetésben én inkább az embert keresem. Tény, hogy önt sokan ismerik. De vajon mennyire? — 1945-ben születtem Bal- kányban. A szüleim 1954-ben Orosra költöztek, így az általános iskoláim befejeztéig itt laktam, majd Budapestre mentem, ahol egy nagy építőipari vállalatnál burkolótanuló lettem. A szakmunkásvizsga letétele után Tatabányán dolgoztam, majd a katonaéveim letöltését követően, 1971-ben újra hazaköltöztem Orosra. A nyíregyházi konzervgyárban géplakatosi képesítést szereztem, aztán a Söripari Vállalat vezető szerelője lettem. Ekkor a két szakmám mellé még letettem a hűtőgépkezelői és a láng- és ívhegesztő vizsgákat is. 1977-től az Országos Mentőszolgálat kötelékébe kerültem, ahol ma is főállásban dolgozom. Frontembernek tartom magam, ugyanis a megyei szolgálatnál vagyok szolgálat- vezető. Felelek a megye és a város mentőautóinak koordinációjáért. Jelenleg ötvenkilenc kocsival dolgozunk... Jókedvvel, szívesen csinálom ezt a munkát, szeretem a felelősséget is, ami ezzel jár. —Azt szokták mondani, hogy az Országos Mentőszolgálat anyagi helyzete olyan, mint az „állatorvosi ló”. Minden baj felfedezhető rajta. Ugyanakkor, mint önkormányzati képviselőnek a mentők pillanatnyi érdekeivel ellentétes érdekeket is kell képviselnie — nevezetesen az anyagi kurtítások végrehajtását... — így igaz, hiszen az orosi városrészen kívül a nyíregyházi mentőállomás érdekeit is képviselem. Hiába ellentétesek néha, mégis nagyon sok mindenre találtunk megoldást. A parkolóhelyek kérdését, a táblák kihelyezését is rugalmasan oldottuk meg. 1992 óta a város üzemeltet egy minden igényt kielégítő, úgynevezett esetkocsit, amelynek az orvosi bérét is állja. Ez egymillió forintot jelent minden évben. Amikor véletlenül úgy esik, hogy dolgom van az önkormányzatnál, akkor az igazolt hiányzásnak minősül — tehát nem megy a munkám rovására a „képviselőség”. Különben megállapodtunk a cégnél a mentőfőorvossal, hogy hétfőn és csütörtökön (az önkormányzati ülések napjain) szabaddá tesznek. Ez persze nem azt jelenti; nem dolgozom, hanem azt, hogy nappal nem dolgozom, tehát vagy reggelig vagyok szolgálatban, vagy este kezdek... —Visszatérve talán az érdek- ellentétre, olyan lehet ez, mint amikor az ember megharapja az egyik ujját, akkor az fáj, ha a másikat, hát a másik... — Az biztos, hogy mindenütt karcsúsítások vannak, de nem szabad elfelejteni, hogy az Országos Mentőszolgálat — bár azt hiszem, a törvény még nem érkezett meg — a betegszállítást és a mentést külön akarja választani. Ennek az az oka, hogy mindenre kevesebb pénz jut. Talán nem ró meg érte a mentőszervezet vezetője, ha elmondom, hogy hatvankilenc kocsi helyett ötvennel dolgozik a helyi szervezet. A többit leállították. Az, aki csak nappal dolgozik — tehát nincsenek pótlékai —, a huszonötezer forint alapfizetéséből mindössze 16—17 ezer forintot visz haza. Az önkormányzatnál is karcsúsítások vannak. Nyíregyháza területén a tizenkilenc gépkocsi helyett kilenc dolgozik és az • egy esetkocsi. Mondja meg nekem, hogy biztosítsam én a megyeszékhely és vonzáskörzete zökkenőmentes ellátását? Főleg a mentésről beszélek, hiszen a betegellátás huszonnégy órás rendszerben működik. Ha csúszásról van szó, akkor a menetlevélen „csúsztatom” az eseményeket... de hát könyörgöm, gondolkozzunk! Emberi életekről van szó! Szabad lenne ennek így lenni? Szabad lenne ezt kikényszeríteni? — Önről az a hír járja, hogy szinte „eszelősen” sokat dolgozik, és két végén égeti a gyertyát, annyi mindent magára vállal... — Tényleg így mondják. Nem először hallom. Amint azt az elején elmondtam, nagyon jó szakmával rendelkezem. Nekem a burkolómunka volt a fő profilom. Másodállásban csináltam, és azt kell mondanom, hogy „futott is a kocsi”. Ezt hagytam én abba az önkormányzati munka kedvéért. Mivel csak a töredékét keresem most, mintha folytattam volna a másodállású burkolást, sokan, akik úgy gondokodnak, .joggal” mondhatják, hogy bolond vagyok. Sajnos igazuk van. Azonban, ha valaki ezt meg akarja érteni, akkor abból kell kiindulnia, hogy nagyon szegény családból származom, négy testvérem van, és tudom, hogy mit jelent, amikor az epret a fáról kell enni, hogy Vannak emberek, akik fittyet hánynak a világ „tendenciáira”. Míg a legtöbben a pénz után futnak, gyűjtögetnek és gazdagszanak, addig ezek a „különcök” éjt nappallá téve dolgoznak a közért, azaz értünk. Fizetségük csekély, nem is ez hajtja őket, hanem valamilyen mélyen humánus és kötelességtudó „belső motor”. Ezek az emberek nem mindenkinek kellemesek, mert bizony odamondanak, ha kell. jóllakjék valaki. Én megértem a szegénység szívszorító helyzetét, az egyedülállókét, az öregekét. Ez az ismeret és megértés, úgy érzem, hogy kötelez is! Az ember akkor él igazán, ha másokért él és nem önmagáért. Bolond vagyok? Meglehet. De ebből az irodából senki sem távozik úgy, hogy legalább emtak egy buszbérletet, és ezzel el volt intézve a dolog. Az pedig gondolom világos, hogy busz- szal nem lehet ezt a munkát végezni... 1990-től adódott rá lehetőség, hogy költségtérítést kapjunk. Ennek összege a mindenkori polgármesteri fizetés tíz, azaz tíz százaléka. Ebből a pénzből kell mindent megoldamot! Mennyivel keresne többet? — Közel milliomos lennék. Gondolja csak el. Ma már drága a lap is, a munkadíj sem csekély... Azt hiszem, simán a középvállalkozói rétegben lennék már... — Önnek igazán van összehasonlítási alapja. Könnyebb volt tanácstagnak lenni, mint képviselőnek? — Annyiban igen, hogy akkoriban Oros még három részre volt osztva. Három tanácstag működött, hogy hogyan, az már más kérdés. Képviselőnek lenni sokkal átfogóbb feladat. A település, a településszerkezet minden apró részletét és Kettős szolgálatban béri szót, jó tanácsot ne kapott volna és ne ült volna le. Tudom mit jelent egy egyszerű embernek hivatalos helyre bemenni, főleg, ha kérnie kell. Leültetek mindenkit, hadd fújja ki magát, engedjen a fesztültsége, és ha már megnyugodott, hát szépen sorolja el, amiért jött. —Sokféle problémával keresik meg? — Rengeteggel. Sokszor nagyon nehéz megoldást találni — néha nem is lehet —, azonban én senkit sem szoktam elküldeni azzal, hogy nem az én asztalom, keresse meg a kirendeltség-vezetőt... Az a tapasztalatom, hogy az embereket meg lehet győzni, és sokszor még azt is megértik végül, ami sajnos rájuk nézve nem éppen kedvező, de nem lehet változtatni rajta. Az emberi szó és az igazi segítőkészség a legfontosabb. Azt sem szeretem, ha például képviselő uraznak. Én Szűcs Pista vagyok, vagy Pista, vagy Pistukám, vagy éppen Pista bácsi. Hiszen itt nevelkedtem, és itt élek az emberekkel együtt. — Kérem, segítsen abban, hogy fellebbentsük a homályt. Annyi mendemonda van. Az emberek meg vannak győződve, hogy a helyi politikusok degeszre keresik magukat. Mennyit keres ön mint képviselő? — Nem titok. 1985-től 1990- ig egy fillért sem kaptunk. Adni; attól kezdve, hogy venni kell néhány tollat, egészen addig, hogy közlekedni kell és illően felöltözni. Például ha Vásá- rosnaményba kell mennem, mert meghívott egy képviselő- társam, hogy megvitasson velem valamit, akkor ezt nekem ebből a tíz százalékból kell tudnom állni. Nem árulok zsákbamacskát, ez az összeg nettóban havi 25 ezer forintot jelent... — Nettóban? Hát adózni is kell a bruttó után? — Igen. Hiába nem jövedelem, hiába nem fizetés, költség- térítés után is adózni kell. Az egyéni képviselők egy menetlevél kiállításával kapnak még havi négyezer forint benzinpénzt. Oroson van hetvennyolc utca hatvan négyzetkilométer területen, amiből a belterület mindösszesen öt négyzetkilométer. Ahhoz, hogy mindenüvé eljussak, például a földutakon, nekem, ahhoz rengeteget kell mennem. —Kocsikopásért kapnak valamit? — Nem. Bele „kell” hogy férjen a négyezer forintba. Na, aki ezt irigyli... Én soha sem mondtam azt senkinek, hogy cseréljünk, mert szeretem ezt a munkát... azt sem állítom, hogy nem a pénzért csinálom, mert hiszen felveszem a pénzt, de ahogy mondtam, a burkoló szakmával ennél léptékekkel többet keresnék... — Kérem, mondjon egy szácsínját-bínját ismemi kell. Otthon kell lenni az önkormányzati tulajdonban lévő értékek, adott esetben földek, de az intézmények témakörében is. Részletesen kell ismerni a költségvetést és az anyagi lehetőséget. Tudni kell, hol húzódnak a „muszály”, a „kell” és a „jó lenne” határai. Ismemi kell az intézmények működését és a működés feltételeit. A működéshez szükséges összegeket a képviselő-testület határozza meg, ismernem kell tehát, hol vannak nehézségek, hogy a határozatok mellé kellő anyagiak kerüljenek... Különben a mi helyzetünk itt más, mint például a nyíregyházi belvárosiaké. Ez nyilvánvaló, hiszen itt van egy nyolctagú városrészi képviselő-testület, amit vezetek, és hétezerötszáz ember él ezen a területen. Ami a legszomorúbb, az az, hogy egy fillért sem kapunk a működésünkhöz. Ma is állítom, hogy ez a helyzet méltánytalan. Hiszen kapott a cigány, a szlovák kisebbség, akkor kérdem én, hogy egy „úgymond” városrészi kisebbség miért nem kaphat? Sőt! Az itteni képviselők még gépkocsi- használatért sem kapnak pénzt. Nyolc, állampolgárok által megválasztott képviselőről van szó! Sokkal olcsóbban meg tudtam volna oldani az árkok víz- elvezetését biztosító munkákat és a járdaépítéseket, mint ahogy azt a nyíregyházi önkormányzat megoldotta. Az öregek napközi otthonára is költenék, hiszen már éjszakai elhelyezés is van ott. Őszintén megmondom, aggódom, mert nem vagyok igazán biztos benne: „ott fönt” tudják-e valóban, hogy mi egy ilyen külterületi vagy városrészi képviselő feladata? Amikor megyek bármiért, mindig az a válasz, hogy nincs pénz. Mondom, nagyon szívesen cserélnék azzal a képviselővel, aki a Kossuth téren dolgozik, ugyanannyi költségtérítést kap, mint én. Jöjjön és csinálja ezt a hetvennyolc utcát úgy, ahogy én... Két közmunkásom van. Velük kísérlem meg a falu — bocsánat városrész — képét alakítani, rendben tartani. Kértem a munkaügyi központtól tíz közmunkást. A tízből kettő jelentkezett, másnap már csak egy jött el... most éppen parlagfüvet kaszál. Hát kérdem én, nem hiányzik ide a pénz?! Itt nincs mese, menni és folyton „sími” kell. De ha felszólalok, akkor azt mondják, hogy „már megint Oros”... — Mi lenne a hobbija, ha ráérne? — Én mindig úgy el voltam a munkáimmal foglalva, hogy a szabad időmet a családomnak szánom és szántam. így is keveset vagyok és voltam is mindig velük. Most éppen betegállományban vagyok, mert három bordám eltört. Ez persze nem jelenti azt, hogy a képviselői munkámat nem végzem el. Csak azért mondom, mert nemrég eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne legalább most egy kicsit elmenni pecáz- ni. Sajnos, senki sem ért rá, akivel elmentem volna, egyedül meg, hát nem volt kedvem hozzá. Van egy nagyon aranyos feleségem, aki tizenkét éve tűri, hogy alig lát, nagyszerű vállalkozó fiam, aki bútorasztalos és van egy aranyos kislányomba férje karosszéria-lakatos és egy tündéri unokám, akit mindenki megcsodál. Öt hónapos. Nem is tudom igazán megfogalmazni, de valahogy úgy érzem, hogy az életem és az egészségem most már egy kicsit az övé. — Valóban úgy tűnik, hogy ön másokért él és nem önmagáért. — Igen, de ez nem is lehet másként. Be kell látnom, hogy én nem mehetek szabadságra mint képviselő, hiszen az emberek problémái sem mennének szabadságra az alatt az idő alatt, amíg én üdülnék. Sokszor este a lakásomra is jönnek az emberek, és bizony nem mondok nekik nemet, nem küldöm el őket. Biztos tudja, aki ilyenkor megkeres, hogy miért teszi. Nyilván nem tűrhet az ügy halasztást... Hogy menjek így én nyaralni? Nem, azt tényleg nem lehet... —Két év múlva újabb választások lesznek. Újra nekifut? —- Elgondolkozom rajta. Bár nagyon szeretem csinálni, mégis szembe kell nézni a ténnyel, hogy elmúltam ötvenéves. Éz a munka pedig bizony sok erőt kíván, mert rohammunka, ami szinte éjjel-nappal tart és belső feszültségekkel is jár. Gondoljon csak bele, hogy a mentő- szolgálat sem valami szanatórium. A kettő pedig együttesen... Persze, ezek csak elméletek, okoskodások. Azt hiszem, ha jön a következő választás, újra megmérettetem magam.
