Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-30 / 177. szám

UJ KELET mmmgmmmgsm 8 1 Tradíció 1996. július 30., kedd 7 Kismesterségek a megyében 2. Kékfestő műhely A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén csak Nyíregyhá­zán működtek kékfestők. E mes­terségnek állít emléket a Múze­umfalu műhelysorában az 1930- as éveknek megfelelően berende­zett kékfestőműhely. A nyíregy­házi kékfestőmesterség kialakulá­sa a XVIII. század második felé­re tehető, arra az időszakra, ami­kor a település megerősödött és várossá fejlődött. A kékfestőmes­terség utolsó képviselője a város­ban a Gutyán család volt. Gutyán János 1910 körül épített saját mű­helyt. Az I. világháború után a kékfestés mellett kelmefestést is vállalt. 1932-ben átadta műhelyét fiának, aki a 30-as évek végéig gyakorolta a mesterséget. Ezután a kékfestés végleg megszűnt Ma­gyarországon. A kékfestő kelme a népviseletben és a lakástextilek körében játszott szerepet az elmúlt században. A Nyírség szőlő- és borterme­lésről a régmúlt időkből meglehe­tősen kevés adatunk van. Bár az 1720-as megyei összeírásban a szőlő nem szerepelt, 1865-ben már 9904 katasztrális hold szőlőt regisztráltak ezen a területen. A XIX. században Szabolcs megyé­ben kevés volt a kádárok száma. Nyíregyházán 1850-ben három kádár dolgozott legény és inas nélkül. 1868-ban ugyanitt hét, Nyírbátorban kettő, Kisvárdán pedig egy kádárt írtak össze. A későbbi évtizedek során több településen dolgozott kádármes­ter, de számukat pontosan nem ismeijük. A megye területén a cé­hes korszakból önálló kádárcé­hekről nincs tudomásunk, de ez nem jelenti azt, hogy a kádárok tevékenységét ne céhes keretek határozták volna meg. Tudjuk például, hogy 1805-ben a nyírbá­tori kádárok a pesti kádárcéhek­be kérték felvételüket. A kádárok nemcsak különböző űrtartalmú hordókat, hanem fennálló edénye­ket is készítettek. Ilyen volt a put­tony, a kupa, a köpülő, a sajtár és a kád. Miként más iparosok, érdeke­ik képviseletére a kerékgyártók is céhszervezeteket hoztak létre. Az eddig ismert legkorábbi bognár­céhek 1459-ben Kassán alakultak meg. Megyénk városaiban csak igen későn, a XIX. század elején nyertek privilégiumot olyan ve­gyes céhek, melyek tagjai között kerékgyártókat is találunk. Nyír­egyházán 1818-ban,Tiszadobon 1821-ben, Nyírbátorban 1839- ben kapott ilyen kiváltságot céh. A bognárok szerszámkészlete el­sősorban a fa feldolgozásához kapcsolódik. Egyik legfontosabb eszközük a kézzel vagy lábban hajtott eszterga volt. Ennek segít­ségével alakították ki a henger ala- kú kerékagyat, ami aztán a küllőzőszéken nyerte el végső formáját. Ezen fúrták ki a küllők helyét, majd a kerékfal-kihajtó padban előzetesen kifaragott tal­pakat is összeillesztették. Bár az első kötélgyártó céhek az erdélyi szász városokban már 1376-ban meglakultak, ezek, s az őket követő XV—XVI. századi más erdélyi és felvidéki céhek el­sősorban a bányászat, a távolsági kereskedelem és a hajózás igényeit elégítették ki. Az egykori Szabolcs megyében nem volt olyan nagy számú kötélgyártó, mint az ország nyugati és északi részein. Bár már egy 1793-as összeírás emh'ti a me­gyében dolgozó kötélgyártókat, szám szerint hetet. A megyében működő kötélverők közül csak a nyíregyháziak kértek és kaptak privilégiumot és alakítottak ve­gyes céhet a szíjgyártókkal 1818- ban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy más településeken ne mű­ködtek volna kötélverők. Az 1828-as megyei összeírás hét kö­télgyártót talált a területen, akik közül négy Nyíregyházán, három pedig Nyírbátorban űzte az ipart. A kötélgyártó manufaktúra ugyan már a múlt század elején megjelent hazánkban, gyári ter­melésről csak az 1870-es évek óta beszélhetünk. Ekkortól kezd­ve a jóval nagyobb teljesítmé­nyekre képes üzemek egyre job­ban háttérbe szorították a vidéki települések kisiparosait, terméke­ik azonban még századunk má­sodik felében is megjelentek a heti piacokon és a vásárokon. Bár az utóbbi években a hagyomá­nyos kender alapanyagot felvál­totta a műanyag, az állattartás és a mezőgazdság ma is igényli a kötélgyártók által készített termé­keket. Kalapformák Fotók: Csonka Róbert Sámánénekek (9.) Tóth M. Ildikó Révüléséből ébredezni kezd a vén sámán. Szeme megtelik fénnyel, arca haloványrózsaszín pírrel. A láng is mintha feltá­madna, s köntöse tükreire vörös lobot vet. Szinte felizzanak tőle a kerek fémlapok, és életre kelnek köztük a szarvasok, bölények, kígyók, halak képei. Rám emeli fekete, szúrós tekintetét: — Őseikhez tért rég azoknak a regőseiteknek lelke, akik még énekeltek az ősi Pannóniáról. Árpád magyarjai előtt a széles fo­lyókkal szabdalt, erdőkkel borított sztyeppföldön az uar és hyon, más néven varchonita törzsek, a hozzájuk csatlakozott zabenderek, tamiachok, kotzagerek, bolgárok éltek, és az első magyar honfoglalás népei, az onogurok csatlakoztak hozzájuk. Ez volt Krisztus után 670 körül, az avar uralom idején. Voltak még itt gepidák és a hódító rómaiak ivadékai. Ezt mondja a tűz... — És elmond-e mindent, Bese? — kívánkozik ki belőlem a kérdés. LLEEENTENÁRIUM A honfoglalás Meglepetésemre válaszra moccan fogatlan szája: — A tűz hatalmas, minden­ható isten. Tudja a múltat és a jövendőt. De ha titkát kifür­készni akarja földi halandó, lángjaival szénné égeti, ezért ne kérdezz soha az istentől! — kiált föl, és az égre nyújtja kar­jait, mintha bocsánatát kémé bűnös kíváncsiságomért. Sápadtan ülök, nyelvem mintha kővé dermedt volna, testem akár a száraz fadarab. Bese nehezet sóhajt. — Árpád magyarjait a máso­dik besenyő támadás űzte ki az etelközi hazából — szólal meg újra. — Ő, akibe atyja varázs­erejű lelke, bölcsessége és bá­torsága, a szent Turul inkarná­ciója költözött, főhadával Verecke felől a Tisza jobb part­ján vonult délre, és ott ütkö­zött meg a Duna—Tisza közén uralkodó Szvatoplukkal, akit Salán néven ismernek a króni­kák, s akinek történetét az imént mondtam el tenéked... Az ég istene kegyes volt hon­foglaló ősatyáinkhoz, mert fe­jedelmének halála után igen meggyöngült a nagy-morva birodalom. A főhadból még itt, ezen a felső-tiszai vidéken — mutat körbe széles mozdulattal — ki­vált Kende, a régi fővezér és Töhötöm, más néven Tétény népe. Átkeltek a Tiszán, és a Kőrösig terjedő nagy síkságot, ami legjobban hasonlított Szittyaország földjére, ahol őseik csontja porladt, birtokuk­ba vették. Töhötöm népe elha­tolt a Szamos völgyén át Ko­lozsvár és Gyalu vidékéig, és Gyalutól, a bolgár vezértől el­hódította a tordai sóbányákat. Az északkeleti részeket a ma­gyarokkal érkező és velük keveredő kabarok, Ed és Edö- mén, Bors és Örösúrnépe száll­ták meg. Bors, Böngér fia tiszte az volt, hogy megszemlélje az ország határait, egészen a Tátra hegységig gyepűakadályokkal megerősítse, és az ország őrize­tére várat emeljen arra alkalmas helyen. A Boldva folyó mellett a parasztokkal felépíttetett egy várat, amely kicsiny volt, ezért nevezték el Borsodnak. Árpád ispánná emelte Borsot, és rábíz­ta az ország eme részének min­den gondját... Ekkor, mintha magot hinte­ne, füvet szór az imbolygó lán­gokba. Nehéz, bódító illat száll föl: talán Isten fája, varádics, csombor és taplógomba — íz­lelgetem orrommal a szagokat, ahogy eleink tették, akik a föl­det is megízlelték a szájukban. — Huba és Lél törzse — foly­tatja Bese — a Tisza-kanyaro- dónál vált el az Árpád vezérelte főhadtól. Átkelt a Rima, a Zagy­va, az Ipoly és a Garant völgyén, és eljutott Zólyomerdőig, amely olyan irdatlan volt és sötét, hogy riadoztak a paripáik, és a harcosok hadi szekercével, fo­kossal hasogattak utat a hadnak. Majd a Dunát a váci könyöknél érintve Csallóközig és a Nyitra folyóig nyomultak. A déli sere­gek az erdélyi hágókon ver­gődtek át: Kál és Botond törzse megfogyatkozva foglalta el a Maros folyó völgyét, aztán a Maros—Ti sza—Al-Duna közét. Szentes és Csongrád vidékén találkoztak a főhaddal. A Tisza mellett, ahol Alpár vára állt haj­danán, megütköztek a titeli Salán vezérrel, aki görög és bol­gár segédcsapatokkal szállt harcba, és győzedelmeskedtek felette. A Tisza—Duna-köz déli részét Kál és Botond népe, míg a csongrádi részeket Ond vezér törzse szállta meg. De hatalmas méneseiknek, gulyáiknak, nyájaiknak kicsi és szűk volt az erdős-hegyes, ingoványos-homokos rész, ezért kétesztendei pihenés után a Dunántúl, más néven Pannó­nia és az északnyugati részek leigázására indultak. Szlové­nok, bolgárok, frankok, és a blakok, akik hasonlítottak a törökökre, lakták akkor a ma­gyar földet. A honfoglaló had­járat közben történt, hogy Ár­pád, aki nemcsak magas terme­tével, de okos észjárásával és atyjától, Álmostól tanult finom diplomáciájával is kitűnt a ve­zérek közül, elküldte követeit a Bihart uraló bolgár Ménma­rót vezérhez. Küldött velük ti­zenkét pompás fehér lovat és tevét, pompás bőröket, drága selyem köntösöket, rabszolgá­kat, és rabszolganőket, aho­gyan illik. — Bolgárok fejedelme! Ős­atyám, Attila örökéből add át békében nekem a Szamos fo­lyótól a nyíri határig és a Meszesi kapuig terjedő földet — üzente Ősbő és Velek vité­zeitől. Ménmarót, miután megven­dégelte és ajándékokkal hal­mozta el őket, a harmadik na­pon ezzel a válasszal engedte el Árpád követeit: — Jövevény vagy, ezért se­gítek neked, ahogy barát a ba­rátnak, a vagyonomból adok, hogy népeddel szükséget ne szenvedj. De amíg csak élek, nem engedem át neked azt a földet, amin élünk, sem jóin­dulatból, sem ijedelemből. Azt mondod, hogy Attila marad- vája vagy, akit isten ostoraként félt a világ, és ez a föld a te jo­gos örökrészed. Attila ugyan­ezt a földet erőszakkal elragad­ta az én ősatyáimtól, de most az én uram, a konstantinápolyi császár jóvoltából senki az én kezemből ki nem veheti! Már azt is méreggel viseltem, amit Salán vezér tett! Árpád arca megvörösödött, amikor meghallotta Ménmarót üzenetét, vezérei haraggal von­ták ki szablyájukat, és elren­delték, hogy nyomban nagy sereg keljen útra Biharba. Ve­zérül Tas és Szabolcs vitézt tet­ték, velük tartott Tétény is, fiá­val, Horkával együtt. Retteg­tek a magyaroktól a föld népei, csúfnak, görbe lábúnak, bűz­lőnek, vért ivóknak mondták őket, ahogy később is minden idegenről, ellenségről ez hírlik mindenfelé — néz a vén sámán a távoli messziségbe. Hangja erős, neheztelő:-— Ezért elbújtak a mocsarak­ba, erdősségek sötétjébe. A had tábort vert a mai Szabolcsnál, ekkor a lakók félelemmel bo­rultak eléjük, és kezesül adták fiaikat, csak ne legyen bántó- dásuk. Látta Szabolcs vezér, hogy várépítésre nagyon alkal­mas a Tisza melletti hely, ahon­nan hegyek állófellege sejlik fel a közelből, ezért széles árkot ásatott és esős földvárat építte­tett, amit róla neveztek el. Ka­tonaságot telepítettek bele, szolgálni rendelték a lakókat, és a várat rábízták Ekölcs nemes vitézre, majd Szabolcs és Tas vezér a Tisza partját követve Szatmárig mindent meghódí­tott. Annak várának rideg töm- löcébe vetették Ménmarót, ott szolgáló katonáit, és továbbin­dultak a Meszesi-kapuig. Tétény és fia, Horka a Nyír­erdejétől és Omsó-érig minden élőt a magyarok uralma alá ren­delt, majd onnan felfelé halad­va Zilahig úgy jutottak el, hogy rájuk senki sem merészelt kezet emelni. Ménmarót kato­nái sem, inkább a Kőrös-folyót kezdték őrizni. A kettévált had a meszesi részeknél találko­zott, ott nagy ünnepet ültek, dicsekedtek a maguk hódítása­ival. Hajnalban elhatározták, hogy Árpád birodalmának ha­tára a Meszesi-kapu lesz ezen a vidéken, ezért az ott lakók­nak, akiket szolgaságukba ve­tettek, megparancsolták, hogy nagy gyepűgátat emeljenek hatalmas szálfákból a határ őrizetére, és építsenek kőka­pukat. Most pedig elmesélem néked, hogyan lett Árpád Mén­marót lányának ipaja... — eme­li föl az égre szarvasagancsos, galambősz fejét. (Következik: Kalandozások)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents