Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-27 / 175. szám
1996. július 27., szombat I Egészségügy Az okialt irta: Úri Mariann. A felvételeket Kozná Katalin kes/jtette • Az ombudsman tapasztalatai — Az egészségügyi és szociális szféra perifériáján működő intézetekben élő mentális betegek érdekérvényesítési lehetőségeinek korlátozottsága, kiszolgáltatott helyzetük indított arra, hogy hivatalból vizsgáljam az emberi és állampolgári jogok érvényesülését — fogalmazta meg Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa abban a tanulmányban, amelyet a pszichiátriai fekvőbeteg-intézetekben és pszichiátriai otthonokban tett látogatásakor tapasztaltak alapján írt meg. A vizsgálat öt intézményre terjedt ki, melyek között volt egészségügyi és szociális jellegű, minisztériumi és önkormányzati fenntartású, fővárosi és vidéki fekvőbeteg-intézet és otthon. A' látogatások során egyértelműen kiderült, a mentális betegek gondozásánál nem tisztázott az az alapvető kérdés, hogy a rehabilitáció milyen szintje tartozik az egészség- ügyi ellátás, és milyen szintje a szociális ellátás hatáskörébe. A feladatok elvégzését akadályozza az egészségügyi és a szociális ellátás elkülönült finanszírozása is. Az otthonokban gondozott személyek jelentős része az intézményen kívül — egészségi állapotától függetlenül — életképtelen. Magyarországon ugyanis számukra nem létezik szociális háló, nincsenek átmeneti otthonok, védett munkahelyek, védett szállások, éjszakai és nappali szanatóriumok. A rehabilitáció is látszólagos, mert az intézetek többségében azok falai között történik. Ennek egyik oka, hogy több olyan vállalat is megszűnt a közelmúltban, amely fogyatékosokat foglalkoztatott. Az ombudsman szomorúan konstatálta, hogy a vizsgált pszichiátriai otthonok egy része eredetileg nem emberi lakhatás céljára épült, hanem egyéb rendeltetésű — felvonulási és mezőgazdasági — épületekben került kialakításra. A műszaki felújítások ellenére elhanyagoltak, korszerűtlenek, ápolási feladatok ellátására alig alkalmasak. A jogszabályban meghatározott normatíváknak — a kórházi osztályokat kivéve—nem felelnek meg. A betegek elhelyezésére szolgáló helyiségek és a felszerelési tárgyak állapota sem felel meg a tartós bentlakás követelményeinek. Súlyos hiányosságokat tapasztalt az ápolási és gondozási feladatok személyi feltételeiben is. A szociális törvény által előírt minimális orvosi és szakorvosi ellátás, valamint az előírt szakképzett ápolói létszám egyik otthonban sincs meg, így az ápolás mindössze megőrzésre és minimális gondozásra korlátozódik. A szociális ellátást nyújtó intézményektől eltérően az egészségügyi pszichiátriai fekvőbeteg-intézetekben az orvosi, szakorvosi és a szakképzett ápolási feladatok személyi feltételei megvannak, de Gönczöl Katalin szerint a szakmai munkában a kórházakban is észlelhető, hogy a betegekkel foglalkozó személyzet — gyógypedagógus, szociális munkás, mentálhigiénés nővér stb. — szakképzettség nélkül végzi a pszichológiai munkát. Az intézetek pénzügyi kondíciói is jelentős eltérést mutatnak. Alapvető különbség van az egészségügyi finanszírozás és a szociális normatíva között. Amíg a pszichiátriai rehabilitációs szakkórházak esetében egy gondozási napot 2 ezer forinttal finanszíroz az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, addig a pszichiátriai szociális otthonok az állami költségvetésből mindössze 700 forintot kapnak egy napra. Ez azt eredményezi, hogy a szakmailag minimálisan elfogadható ápolás és rehabilitáció kizárólag kórházi körülmények között biztosítható. A vizsgálat alapján az állampolgári jogok országgyűlési biztosa konkrét ajánlásokat tett a minisztériumoknál. Többek között kezdeményezte, hogy a pszichiátriai otthonok normatíváját emeljék meg, dolgozzák át a foglalkozás-rehabilitációs rendszert és vizsgálják felül a gyámsági kérdéseket. Rácsos ágy és gumiszoba nélkül Leggyakrabban ezek a képek és gondolatok ugranak be a társadalom normális, szellemileg egészséges tagjainak akkor, amikor elmebetegekről, ideggyógyintézetekről esik szó. Sajnálatos módon még ma, a 21. század küszöbén is tele vagyunk előítéletekkel a mássággal szemben. Nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni, hogy nemcsak egészséges, értelmes emberek élnek világszerte, hanem gyengeelmé- jűek, szellemileg visszamara- dottak, üldözési mániában szenvedők és zavart elmeállapotúak és vannak közöttünk. De minden fogyatékosságuk, minden hibájuk ellenére ők is emberek. Szükségeik, igényeik, és ami a legfőbb, jogaik vannak... — Mindig is problémás volt és gondot okozott azoknak az embertársainknak a megítélése a társadalom részéről, akik elme- betegségben szenvednek — mondja szomorúan dr. Vágvölgyi János, a nagykállói Elme- és Ideggyógyintézet orvos-igazgatója. — Ez nem újkeletű dolog, már évtizedekkel ezelőtt is ugyanilyen tragikus volt a helyzet. Ráadásul, mint ismeretes, az ötvenes évek elején valóban visszaélésekre adott lehetőséget az elmeintézetekbe való beutalás. Olyan betegeket is elhelyeztek, akiknek nem kellett volna oda kerülniük. Erősen domináltak a családi, politikai érdekek, de leggyakrabban a bosszú eszköze volt. Akire ugyanis egyszer rásütötték az őrült „bélyeget”, arról az isten sem mosta le a vádat. Manapság azonban sző nem lehet ilyenről. Ezt hivatott megakadályozni és ellenőrizni az a bírósági szemle, amely a hosszabb ideig elmegyógyintézetben fekvő betegek bentiétének jogosságát vizsgálja felül rendszeresen. — Erről az 1972-es törvény rendelkezik... — Annak módosítása történt néhány évvel ezelőtt, sajnos nem nagy sikerrel. Jogilag semmi kifogásolnivaló nincs benne, de ha az orvos-szakmai szempontokat vesszük sorra, rengeteg hiányossága van. A rendelet legnagyobb hibája, hogy a felvételt — a sürgősségi esetek kivételével — bírósági véleményezéshez köti. A gyakorlatban tarthatatlan az a többnapos procedúra, amely során az akár önszántából gyógyulni szándékozó betegnek a háziorvostól az Hátulgombolós csíkos pizsama, rácsos vaságy, bőrszíjak és gumiszoba. Hajukat tépő, állati módon őrjöngő, acsarkodó, nyáladzó, kidülledt szemű tébolyultak és nyugodtnak látszó, de minden pillanatban támadásra készülő csendes őrültek... önkormányzathoz, majd a bírósághoz, és végül ismételten a családorvosához kell rohangálnia csak azért, hogy befeküdhessen kezeltetni magát. Felesleges, hosszadalmas és rendkívül megalázó tortúrának teszi ki magát. — Senkit nem hibáztathatunk, amiért meggondolja magát, és mégsem vonul be a gyógyintézménybe... — Éppen ennek elkerülésére általában sürgősséggel vesszük fel a betegeket, utána jelentjük be hivatalosan a hatóságoknak és kérjük meg a hozzájárulást. A szakma egyhangúan azon a véleményen van, hogy rendezni kell ezt a paradox helyzetet. — Az imént említette, hogy régebben gyakori volt a visszaélés. Ma előfordulhat, hogy valakit önös érdekek alapján intézetbe záratnak a rokonai, ismerősei vagy haragosai? — Semmiképpen sem. Az intézetek nyitottak, nincs zártosztály. Minden beteget pillanatnyi állapotának megfelelő kezelésben részesítünk. —Mennyire játszanak szerepet a gyógykezelésben az úgynevezett kényszerítő eszközök? — Olyan jó gyógyszerek vannak, hogy nincs is szükség ilyesmire. Nálunk nincs rácsos ágy, nincs gumiszoba, bezárás. És ha valamelyik szociális otthonban kénytelenek ilyen eljáráshoz folyamodni, az csak azért lehet, mert nem megfelelő a szakmai ellátás. Egyébként nem minden pszichiátriai betegség jár elmezavarral. A klasszikus elmebaj (például a tudathasadás) a lakosságnak csak mintegy 1—1,5 százalékát érinti, de ezek krónikus betegségek. A páciens időről időre rendszeresen visszakerül a kórházba, részben az állapota rosz- szabbodása miatt, részben pedig azért, mert a család nem fogadja vissza őket. A szociális otthonokban nincs elég hely, nem tudják fogadni a betegeket, nálunk vannak évekig, évtizedekig. —Miért nem létesítenek speciális szociális otthonokat? — Az önkormányzatoknak nincs pénzük, nem tudják felvállalni. Kevés az állami támogatás. Pedig még mindig olcsóbb lenne, mint a krónikus ágyakat fenntartani. —A megyében hány ágy van a pszichiátriai betegek kezelésére? — Nagykállóban 530 ágyas az elmeintézet, emellett Nyíregyházán, a megyei kórházban 100 ágyas pszichiátriai osztály. Ez pillanatnyilag elegendő a betegállomány kórházi ellátásához, de a rehabilitációt már nem tudjuk felvállalni. Sajnos a megyében is megoldatlan a betegek utókezelése, a munkaterápia, a pszichoterápia, nem vezetjük vissza a kórházból gyógyultan távozókat a társadalomba. Úgy gondolom, ez most a legfontosabb feladat, erre kell minden erőnkkel koncentrálni... ÚJ KELET Kiközösítve A Megyei Jósa András Kői ház Sóstói úti részlegében, az úgy nevezett új épület harmadik és negyedik emeletén kapott helyett a 100 ágyas pszichiátriai osztály. — Eszembe sem jutott volna ide jönni, ha tudom, hogy nem a földszinten helyeznek el bennünket — mondja kissé bosszús hangon dr. Szabó Erzsébet osztályvezető főorvosnő. — Egyszerűen felháborító, hogy lehet ilyen döntést hozni. Tudomásul kel! venni, itt a betegek egy része önmagára veszélyes, azaz nem képes felfogni cselekedeteinek, tetteinek következményét. Nem látja be, hogy ha például kilép az ablakon, az a halált jelenti számára. S amint látja, az épület egv részén nincsenek rácsok. Ahol vannak, az is felháborítja a közvéleményt, de amikor megtörténik a baj, bekövetkezik a tragédia — mint ahogy volt rá példa a közelmúltban —, akkor mindenki értetlenül kérdezi: de hát miért nincs egy ilyen helyen rács az ablak«, kon? Ilyenkor a rács nem korlátozza a személyes szabadságot, nem sérti az emberi jogokat? Én ügy tartom, a korlátozó eszközök akkor rosszak, ha a beteg büntetésnek érzi azokat. Ha azonban a testi épség megóvását szolgálják, akkor szükséges rossznak tekintendő. Úgy gondolom, az átlag állampolgár csak akkor érzi át ezeket a dolgokat, és pillant bele mélyebben a lapokba, amikor hozzátartozója, ismerőse kerül be egy pszichiátriai osztályra. Az elmeszociális otthonok más kategóriát jelentenek, mert évekig, évtizedekig szolgáinak a beteg lakóhelyéül, ami gyakran egy ágyat és egy éjjeliszekrényt jelent. És, kérdem én, mit tud tenni az ombudsman, amikor nincsenek jól felszerelt otthonok a betegek elhelyezésére? Amikor nincs pénz arra, hogy a társadalom nagy pénzeket fordítson az elesettjeire. Az ön- kormányzatok nagyon nehezen tudják fenntartani ezeket az intézményeket. Mint mindenhol az országban, Szabolcs-Szatmár- Bereg megyében is kevés a jól felkészült szakember. Az előítéletek és az óriási leterheltség miatt nem vonzó ez a szakma. Tudomásul kell venni, hogy ez nem Amerika, ahol divat pszichiáterhez járni. Nálunk ez nem sikk, hanem szégyen, amit takargatni kell, mert egyszerűen kiközösíti a társadalom azokat az embereket, akikről kiderül, hogy valamilyen elmebetegségben szenvednek. A megyében annyira kevés a szakember, hogy Nyíregyházán és Nagy kallón kívül máshol még csak szakrendelést sem tudnánk biztosítani. S hogy mi a véleményem a gyógyszerezésrifl? Ez szakkérdés és nem igazságügyi. Betegeink egy része hosszadalmas gyógyszerszedésre szorul. De nem is értem, hogy kérdőjelezheti meg mindezt egy kívülálló. Más betegségek, például a cukorbetegek esetében eszébe nem jutna senkinek belekötni abba, hogy miért élnek évtizedekig inzulinnal. Akkor miért probléma ez kizárólag a pszichiátriában?
