Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-27 / 175. szám
„Mintha a frissen sült kenyér illatát érezném itt...” Gyüre Ágnes (Új Kelet) Zsigmond Dezső filmrendező tizenöt esztendeje jár minden évben Szatmárba pihenni. Pedig Budapesten él, és születési helye, Gyöngyös is más megyéhez tartozik. Rokoni szálak sem kötik ide. Mégis... Természetesen elkíséri felesége és két gyermekük, Eszter és Bence is. Amikor tisza- csécsei kis parasztházukban jártunk, éppen betoppant családjával az alkotó- és sorstárs, Erdélyi János. Az ő nyaralóhelyük a közelben, Sonkádon található... A szerzőpáros jegyzi a Magyar Televízióban látható, több mint száztíz részes Ameddig a harang szól című rövidfilmsorozatot, melynek körülbelül egyharmadát szatmári, beregi falvakban forgatták, például Vámosorosziban, Fülesden, Nagygécen, Túristvándiban, Szatmárcsekén. A Zsigmond—Erdélyi team valamikor 1983-ban hívta fel magára a szakma és a politikusok figyelmét az Ez zárkózott ügy című opusszal. 1988-ban a Vérrel és kötéllel című alkotással elnyerték a Magyar Filmszemle legjobb dokumentumfilmjének járó díját. 1993-ban a troiai fesztiválról hozták el a legjobb rendezés díját. Tavaly október 23-án, az ’56-os forradalom kezdetének harminckilencedik évfordulóján főműsoridőben vetítette a tévé Az asszony című nagyjátékfilmjüket, melynek forgatókönyvét a Vitkán élő Balázs József Ratkó József-díjas íróval készítették. Ezt a művet bemutatták a Magyar Filmszemlén is, és idén elküldték a velencei és locamói szemle előválogatójára. A cannes-i programba nem jutott ugyan be ez a mozi, a fesztiváligazgató azt üzente: neki nagyon tetszett, de hát Cannes a grandiózus mozgóképek fóruma. A Zsigmond családot egész Tiszacsécse ismeri és számon- tartja. A polgármester maga vitte el üzenetünket, hogy szeretnénk bekukkantani a portára. S amikor — száztíz kilométer „legyűrése” után, részben útta- lan utakon — megérkeztünk a csend, a nyugalom és a háborítatlan természet eme szigetére, mindenki szívélyesen irányított a faluvégi lakocskához, ahol Ildikó, a háziasszony madártejjel kínált. — Kérem, mesélje el, hogyan bukkant rá, és miért tér vissza rendszeresen erre a tájra! — Gyermekkorom óta vonzódom a faluhoz. Én magam túl lusta vagyok ahhoz, hogy ka- pával-kaszával bánjak, de végtelenül tisztelem azokat, akik ezt megteszik. Nagy szüleim mindkét ágon falun éltek: Csányon és Gyöngyöspatán. Nagyon sok időt töltöttem náluk. A Beregbe érettségi után vetődtem el először, s mintha a frissen sült kenyér illatát érezném itt ma is. S hatalmába kerít az a gondolat — minden vallástól és filozófiától elvonatkoztatva—: mintha valamelyik előző életemben már jártam volna itt. Én mindig azt a falut kerestem, ahol legelésznek a tehenek, tiszta a levegő, hallani a madarakat, a vízcsobbanást és így tovább. Úgy kezdődött, hogy a gimnázium negyedik osztályának végén megbuktam matematikából. Eközben azért magyar irodalomból bekerültem az első húszba az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, Idill és halál Radnóti költészetében című dolgozatommal. Ennek köszönhettem, hogy a pótérettségin már átengedtek. Ilyen előzmények után azonban már hiába felvételiztem volna felsőfokú oktatási intézménybe. Mezei népművelő lettem egy balatonfüredi üdülőben. Szerveztem a táncesteket. Azt is csak azért, mert a hivatásosok lenézték az efféle munkát. Egy hozzám hasonló cimborámmal vágtunk neki e vidék felderítésének. Már csak arra emlékszem, hogy rengeteget utaztunk. Akkor még sokkal rosszabb körülmények között lehetett eljutni ide. Se szállásra, se ételre nem jutott pénzünk. Akkor csodálkoztam rá az egyedülálló környezetre és az itt élő emberek lelki nemességére. Ha csak tejért kopogtattunk be valahová, akkor is behívtak. Egy család be is fogadott. Elejétől fogva élvezem az itteniek dallamos beszédét, a jellegzetes kettőshangzókat. Számomra ez is az ősi múltra utal vissza, amit itt még őriznek. Nemcsak az öregasszonyok, de a kislányok is ezt a sajátos nyelvet használják. Később felvettek a szombat- helyi tanárképző főiskola magyar—népművelés szakára. Ott az egyik tanárom, Kiss Gyula szervezett honismereti túrákat Kincses Magyarország címmel — többek között ide is. Egyébként a Berzsenyire járt alkotótársam, Erdélyi János is. Ezután Sonkádon vettünk magunknak pihenőhelyet. Mivel mindkettőnk családos, és mindkettőnknek született egy lánya meg egy fia, kinőttük azt az otthont. Még szerencse, hogy találkoztunk itt, Tisza- csécsén Piroska nénivel, akiről a Búcsú Csécsétől című munkánkat forgattuk. Akkor készült Pestre költözni, a lányához. Én vettem meg a házát, ahol most beszélgetünk. Az első mozi, amit itt készítettünk, Molnár Mátyásról, a vajai Vay Adám Múzeum igazgatójáról szólt. Fordulj kedves lovam... a címe. Makai Béláról, a néprajzkutató-tanár-írótermészetgyógyászról született meg a Nem szoktam, nem szoktam kalickában hálni... Séra Gáspár bácsiról, a szat- márcsekei csónakos fejfák szakértőjéről készült A csekei csónakos. S folytathatnám a sort hosszan. A listának akad olyan darabja is, ami hosszú évek óta dobozban van: a Tisz- tabereki tragédia, amely egy, a nyolcvanas években történt, több halálos áldozattal járó cigány-magyar verekedés tényeit kutatja. Én még az Andersen-álmok című mesesorozat helyszíneit is itt és a Mátrában találtam meg. A legutóbb befejezett filmünk az „Ott, hol a kis Túr...” a folyócska vizének baljóslatú elszennyezését firtatja. Várhatóan október—november tájékán kerül a képernyőre. Tervezünk egy nagyjátékfilmet, amely ezen a varázslatos földön játszódik. Balogh Géza nyíregyházi író-újságírót is bevennénk kis csapatunkba. Ám többet babonából nem mondok. — Az Ameddig a harang szól... sorozat darabjai mostanában ritkábban tűnnek fel a képernyőn. — Ez is az egyik következménye a televízió új műsorpolitikájának. Pedig 250—300 ezer forintból megvalósulhat egy rész. Viszont a Duna Tévén — a főigazgatónak, Sára Sándornak és helyettesének, Lugossy Lászlónak köszönhetően — ismétlik a széria régi produkcióit, s havonta csinálhatunk egy tizenöt perces új részt. Eldicsekedem azzal, hogy a tévében ennek a dél körül adásba kerülő sorozatnak köszönhetően szólalt meg először a hagyományt hordozó harangszó. Azzal végződik minden rész — persze dramaturgiailag megindokoltam A példaképem elsősorban Huszárik Zoltán, másodsorban Bódy Gábor. A Psychét a publikum elé jutásának idején hétszer néztem meg. Az ELTÉ-n akkoriban végeztem el Bódy két és fél szemináriumát. Azért ennyit, mert ő sem tartotta meg rendszeresen, és én sem tudtam mindig oda utazni. Szeretnék a munkámban olyan maximálisan elmerülni, ahogy Huszárik és Bódy, de tudom, hogy nem érek fel hozzájuk. Ahhoz, hogy megközelítsem őket, fel kellene adnom egy elvet, mely szerint a film- készítésből akarok megélni. Az én példaképeim kevés művet hagytak maguk után, de azt meg lehet nézni, hogy milyeneket. Én eddig százötven mozgóképsort jegyzek a magazinműsoroktól a kisfilmekig. Olyat sohasem vállaltam, ami ellenemre való és szégyellnem ^ellene, de elapróztam az energiámat. Érdekes, hogy Huszárikot mennyien hitték és nevezték a vidék képírójának, pedig Domony, ahonnan ő elszármazott, a fővárostól harminc kilométerre fekszik, tehát beleesik az agglomerációjába. Huszárikot mégis egy világ választotta el a beolvadás káros hozadé- kától. —Nyilván tudja, hogy sokan akarják az idegenforgalmat Szatmárba és Beregbe terelni. Erre külön programok születtek. Miként viszonyul mindehhez? — Lehet, hogy kivívom mások haragját, de ha módomban állna, féltve óvnám ezt a vidéket a tömegturizmustól, amely elcsúfítja, és a lakóit is megváltoztatja. Mondanom sem kell, hogy előnytelenül. Most lenn jártam a Tiszánál. Negyven—ötven kajakost láttam. Irigység vagy nem az, nem örültem nekik, mert elképzeltem, milyen lesz utánuk a part. Mert nálunk ilyen a turisztikai kultúra. — Ön valamikor újságírós- kodott. — Nem dolgoztam fel világrengető témákat. Legtöbbet, három vagy négy évet üzemi lapoknál tollnokoskodtam. Megjelengettek írásaim megyei lapokban, az Élet és Irodalomban, egy pedig a Népszabadságban is .Nógrádi Gábor ( A Sose halunk meg című film szabolcsi származású forgatókönyvírója) beprotezsált az Új Tükörhöz. Nem volt igazán újságírói vénám, de igen-igen igyekeztem. Az üzemi lapokhoz Kelen Béla, az Esti Hírlap főszerkesztője juttatott. Az úgy volt, hogy a lengyel- országi népfelkelés idején Erdélyi Jánossal a balatonvilágosi pártüdülőben árultuk az Estit. Ordibáltuk a szalagcímeket: felakasztották az elvtársakat! Csak azt nem tettük hozzá: Lengyelországban. Egy ideológus meg is fenyegetett. Utána odajött Kelen Béla: miért ordítanak maguk? Mire én: újságírók akarunk lenni. S lön... — Ha a cikkekkel nem is sikerült felbolydítani a közvéleményt, az Ez zárkózott ügy című filmmel — valamikor 1983 és ’86 között — annál inkább. —Gyöngyöspatán tört ki egy „parasztlázadás”. Azt követtük nyomon Erdélyivel éveken át. Olyan botrány lett belőle, hogy a Heves megyei párttagoknak gyűléseket hívtak össze, és kiállítottak eléjük minket mint bűnbakokat. Akkoriban annyit nyilatkoztunk, hogy talán még a csapból is mi folytunk. —• Nem is felvételizett egyszer sem a Filmművészetire? —Nem. A film világa belterjes. Legalább egy normál nyolcas vagy kilences filmfelvevőt kell birtokolnia az embernek vagy a barátjának. Ez csak keveseknek adatik meg. Ráadásul a tömegkommunikációban dolgozók belső köreiben tetőfokára hág a pletykálkodás és a gusztustalankodás. Joggal kérdezheti, hogy én milyen úton- módon csöppentem akkor az oldalvizekre. Úgy, hogy a szombathelyi főiskolának volt egy akkoriban páratlan videostúdiója, Bétamax kamerákkal. A szakvezetőnk a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagjaként nemzetközi kapcsolatai révén lobbizta össze a stúdiót. Én — és még néhányan — elég erőszakosak voltunk ahhoz, hogy befurakodjunk. Egyszer a március 15-ei megemlékezést filmeztük. Először betiltották, aztán engedélyezték. —Aztán következett a Balázs Béla Filmstúdió? — Mi Erdélyivel csak ajtón- állók voltunk ott. A mi filmfőiskolánk a Szalai Györgyi— D ár day István vezette Társulás Filmstúdió. — Jelképesnek érzi a pályájára nézve, hogy 1956-ban született? — Igen. — Amíg kezdetben — mondjuk a Vérrel és kötéllel című opuszában — a tényfeltárás szándékával közelítette meg a forradalmat, addig később — például Az asszonyban — az általa elindított lelki folyamatok felől. Egyetért ezzel? — Nem egészen. Ugyanis az elsőként említett munkában, mely a mosonmagyaróvári sor- tűzről szól, a történelmi hűség mellett legalább olyan fontosnak tartottuk érzékeltetni, mit jelent, ha valaki mellől lelövik a barátját vagy a szerelmét. Sőt, az Asszonnyal kapcsolatban egy kicsit elégedetlenek is vagyunk, mert jobban ki kívántuk domborítani — a testi mellett —, milyen lelki leépülés játszódhat le abban az emberben, aki a forradalom alatt megtett cselekedetei miatt az 1963-as amnesztiáig hét évet tölt a kacsaólban rejtőzködve, úgy, hogy csak a bogarak a társai. Ám a televízióban határozottan közölték: vagy a rendőr, a feleség és a férj szerelmi háromszögére helyezzük a hangsúlyt, vagy mondjunk le a filmről. Fáj, hogy az Asszonyt a hazai központi sajtó úgy elhallgatta. Még a Filmvilágot meg a Stúdió ’95-öt sem érdekelte. Talán csak a Pesti Riport méltatta szóra. Meg a megyei lapok. Most mi vagyunk úgy, mint a nyolcvanas években Kása Ferenc. Panaszkodunk. Annál szebbeket írtak róla a nagy külföldi lapok magyar filmszemlére küldött tudósítói. A francia L’ Humanité meg a mexikói, spanyol újságok. A legrangosabb nemzetközi filmszaklap, az amerikai Veraity azt írta: Tenessee Williams is irigyelte volna a témát. Ebben a filmben a magunk módján sugalltuk: túl sokat kellett várni a közkegyelemre. Talán ez nem tetszett néhány politikusnak, aki akkor is és most is hatalmon van? — A rendszerváltás óta a politika irányvonalai mentén szekértáborokba tagozódott az értelmiségi társadalom. Sok barátság hullott szét. Ön hogy élte meg a hátunk mögött hagyott néhány évet? — A bizalmatlanság miatt nagyon nehéz pénzt szerezni a mozira. Nagyjátékfilmből például a tévében évente 8—10 készül. A gyilkos helyzetek a mi türelmünkre is visszahatottak — nem túl jól. Erdélyi Jánossal jelenleg külön-külön dolgozunk. Ahhoz, hogy két ember képes legyen együttműködni, el kell nyomniuk az egyéniségük egy részét. Ámi a tágabb kört illeti: mi igazából sohasem tartoztunk másokhoz. Azért a filmesek egy idő után kénytelenek voltak tudomást venni rólunk. A tévében valaha szerettünk volna belső munkatársak lenni. Ma már nem. „Külsőzünk”. Az ottani új tematika a műsorok alapján mindenki számára jól érzékelhető: Szerencsekerék, Telemázli rogyásig. Ha a Szabó István-féle Száz éves a mozi-sorozat nem volna, nem is tudom, mi lenne. A hosszas vajúdás után megszületett médiatörvény demokratikusnak tűnik, de nem indult tiszta lapról. Inkább szürkéről vagy feketéről. Amiről a másik szín hiányzik, az nem lehet teljes. Éppen azok számára nem teremtődött meg a jelenlét lehetősége, akiket előzőleg politikai szempontok szerint „null- pontra helyeztek”. Ebben a helyzetben a maradék túlélők nem ünnepelhetik önfeledten ezt a törvényt. — Vajon ki lesz az új tévéelnök? — Fogalmam sincs. Én is az újságokból tájékozódom. Peták István és Koltay Gábor az esélyes. Ám hallottam olyasmit is, hogy dr. Székely Ferenc marad a helyén.
