Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-24 / 172. szám
UJ KELET Riport 1996. július 24., szerda 5 „Nem gondoltam, hogy soha többé nem fogok járni...” R ohanó világunkban egyre gyakrabban hallhatunk a híradásokban, olvashatunk az újságokban tudósítást autószerencsétlenségekről, tömeges karambolokról, amelyeknek vége csak a legszerencsésebb esetben könnyebb sérülés, de mindennaposak a súlyos, életveszélyes balesetek, a bénulások, és sajnos gyakori a halál is. Ilyenkor a legtöbben csak értetlenül állunk a történtek előtt, és hiába próbáljuk feldolgozni, megemészteni a látványt, mert nem lehet megmagyarázni, nem lehet indokot találni az emberi felelőtlenségre és az oda nem figyelésre. A 21. század küszöbén sikk a gyorshajtás, a részegen vezetés, az ámokfutás, a kockáztatás csak azért, hogy mindenki lássa, ki a legmenőbb. És a vagánykodás, a nem az út- és látási viszonyoknak megfelelő vezetési stílus eredményeként nem egy fiatal ember az utakon leli halálát... Feri életvidám, tetterős fiatal fiú volt. Élte a tizenévesek gondtalan életét, megszerezte a jogosítványt, és gyakran eljárt a barátaival szórakozni. Egy évvel ezelőtt, 1995. május 6-án aztán váratlanul utolérte a végzete. Úri Mariann riportja Nézem a kórházi ágyon fekvő sovány, fiatal fiút. A fiút, aki nem is olyan régen még duzzadt az energiától, tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Ma pedig csak annyira telik az erejéből, hogy mozgassa a fejét, felemelje a karját, és ha megfelelő módon megtámasztják, üldögéljen néhány órát. Az orvosok szerint soha többet nem állhat lábra, nem sétálhat naphosszat, nem sportolhat, nem járhat dolgozni, szórakozni, nem élhet normális emberi életet. De a szülei szerint csak az számít, hogy él... — Kellemes szombat estének indult a dolog — emlékszik vissza szomorúan. — A nővéremmel együtt elmentünk egy diszkóba, ott találkoztunk a haverokkal. Az egyik srácnak ünnepeltük a születésnapját, és mint ilyenkor általában, akkor is megittunk néhány pohárka italt. Aztán egyikünk kitalálta, menjünk át Ajakra egy másik szórakozóhelyre. Beültünk a kocsiba négyen, elindultunk, de alig mentünk ötszáz métert, amikor bekövetkezett a baj. Máig sem tudok visszaemlékezni, mi történt, csak az rémlik, hogy gyorsabban mentem a kelleténél. A következő emlékem már az, hogy Nyíregyházán tolnak be a műtőbe. De még akkor sem tudtam, hogy mi van velem. — A kisvárdai kórházból azonnal értesítettek minket a dologról, de mire odaértünk, már átszállították a megyei kórházba —veszi át á szót könnyes szemmel Feri édesanyja. — Rögtön a műtőbe vitték, mi már nem is találkoztunk vele, bár, utólag belegondolva, jobb is, hogy így történt. Nem tudom, hogyan viseltem volna el a látványt. Annyira összetörtem a hír hallatán, hogy az orvosok nem is merték nekem megmondani, mi történt valójában és mire számíthatunk. Annyit tudtam mindössze, hogy eltört a nyakcsigolyája. — Az ötödik csigolya teljesen szilánkosra tört, és a medence- csont egy darabjával próbálták pótolni — magyarázza Feri. — Ennek köszönhetően tudom mozgatni a nyakam, de attól lefele csaknem teljesen lebénultam. A műtét után sokáig lélegeztetőgépen voltam, gégemetszést végeztek rajtam, és szondán etettek egy hónapig. Egy hónap után az intenzív osztályról átkerültem a rehabilitációra, ami a következő nyolc hónapra az otthonommá vált. Nagyon sokáig nem tudtam megemészteni a történteket. Az tiszta volt előttem, hogy balesetet szenvedtem, de nem gondoltam, pontosabban nem akartam elhinni, hogy soha többet nem fogok járni. Nehezen tudatosult bennem. Sokszor próbáltam felülni, de hiábavaló volt minden erőfeszítés. Akkor rettenetesen el voltam keseredve. Állandóan az öngyilkosság járt az eszemben. A fejem felett, a hátam mögött mindenhol vezetékek lógtak, és arra gondoltam, ha sikerül elrágnom, megrázna az áram, és vége lenne ennek a szörnyűségnek... De hiába csináltam bármit is, egyedül még a kezemet sem tudtam felemelni. —Eszedbe ne jusson ilyenekre gondolni! — kiabál rá kétség- beesetten az édesanyja. — Én mindvégig hálát adtam az istennek, hogy nem vett el tőlünk. Imádkoztam, hogy életben maradj, ha ilyen állapotban is, de itt lehess velünk. Te a mi gyerekünk vagy, és bárhogy is nézel ki, mi szeretünk téged. —Már kivertem a fejemből az öngyilkosságot—mondja nyugtatóan a fiú. — Bár eleinte féltem attól, hogy az emberek kinevetnek, elfordulnak tőlem, megundorodnak a látványomtól, de most már tudom, nem így van. Az Ausztriában eltöltött időszak sok mindenen átsegített és sok mindent megértetett velem. — Hogyan sikerült kijutni? —Sokat gondolkodtunk azon, hogy létrehozunk egy alapítványt, és a számlára befizetett adományokból kivisszük egy külföldi klinikára — válaszol az anya. — Utánajártunk, mi ennek a menete, mi minden kell hozzá, de nem olyan egyszerű az, mint amilyennek képzeltük. így aztán elvetettük az ötletet. Végül is Endreffy Ildikónak, a volt nyíregyházi alpolgármester asszonynak köszönhetünk mindent. Ildikó évek óta kapcsolatban áll Anton atyával, a kamilliánus rendház vezetőjével. A rendnek Alten- hofban van egy rehabilitációs központja, ahol mozgássérült, nyomorék fiatalok élnek, és elintézte, hogy néhány hétre kimehessünk. Eredetileg már tavaly novemberben utaztunk volna, de a fiam állapota sokáig nem tette ezt lehetővé. Hol jobban volt, hol visszaesett, nem mertünk elindulni. Végül idén márciusban elszántuk magunkat a kéthetes útra. A mentőt is Ildikó intézte, és óriási szerencsénk volt, mert a Mediker Mentőszolgálat vezetője vállalta, hogy mindössze a benzinköltség fejében kivisznek minket. A megérkezést követő napokban bedugult a katéter. Feri helyzete válságosra fordult, azonnal át kellett szállítani a helyi kórházba. Ott vették észre, hogy egyéb gondok is vannak. Az állandó fekvéstől kialakult felfekvések teljesen elgennyesedtek, néhol elfertőződtek, nagyon csúnyák voltak. A kórház orvosai mindent megtettek a fiamért. Lehetőségükhöz képest rendbehozták, stabaili- zálták az állapotát, és közben felvették a kapcsolatot a linzi klinikával. Jelezték, hogy sürgősen plasztikázni kellene, és az Irgalmas Szamaritánus Nővérek kórházának főnökasszonya—vállalva az óriási kezelési költséget — igent mondott, és fogadtak minket. Mindent előkészítettek a bőr- átültetéshez, és április 3-án megműtötték. Napokig, hetekig reménykedtünk, hogy sikerült a transzplantáció, de nem fogadta be a szervezete a szövetet. Néhány héttel később, április 22-én megismételték a műtétet, de megint csalatkoznunk kellett. Pedig nyolc hétig egy speciális homokágyba fektették, aminek a napi bérleti díja 1700 schilling volt. Mindennap 12 órát a 35— 38 Celsius-fokos homokágyban töltött, a másik 12 órát szokványos ágyban fektették a hasán, de ez sem vezetett eredményre. Végül május 21-én harmadszor is plasztikázták. Ekkor úgy döntöttek az orvosok, csakis hason feküdhet Feri. Emellett rengeteg mennyiségű gyümölcsöt és vitamint kapott, mindezeknek köszönhetően végre befogadta a szervezete a bőrt. Már éppen ideje volt, mert az erdetileg kéthetes útból négy és fél hónap lett, de megérte... —Ön végig kinn tartózkodott Ausztriában. Kifizette kettőjük kötségeit? —Ä fiam teljes ellátását a kinti intézmények állták. S hogy ez mekkora összegeket emésztett fel, csak azzal tudom illusztrálni, hogy például a linzi klinikán egy napra 3000—4000 schilling- be kerül az ellátás. Ez magába foglalja a kétágyas, zuhanyzós szoba árát a napi háromszori étkezéssel, a gyógyszerezéssel, a gyógytomáztatással. Emellett nekem is teljesen ingyen a rendelkezésemre bocsátottak egy szobát a nővérek szociális otthonában, és természetesen az étkezésért sem fogadtak el pénzt. Tudom, ez kivételesen ritka eset, és nem győzök hálát adni az égnek, hogy ekkora szerencse ért minket. Ráadásul úgy engedtek el, hogy felszereltek katéterekkel, kötözőszerekkel, kaptunk egy speciális ágyat, és az alten- hofi otthonból egy motoros tolószéket. Annyira rendes és kedves volt velünk mindenki, a kórház első emberétől kezdve a legalacsonyabb beosztásban dolgozóig. Mindenkinek volt hozzánk egy-egy kedves szava, és eszükbe nem jutott éreztetni velünk, hogy mi csak megtűrt, nem fizető vendégek vagyunk. Sőt, úgy engedtek utunkra, hogy bármikor, bármilyen probléma, komplikáció lépne fel, azonnal szóljunk, és máris mehetünk ki. — Hogyan tovább? — Elképzelni sem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy óriási feladatot vállalunk, mert csaknem a nap 24 órájában mellette kell majd lennünk. Gondoskodnunk kell az ellátásáról, s ami más embernek természetes cselekvés, azt mind nekünk kell elvégezni helyette. De mindent vállalnék azért, hogy itt lehessen közöttünk. A család is nagyon várja már, hogy újra lássák, átölelhessék. Mindenkinek nagyon hiányzott. S hogy ez mennyire így van, az utunk végén azonnal kiderült. Éppen csak befordultunk a kis utcába, de már láttuk a messziről integető családot, a rokonokat, barátokat és ismerősöket. S amikor végre megálltunk a ház előtt, mindannyian örömköny- nyekben törtek ki Feri láttán, aki szörnyű megpróbáltatásai és szenvedései ellenére is ugyanaz a fiú maradt, aki volt, a család egyik szemefénye... A család ezúton is szeretne köszönetét mondani mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy Feri kijuthasson Ausztriába. Köszönetét mondanak az itthoni és a kinti orvosoknak és egészségügyi dolgozóknak, a kamilliánus rendnek és az Irgalmas Szamaritánus Nővéreknek, Endreffy Ildikónak és a Mediker Mentőszolgálatnak. És ezúton szeretné lapunk megköszönni a lehetőséget a Mediker Mentőszolgálatnak, hogy kivittek magukkal, tanúja lehettem egy nemzetközi összefogásnak és egy család boldogságának. Fent: az indulás Alul: egy kedves ápolónő Jobbra, fentről: Speciális ágy az atya gyógytorna
