Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-20 / 169. szám
Jeszenszky Géza volt külügyminiszterrel „A családi háttér nem érdem, de kötelez” Nem nehéz a hatalom „piksziséből” kiesni, és nem könnyű azt lelkileg feldolgozni. Annak azonban, akinek volt is, van is életcélja, és mellé olyan munkahelye, ahol ezt meg is valósíthatja, egyáltalán nem nyomasztó. Könnyedén veszi az „akadályt”, és el is fogadja a demokratikus játékszabályok diktálta hatalmai „vetésforgót’. Jeszenszky Géza, a Magyar Demokrata Néppárt ország- gyűlési képviselője, volt külügyminiszter nem siratja a múltat. Kiegyensúlyozott, céltudatos és jelenlegi feladatát — az MDNP építését — mély hittel végzi... Palotai István interjúja — Képviselő úr! Azt hiszem, ebben a „felfordulásban” időszerű a kérdés: tulajdonképpen mi a politika? — Foglalkozás a köz ügyeivel. A hatalom megszerzésének és megtartásának művészete. Ha nem gyakorlati szemszögből vizsgáljuk, nevezhetjük a jelen történelmének is. — Mennyire lehet függetleníteni egy ország politikáját a realitásoktól? Magyarán, mekkora a mozgástere a „pártkülpolitikának” ? — Egy ekkora állam esetében, mint Magyarország, ez a mozgástér bizony meglehetősen csekély. Inkább csak hangvételbeli, és súlyozási különbségeket enged meg. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy független lenne a belpolitikától, csak éppen fordítva működik, mint a világhatalmaknál. A nagyhatalmak belpolitikai áramlatai és éppen időszerű céljai nagyban képesek befolyásolni a világ dolgait, míg mi hiába is deklaráltuk többször a kommunizmus iránti ellenérzéseinket, mégis ránkkényszerí- tették. A pártok külpolitikai indítékainak és szándékainak mindig a nemzeti érdekek keretein belül kell maradniuk. Általában az a tapasztalatom, hogy abban az esetben, ha nem képes érvényesülni a nemzeti politika, akkor jön a pártpolitika. Erre a legjobb példa a kommunista országok külpolitikája volt, amely nem is akarta képviselni a nemzeti érdekeket. Ezért kellett a rendszer- változtató erőknek hangsúlyosabban kitérniük nemzeti mivoltukra. Végül is a kilencven- ben győztes pártok a koalíción belül mintegy összeadták a külpolitika elemeit, amihez mindegyik partner más-más hangsúlyokkal járult hozzá. Az antalli tétel, miszerint a külpolitikában teljes konszenzus szükséges a pártok között, szerintem evidencia. Aki ezt az elvet nem fogadja el, aki ebből „kilóg”, a nemzet érdekét sérti. Mi ezt ajánlottuk, és az ellenzék — kisebb mértékben ugyan, de — fogadókész volt. Később aztán komoly hibákat ejtettek, melyek sokat rontottak az ország hitelén. Antiszemitizmussal, nacionalizmussal vádolták a kormányzó pártokat, és ez a világ szemében jogosan vörösposztó volt. Ha igaz lett volna! A mi esetünkben nem volthz. Arra jó volt az ellenzéknek, hogy elhintse a „kételyt”, ami maga az örök „métely”. Részben ez volt az az erő, ami félrevezette a magyar választókat, és aminek ma a levét isszuk. — Vezetnek-e különböző utak a nemzet érdekeihez? — Igen, vezetnek, de a döntés helyességét, vagy helytelenségét csak a történelem tudja majd később visszaigazolni. Széles választék valóban nincs a külpolitikában, de azért vannak különféle utak és módszerek. Elvileg lehetséges, hogy több is jó, de lehet, csak egy... — Ón a szövetségben a végsőkig kitartás híve, vagy adott esetben az azonnali és rugalmas átállásé? — Nehéz erre elvi választ adni, mert nemigen lehet elválasztani a konkrét szituációktól. Mindenesetre a jó politikának rugalmasnak kell lennie, de semmiképpen nem lehet amorális (Erkölcstelen — a szerk.). Rövid távú érdekekért nem szabad az eszmét feladni... — És hosszú távú érdekekért? — Szerintem például a török időkben összeegyeztethető volt egy Habsburg és egy török orientáció, hiszen mindenek mellett és felett ott volt a nemzet alapvető célja, az ország újraegyesítése. Ä kisebbik rosszal kiegyezve, azzal együttműködve a nagyobb veszély elhárítása nem a legrosszabb megoldás. A konkrét kérdés azonban, azt hiszem, a második világháborúról szól. Akkoriban a magyar külpolitika megpróbált egyszerre pragmatikus és erkölcsös lenni. Sajnos ismerjük az eredményét. Például a román és a magyar külpolitika között az a különbség, hogy míg a román diplomácia mindig behódolt az erősnek, addig Magyarország morális volt. Mindazonáltal, hogy Románia eredményeket ért el, én nem vagyok hajlandó azt mondani: a morális külpolitika a járható út. Én nem tudom ezt vállalni! A morálisabb magyar politika nem azért nem ért el jobb eredményt, mert ez az erkölcsös és gátlásokkal teli külpolitika eleve nem érvényesül, hanem mert a nyugati politika nem ragaszkodott kellőképpen a saját elveihez. Magyarországnak ugyanis a nyugati hatalmak jobb határokat terveztek, de nem ragaszkodtak ehhez, elfogadták Sztálin diktátumát. — Talán váltsunk témát. Mint tanár, mit szól a jobbára SZDSZ-es nemzeti alaptantervhez? — Nagyon aggasztónak találom. Az a vicc, hogy amikor még SZDSZ sem volt, én már akkor szembetalálkoztam ezzel, mint történelemtanár. A régi Mozgó Világban írtam egy cikket (ez még a nyolcvanas évek derekán vagy kicsit később történt) az akkori történelemoktatási reform ellen Követelménycsökkentés, vagy minőségi oktatás címmel. Nagyon érdekes és sajnálatos, hogy most elolvasván a NAT- ot, újra szembetaláltam magam mindazzal, ami ellen már akkor felemeltem a szavam. Az a meglátásom, hogy a mostani törvénymódosítás csökkenti a követelményeket, tehát kisebb tudást eredményez. Nem hiszek abban, hogy a tömegoktatásnak sekélyesnek kell lennie. A demokrácia azt is jelenti, hogy bízni kell az emberekben. Csak az ország javát szolgálja, ha kiművelt emberfői vannak, és csak az ország sínyli meg, ha a tudás egy csekély réteg kiváltsága lesz! — Ön szerint miért állítja Horn Gyula, hogy már tulajdonképpen megfelelünk az Európai Unió követelményrendszerének, amikor az infláció 20 százalék fölött van? Vagy nem olyan lényeges szempont a három százalék alatti limit, mint elvárás? — Ami emögött van, az a lényeges. Az infláció csak egy tünet, ami azt mutatja, hogy a gazdaság rosszul működik. Ezért szab az unió normatív limitet. Végül is valóban fel lehetne venni akár holnap is Magyarországot, azonban egy olyan hosszú átmeneti rendszert kellene kidolgozni, amire egyelőre nem látom a készséget. Az EU célja az, hogy a felvételre váró országok előre és maguk hajtsák végre azokat a változásokat, amelyek a tagságra éretté teszik. — Akkor mégis miért állítja a kormány, hogy készek vagyunk és megfelelünk? Talán mert közelednek a választások? — Nem hiszem, hogy ez lenne az oka. A magyar társadalom legfeljebb csak érzelmileg támogatja a tagságot, és nem annyira komoly elkötelezettje az uniónak, hogy ez eldönthet- né már most a választások kimenetelét. Az ok a hiúság lehet. Horn valószínűleg szeretné erősíteni a nem egészen megszolgált rendszerváltoztató imázsát. A „vasfüggönynyitó, aki bevitte Magyarországot az Európai Unióba”. Végül is jól hangzik. Nem? Különben is azt szeretnék sugallni, hogy a magyar legújabb kori történelem valamikor 1987—88 között kezdődött, volt ugyan egy intermezzo 1990 és ’94 között, de hát ez nem változtat a tényen, ők a nagy rendszerváltók... — Mi okozta az MDF szakadását? — Én azt vallom, hogy az MDF legszebb korszaka a 89—90-es évek körül volt: a két országos gyűlés, a kormányalakítás és a program. Amit akkor létrehoztunk, felejthetetlen volt. Aztán elindult a párt előbb a meg nem választott, majd megválasztott vezetők idejét múlt útján, ráadásul egy nem igazán nyerő formációban. A „mindegy, hogy kommunista, csak legyen jó magyar” számomra elfogadhatatlan elv. Ez nem az Antall által jelképezett politika része. Ebbe belefért volna a kokettá- lás Torgyánnal, esetleg a szövetkezés is. Ezen felül volt egy olyan áramlat, aminek következtében könnyen előállhatott volna a nyugati magatartás olyanfokú kritkája és a Nyugat—Kelet közötti lavírozás, hogy megváltozott volna a párt ideológiai vektora. Ezt én nem tudtam és nem is akartam felvállalni. Ez illúzió-politika. Természetesen meg lehet fogalmazni a jogos kritikákat, de ez sohasem eredményezheti annak a megkérdőjelezését, hogy mi a Nyugathoz tartozunk. — Kijelenthető tehát az, hogy a Boross-szárny bizonyos vonatkozásban nem kívánt módon radikalizálódott? — Végül is igen. Azonban ez inkább csak a szóbeliségig jutott, a tettekig — legalábbis eddig — nem. Ehhez talán még annyit, hogy mi a kilépésünkkel azt akartuk jelezni: igenis létezik még az az MDF, ami még az Antall József-i örökséget viszi tovább. Fel kívántuk rázni a társadalmat és a párt tagságát, és azt hiszem, ez sikerült is, mert megállt az MDF idegen irányba tolódása. Summázva a történteket: nem személyes okok motiválták az eseményeket, hanem szigorúan elviek. Az új párt létrehozásával pedig megállítottuk azt a várható folyamatot, amely a kilépettek szétszóródásához vezetett volna. Különben a válás folyamán végig abban reménykedtem, és teszem ezt ma is, hogy — mint az a rendes családokban ilyenkor lenni szokott — a közös érdekek mentén kulturáltan együtt fogunk dolgozni. Kár lett volna azokat a tevékeny és dinamikus politikusokat szélnek ereszteni, akik a szakítás mellett döntöttek. Nem magamra gondolok, mert nekem már nincsenek különös ambícióim, csak annyi, amennyi éppen a mostani tevékenységemhez szükséges. Legszívesebben már csak tanítanék és írnék. — Tehát ön szerint még profitált is az ország a válásból? — Igen. Most, hogy egy újabb párt jelentkezett a parlamentben, egy újabb erő, egy újabb hang, képes bírálni a jelen kormány tevékenységét. — Miért csak volt miniszterek és államtitkárok vették észre az MDF nemkívánatos eltolódását? Miért csak a volt államtitkárok és miniszterek léptek át az MDNP-be? — Mert ők voltak azok, akik jobban beleláttak a „pakliba”. — Ennyi? — Ennyi. — Hol tart a párt épít és? Nem túl rigorózusak a néppárt tagfelvételi szabályai? — De, azt hiszem, igen. Az addig rendben is van, hogy egy alapító tag esetében legyen két már bent lévő ajánló, azonban ezt nem lehet huzamosan fenntartani. — Milyen külföldi párt támogatja az MDNP-t? — Azoknak, akik kiváltak, sokkal szélesebb nemzetközi kapcsolataik vannak, és ez nem csak a volt miniszterekre igaz. Erre bizonyíték a Prágában megrendezett új-atlanti kezdeményezés, amelyen leginkább a mi pártunk tagjai voltak jelen mint meghívottak. — Játsszunk barkochbát! Azt állítom, hogy egy MDNP— Fidesz—KDNP koalíció evidencia? — Igen. — SZDSZ—MDNP—Fidesz koalíció? — Nem. így nem. Legfeljebb ha az SZDSZ-ből kiválnak. — SZDSZ—MDF—Fidesz— KDNP—Kisgazda felállás? — Ez még képtelenebbnek tűnik, bár a politikában semmi nem zárható ki. — A napokban mind a munkaadók, mind a munkavállalók egységesen elutasítják a kormány költségvetési számait. Ennek ellenére törvényerőre emeli majd a parlament? — Igen. — Minek? Kinek? — Erőfölényüknél fogva bármit meg tudnak valósítani. — Meddig élhet a tűz és a víz koalíciója? — Akár idézhetném Orbán Viktort is. „Nem annyira tűz és víz.” A helyzet ugyanis az, hogy jelenleg a pártokat nem az elveik vezérlik, például az MSZP sem képvisel baloldali politikát, akkor meg miért ne értene szót a liberálisokkal? Az SZDSZ vezetői pedig nagyon sok esetben hasonló háttérnek, mint az MSZP-sek... — Ön milyen családból származik, külügyminiszter úr? — Egy több évszázadra visz- szatekintő evangélikus lelkész család sarja vagyok. Egyik dédapám a szabadságharc ezredese volt. Különben azt vallom, hogy a családi háttér nem érdem, de kötelez. Édesapám élesen náciellenes volt, és tradicionálisan angolbarát. — Hol járt iskolába? — Magániskolába jártam, ahol 1947-ben is tanítottak angolt. Innen a szerelem a nyugati nyelvek iránt. Ezek szellemében élni meghatározó erejű élmény volt. Már gyerekkoromban hallgattam és értettem a BBC angol adásait. Jó tanuló voltam. Azt mondhatom, hogy '56-ban, 15 éves koromban váltam felnőtté. Bár addig is tudatosan kommunistaellenes voltam, akkor valóban szembenézhettem az orosz fegyverekkel. — Mi a legkedvesebb étele? — Nálunk a születésnapi étel mindig paradicsomleves volt és krumplinudli. Nagyon szeretem a tót ételeket is. —Hova járt középiskolába? — A Toldi Gimnáziumba. Antall József volt a történelem- tanárom és az osztályfőnököm. Életem legmeghatározóbb évei voltak. Aztán mint Antall- tanítvány egy évig politikai okokból mindentől eltiltottak. Elmentem fizikai munkára, a VITUKI szennyvízvizsgáló laboratóriumához. Jártuk az országot... Aztán a Pénzjegy- nyomda következett. Kemény fizikai meló. Milliókat érintettem, de filléreket kerestem. Majd jött végre az ELTE történelem—angol szaka. Történész akartam lenni. Pályázatokat nyertem, kitüntetéssel végeztem, joggal remélhettem, hogy megkapom a tanársegédi állást. Mégsem lett így, mert nem voltam opportunista. Tisztelem Marxot mint gondolkodót, tisztelem a szocialista munkásmozgalmat, de nem vallom az elveit. Egy tizenkét évfolyamos iskolába kerültem tanítani. Favágómunka volt, de csináltam szívvel-lélekkel. Aztán egy „bizonyos” Szabad György nevezetű egyetemi oktató javaslatára a Széchenyi Könyvtárhoz kerültem főmunkatársnak. Remek volt. Ott gyűlt össze az ország szellemi krémje. Itt tudtam először az életemben felszabadultan beszélni. Ez volt az én felszabadulásom! 1976-ban aztán ajánlatot kaptam a közgazdasági egyetemtől, amelyet örömmel elfogadtam. Nemzetközi kapcsolatok történetét és diplomáciatörténetet tanítottam, tanítok. — Milyen tanár ön? Rettegik vagy szeretik a diákjai? — Szeretnek. Nem vagyok vadember típus. Inkább partnerségre törekszem, mert mindig magamat látom a helyükben. — Kérem, végezetül áruljon el egy titkot önmagáról. Bármit. — Imádok sízni. Kevesen tudják rólam, hogy én vagyok a síszövetség elnöke.
