Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-02 / 153. szám
Tradíció 8 1996. július 2.,kedd UJ KELET A millecentenárium tiszteletére lapunk Sámán- énekek címmel tárca sorozatot indít útjára a hun és magyar le gendákrél. Az idők nagy óceánjában ringatózik kis hajónk: a tizenkét részben Bese, az ezeréves sámán meséli el Hunor és Magor történetét, Attila életét és halálát, fiainak véres viszályát, Emese álmát, a vérszerződés és a honfoglalás mondáját, a kalandozásokat, és felidézi a Kárpátok koszorújában végre hazára talált őseink életét. De titkait nem fedi föl előttünk, hogy továbbra is bennünk kötözzön és kutatásokra csábítson a kérdés: kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk?! A szépséges történetekben, amiket ránk hagy tak a krónikák, kincses regék és énekes balladák, a magyar nép álmai rejtőznek a múltról. Hogy mi volt a valóság, erről nagyhírű régészeink, történetkutatóink is vitatkoznak. A tények csak felsejlenek a szarvasagancsos, rojtos köntösű sámán legendáiban, az igazság maga a múlt ködébe vész. A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Am az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfedi a saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű virágfa előtt, hogy emlékezetünké idézze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. Sámánénekek Szabolcs várában újra éled az 1100 éves történelem. A névadó vezér szoboravatásán készült Racskó Tibor felvétele Múlt és leien összeér ^4#Mfi > trfífcv* * ''X-s * >****.*«£.'* **, Vay-ak találkozója Gyüre Ágnes (Új Kelet) Vay Ádám kurücvezér le- származottainak találkozóját rendezik meg július 5-étől 7- éig a híres ős nevét viselő múzeumban, Vaján. A vendégeket a múzeum baráti körének élnöke, Ficsor László és az intézmény igazgatója, Molnár Sándor köszönti pénteken 19 órától. Ezután a helyi általános iskola diákjai adnak műsort. A találkozót és a millecen- tenáriumi ünnepséget június 6-án Balogh Gyula polgár- mester nyitja meg. Az ezt követő kulturális műsorban a Nyírség Néptáncegyüttes csoportjai működnek közre. Utána Szabó Anita és Kollonay Zoltán fuvola—zongora-koncertje hallható. A programot dr. Kedves Gyula előadásával folytatják, melynek címe: Vay Károly szerepe az 1848—49- es szabadságharcban. Egy külön kis blokkban — dr. Zachar József méltatásával, Molnár Éva szavalatával és koszorúzással — emlékeznek Molnár Mátyás egykori múzeumigazgatóra. Kora este misét tartanak a katolikus templomban és hangversenyt a református templomban. Ez utóbbin a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola gyermekkórusa lép fel. Aznap még Horváth János festőművész megnyitja a Vajai Képzőművészeti Alkotótáborok, Molnárné Ursula Höing és Váci András műveiből válogatott kiállítást. A zárónap eseményei a református templomban kezdődnek istentisztelettel. Ezután tárogatóművészek muzsikálnak. Vay Ádám sírjának megkoszorúzása előtt Kóródi Mária, a magyar Országgyűlés alelnöke mond beszédet. Délben a művelődési házban ül össze Vaja önkormányzati képviselő-testülete, s az arra érdemes személynek átadják a Vaja díszpolgára kitüntetést. A három zárórendezvény: Hauser Adrienne zongoraművész koncertje, a Gróf Vay Ádám emlékezete című állandó kiállítás megnyitója dr. Bene János történész bevezetőjével, illetve a nyíregyházi Honvéd Művésztábor résztvevői készítette kopjafa átadása a várkastély parkjában. Az adományozó Bátor Ferenc dandártábornok. Sötét az ég, hideg pára lebeg a Tisza felett. Halkan csobbannak az evezők. Nem látom, merre visz a cserzett bőrű, néma halász. Olyan morotvára kívánkoztam, amit nem érintett emberi láb, amióta elrekesztették a kanyart a folyótól. Azt mondták, hogy itt még találok olyan ősi dzsungelgyümölcsöt, amiről Evlia Cselebi, a hires török utazó ékesszólóan írt hajdanán. Pirkadni kezd. Megfakul, almazöld és lila lesz a keleti látóhatár, majd szét- hasad az ég kárpitja és vörösbíboran fölemelkedik a Nap. Fénye szétömlik a ringó folyón, s az ártéri erdőkben megszólal a széncinke, a citromsármány, az ökörszem, kinyílik a pitypang, a katáng, a tűzliliom. MILLECENTENARIUM A holdas szarvasünő legendája / • Tóth M. Ildikó — Itt volnánk — szól a halász, és egy nádas, sásos, füzes holtághoz kormányozza a ro- csót. — Meggondolta jól? Pipára gyújt, hogy időt adjon a gondolkodáshoz. Mert még a nagyapja se merészkedett erre a szigetecskére, amiről azt mesélték, hogy holdtalan éjszakákon is valami különös fényesség dereng fölötte. Nevetve készülődöm, nem hiszek se a lidércekben, se a boszorkányokban. — No, hát ha nem, akkor késő délután magáért jövök — vonja meg a vállát. — Itt ez a bot, tapogassa vele maga előtt a földet, mert ha láp, akkor elnyeli. Itt leszek a közelben, ha baj van, ordítson, ahogy a torkán kifér! És kapaszkodjon a kiálló ágakba! Kilépek a földnyelvre, halászcsizmám térdig süpped az ingoványos földbe. A halász megvárja, míg átvergődöm a susogó sáson. Vizes füvet taposok, tüskés bokrok tépnek, fák liános lombjai borulnak rám. Éhes szúnyogok, legyek, méhek zöngenek körülöttem. Egyre sötétebb lesz. Ijesztő neszek hallatszanak: a rigó fuvolázá- sába káráló mátyásmadár mintha sunyító ordast, csörtető vaddisznót jelezne, pedig csak ágak ropognak a lábam alatt. Emelkedőt és szilárd földet érzek. Egy nyiladék végén hirtelen nagy, kerek, virágos rét tárul elém. Ámulva nézem. Égbe nyúló, tejfehér törzsű nyírfa áll a közepén. Vastag derekát hat megtermett ember se érné át. Messzi, fönt a magasban, hét ágra bomlik szét. „Mint a világfa, ami összeköti a földet az éggel, és a holtak lenti országával”, gondolom. S meghűl bennem a vér. A nyírfa előtt tűz ég, egy furcsa öregember hajlik fölé, valamit szór bele. Kábítóan balzsamos illat száll felém. Az öreg fölegyenesedik. Galambősz, hosszú haján szarvas- agancs-korona. Kicsiny termetén köntös, aminek ujjairól és derekáról rojtok lógnak. Fölül madarak, alul négylábú és csúszómászó állatok képei díszítik, köztük tükörként kerek fémlapok szikráznak. Észrevesz, és széles mozdulattal közelebb int. Mintha mágikus erő húzna felé, remegve lépkedek a tűzhöz. Csak fényes ragyogását látom, melege nincs. Le kell ülnöm, a lábam nem engedelmeskedik. — Bese vagyok, a sámán — mondja az ezer ráncú öreg, de szája, aminek sarkainál gyér szálú, szürkés bajusz hajlik köntösére, nem mozdul. Kicsi, ferdevágású szeme fölött a dús, nagy szemöldök összeér az orra gyökénél. Tekintete, mint izzó fekete parázs. Szél nem fúj, semmi sem rez- dül, mégis betakar a keserű illatú, bódító füst. Minden eltűnik körülöttem, csak a sámánt, a tüzet és a világfát látom. Mintha egybemosódott volna a fent és a lent, a tér és az idő, a káprázat és a valóság. — Nem álmodsz — folytatja. — Időnként, amikor a törzsünkből lett nép sorsforduló előtt áll, eljövök ide, az öröklét birodalmából, hogy halljátok a múltat. Az idő tengerében egymás mellett folyik a tegnap a holnappal. Nincsenek már énekmondóitok, akik tanítsák gyermekeiteket a törzs énekeire. Te, aki regős vagy, mondd, mit tudsz Hunorról, Magorról, Almosról, Attiláról, Levédiá- ról? — Keveset. Vannak könyveink a mondákról, de nincs időnk elolvasni — vallom be szégyenkezve. — Pedig most ünnepeljük a honfoglalás ezer- egyszázadik évfordulóját. Az öreg feláll. Hatujjú kezébe fogja kerek sámándobját, amin az ég és föld választóvonalát két egyenesbe zárt hul- lámdíszű vonal mutatja, és rárajzolták a világfát, az embert, a szarvasokat, az ősök jeleit. — Halld hát most, hogy születtek Hunor és Magor, a mi ősatyáink. — Jobbjával előbb lassan dobol egy nagy csonttal, topog körbe, majd szemeit az égre függesztve egyre gyorsabban forog a tűznél, mivégre szédítő táncba kezd. Mély torokmormolásából kibontakoznak a szavak: — Régesrég történt, olyan rég, amikor még a Holdanya uralkodott, élt egy nép, sok mással együtt, akiket finnugornak hívtok, a Kánra, a Bjelaja és a Volga folyó könyöke között. Hatalmas erdőségek voltak ott, halásztak, vadásztak, gyűjtögettek. Sok idő telt el, vonultak mindig odébb, míg a sztyeppére értek. Ott nyájakat, lovakat kezdtek tenyészteni, s már fiaiknak az apjuk után adtak nevet. Nyárra jó legelőt, télire védett hajlékot kerestek. Látom, látom, hogyan vonulnak egyre nyugatabbra... — énekel révetegen, s hirtelen leül. A fémlapok úgy ragyognak a lángok fényében, mintha tűzre kaptak volna, s köntösén az állatok is ugrálni látszanak. Rángatózik minden porcikája, táncolnak vele a rojtok. — Hosszú, nehéz az útjuk. Perzsiába érnek, ahol él egy óriás, Ménrót, aki a Noé ágyékából fogant Jáfet kisebbik fiának ivadéka. Belefelejtkezik a szeme egy lány, Enéh, a szarvasünő szépségébe. Asszonyául veszi, és királyi sátrába viszi. Enéh méhe megfogan, és két gyönyörű, erős fiút szül neki, az egyiket elnevezik Hunornak, a másikat Magomak... Két deli ifjú, íjjal, dárddal, szablyával ügyesen bánik, a lóról vágtában leugrálnak, átbújnak a hasa alatt — ringatja magát jobbra-balra a sámán. — Most Meotisz mocsarait látom, ott bolyonganak vadra várva. Hirtelen pompás nőstény szarvas bukkan ki a sűrűből. Agancsán félhold ragyog. Fütyülve röpül ki Hunor és Magor nyila, de elsuhannak a szökellő szarvas mellett. Üldözik a zsombé- kosban, lovaik patája alól fröcsköl a víz. A szarvas nyom nélkül eltűnik... A két testvér bejárja a hatalmas, erdős, rétes ingoványt. — Kövér a fű, vaddal teli az erdő, hajtsuk ide barmainkat — szól Magor a fivéréhez. — Ide nem merészkedik ellenség. Telepedjünk meg a hűséges szolgákkal. így történt, hogy apjuk engedélyével behatolt, és öt éven át ki sem mozdult a Perzsiával határos, tengerek mosta mocsárvidékről a két fivér—mormolja Bese. — A hatodik évben elkalandoztak a pusztába. Ott a kürt ünnepét ülték, táncoltak, vigadoztak Belár király fiainak feleségei a sátrak körül. Barmaik a közelben legelésztek. Hunor és Magor rájuk tört, elrabolta őket a jószágokkal együtt. Sikoltoztak, jajongtak, de Hunor és Magor levágta az_ őröket, és elvitte őket Me- otiszba. Volt köztük két szép lány, Dulának, az alánok fejedelmének lányai. Az egyiket Hunor vette asszonyául, tőle származtak a hunok. A másikat Magor vitte ékes sátrába feleségül, az ő ágyékából fogantak a magyarok... Bese feje lehorgad. Nagysokára szólal meg: — A magyar népnek itt kezdődik a története. (Csütörtökön: Az Etel folyó mellett)
