Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-11 / 161. szám
6 1996. július 11., csütörtök Tradíció UJ KELET Vay Gábor a Vay-ak világtalálkozóján Aki magyar, itt maradt! Olvasóink gyakran talákozhatnak lapunk hasábjain vajai eseményekről szóló beszámolókkal, tudósításokkal. A község hagyományaihoz méltó figyelmet fordít a kulturális életre, valamint történelmi múltjának ápolására. A község ősi Vay-birtok volt. írott források szerint a Vay-ak a XIII. századtól birtokosok voltak még egyebek között Berkeszen, a XIV. századtól pedig Gáván, Meggyesen, Bercelen és Őrön. Később a család háromfelé, nemesi, grófi és bárói ágra szakadt, egy részük az ország más tájain telepedett le, de többségük Szabolcsban és környékén maradt. Dojcsák Tibor (Új Kelet) Egyik legjelentősebb Vay az, akinek tevékenysége Vaja, és az egész Vay család történetét, megítélését meghatározza, a kuruc Vay Adóm (1657—1719). Ő volt az, aki tekintélyes protestáns nemesként Rákóczi mellé állt az ország szabadságáért indított harcában. A bukás után Lengyelországba emigrációba vonult, ott érte évek múltán a halál. A Vay család azonban túlélte a válságot, megőrizte nevét, nemességét, és az államosításig a vajai kastélyt is. Ezt követően szétszóródtak a világban. Július elején Vaján világtalálkozót rendeztek a Vay leszármazottaknak. Ott beszélgettünk az Ausztráliából hazalátogató Vay Gáborral. — Vay Adámné, Marus néni volt a kastély gondnoka, mi Berkeszen éltünk, de apám volt a vajai kastély örököse. Ősiségi birtok volt, a családból mindig a legidősebb örökölte. Sajnos 1945-ben, az oroszok megölték apámat. Gyerekkoromban sokat jártunk Marus nénihez, olyankor mindig a kiskastélyban laktunk. — Akkoriban is elkülönült i a család három ága? — Igen, a grófiak itt laktak Szabolcsban, kivéve Tibor bácsit, aki Felsővadászon élt. A báróiaik Tiszalökön éltek, a nemesiek pedig szintén leginkább Szabolcsban. Mi a grófi ághoz tartozunk, csak nem használom a grófi címet. Elmúlt, igaz sem volt talán... Nem szerettem a kommunistákat, munkát sem lehetett kapni ezzel a névvel, és 49- ben, amikor a rendőrök bejöttek az elsőajtón, én kimentem a hátsón, meg sem álltam Bé- csig, ahonnan Svédországba utaztam, majd vissza Ausztriába és kivándoroltam Auszt- I ráliába. Kezdetben Melbour- ne-ben a vasútnál dolgoztam. Krampácsoltunk, vagyis a zuzalékkövet vertük a sínek alá. A jó munka, megedzi az embert. Közben megnősül- I tem, lengyel lányt vettem el, aki tökéletesen beszél magyarul. Két évvel később, amikor a krampácsolást meguntam, már volt pár száz fontunk, vettünk egy zöldégesboltot, de mindig utáltam korán kelni, a boltban pedig már háromkor talpon kellett lenni. Elmentem műszaki eladónak, közel tíz év után innen kerültem át az ingatlanszakmába. Először ügynök voltam, később igazgató, majd megvettem a saját cégemet. Néhány éve eladtam, és szakértőként dolgoztam még a szakmában. Most Brisbane-ban, egy észak-ausztráliai város mellett lakunk, 24 társasházat kezelek. Beszedem a lakbért, ha valami elromlik, azt megcsináltatom, és a különböző há- i zigazdáknak elszámolok a lakbérekkel. —Az emberek többsége nehezen viseli a hosszú távollétet szülőföldjétől. Önnek a messze leélt évtizedek alatt megszűnt már a honvágya? — Egészen őszintén szólva, igen. Mióta kivándoroltam, hétszer voltam itthon, és mindig örömmel jövök. A honvágyam megszűnt, de ettől én magyar vagyok. Bár szeretem, de Ausztrália nem az én országom. Bárki kérdezi, magyarnak vallom magam. Amikor egy férfinek ezt válaszoltam, ő azt mondta, édes uram, ilyet már régen nem hallottam, mindenki azt feleli: magyar voltam! Én nem voltam, hanem az vagyok. Ha meghalok, akkor a berkeszi temetőben akarok pihenni. Gyakran érzem magam pecsoviknak, árulónak, mert itthagytam az országot. Mi, külföldi magyarok, tulajdonképpen mind pecsovisták vagyunk, bárhogy veri is a mellét némelyikünk, hogy ő j ilyen vagy olyan nagy ma- j gyár. Véleményem szerint, I aki tényleg magyar, az ma- I radt, és a keserves éveket is j itt élte meg. Sámánénekek A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Ám az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfedi a saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű világfa előtt, hogy emlékezetünkbe idézze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. De tisztelegnünk kell mindazok előtt is, akik közelebbi múltunkat formálták, akik megteremtették itt, a Tisza és a Szamos ölelésében megbúvó keleti végen azt a tradíciót, amelyből a szegénysorsúnak mondott szabolcsi, szatmári és beregi ember mindig maradandót, országra szólót tudott alkotni. MILLfCENIfNÁRlUffl Lehull a fényes csillag Tóth M. Ildikó — Napnyugatot és napkeletet meghódította Attila, félte nevét a világ. Hatalmas fejedelmek járultak elé alázatos hódolattal, kincseinek számát nem tudta, harcosai annyian voltak, mint ezen a kerek réten a fűszál —mutat körbe Bese. — De úgy rendelték az ősök, hogy ami égen és földön való ajándék az embernek, azért ajándékot kell adni cserébe. így volt és így lesz ez a világ végezetéig, amikor a mennyboltozat kilenc lyukán vízözön zúdul a földre. Magor nagy maradvájának nem harcmezőn, hanem mennyegzői sátorban vetté el a lelkét férfikorának derekán... A sámán kitárja két karját, köntösén táncolnak a rojtok, ahogy rángatózik. Sirámlón beszéli tovább: — A hunok királya pergő bőrdobok között, dísztelen gyapjú- és nemezgúnyás, avas szagú katonasátorban szeretett lakni. Volt sok díszsátora, egy különösen pompás sátra arany tartóoszlopokkal, aranylemezekkel borítva. Benne aranytálak, aranykupák, selyem és bársony és egy aranyágy, amit minden hadjáratára magával vitt hatalmassága jelképeként. Igen kedvelte a lovakat, istállóiban ékköves szerszámok, nyergek ragyogtak, s úgy beszélték a krónikások, hogy bíborral, bársonnyal vonták be az istállókat. Nagytermészetű volt, sok asszony ajándékozta meg fiákkal, lányokkal. Feleségei számosak, aranyban, ezüstben, drágakőben, selyemben, szépséges kelmékben, szolgálóleányokban dúslakodtak. Székelyudvarhely közelében, sötét rengeteg közepén állott egy magas dombon Attila egyik büszke vára. Ott élt Réka királyné, aki három fiút szült mind elvonultak sorban előtte a katonák, asszonyok, szolgák. Gyászosan, szívet tépően siratóénekkel elsiratták, tort ültek felette, amin elsorolták tetteit, dicsérték kiváló jellemét. A harcosok megméretkőztek egymással, ahogy szokás volt minden toron és lakodalmon. — Hármas koporsót veretünk a kardcsiszárokkal — szólt a törzsfők, vezérek tanácsának döntése. — Az első legyen aranyból, a középső ezüstből, mert elnyerte a világ minden fényét és pompáját, a harmadik vasból, mert ő volt a pöröly, minden népek legyőzője. Elkészültek a koporsók, amiknek hármas száma a mennyboltot, a földet és a halottak országát is jelképezte. Hogy a szent sírt ne háborgassa emberfia, elrekesztették a Tisza egyik ágát. Éjszaka titokban temették el Attilát, legkedvesebb lovának kitömött, fel- szerszámozott bőrét is mellé helyezték a sírba, amibe bele- varrták a szívét, tüdejét, hogy a másvilágon életre kelve szolgálhassa urát. Aztán visszaterelték a Tiszát. A negyven rabszolgát hun harcosok lenyilaz- ták és a táborban őket is lenyi- lazták, hogy senki se tudhassa Attila sírját. — így volt ez, Bese?—bukkan ki belőlem a kérdés. — Mert azt is mondják, hogy Béla, Kadocsa és a többi vezér mellett nyugszik Cezumornál, a bálványkő alatt. — Ez Alsó- Ausztriában van, és a Duna hömpölyög mellette, nem a Tisza. Csak szemének villanását látom. — Haj, regöjtem, regöjtem... — mormolja, mindahányszor a legendák valóságmagvait tudakolom tőle. — Halld most, hogyan hullt szét viszálykodás, testvérharc miatt a hunok birodalma — kezd bele az új történetbe. (Következik: A hadak útján) neki, de hirtelen halállal meghalt. A völgyben folyó patak mellett temették el. Attila szíve sírt, mert asszonyai közül ő volt neki a legkedvesebb, de szeme száraz marad a harcosai előtt. — A gyásznak vége szakadtán a baktriai király Mikold nevű lányát, akit ti Ildikónak hívtok, vitték hozzá asszonyául. Olyan gyönyörűséges volt, hogy aki meglátta, azt mondta: mint a virágzó rét, mert az szemnek pompás, jószágnak bőséges, és a magyarok ivadékainak ez volt a legszebb — folytatja a derengő fényességű égre meresztve tekintetét. — Ildikó fehér testét és hosszú haját keleti módra illatos kenőcsökkel megkenték, ékes mennyegzői ruhába öltöztették, nagy vidámsággal ülték meg a mennyegzőt. Attila mérsékletes volt étel, ital dolgában, de úgy örült a lánynak, aki méltó volt Réka helyét elfoglalni a szívében, hogy sokat ivott maga is. Akkor nem gondolt Egyiptomra, Asszíriára és Afrikára, amit meghódítani készült. A nász után elszunnyadt az ifjú menyecske, elszunnyadt a hunok fejedelme is. Álmában vér eredt meg a testéből, kifolyt az orrán a szájába, és Attila lélegzetét elrekesztette. Midőn Ildikó fölébredt, látta, hogy királyura holtan fekszik mellette. Félelmében magára rántotta a takarót, és nyüszítve sírt alatta. Pirkadt már, az őrség várta, hogy a fejedelem szokása szerint végiglovagolja táborát. De nem libbent fel a mennyegzői sátor reggel sem. Rosszat sejtve, meztelen szablyával berontottak, hogy ármányság történt. Ugyanezen az éjjelen Martia- nus császár, a keleti uralkodó látta álmában Attilát, akinek eltörött a híres aranyija. Ebből megértette, hogy meghalt a rómaiak hódítója. — Attila meghala! — szárnyalt végig a táboron a jajkiáltás. A hunok levágták fonatokban lógó hajukat, éles késeikkel végighasogatták arcukat, mert vérrel kellett meggyászolni királyukat. Testét fejedelmi pompával felöltöztették, feje alá legékesebb nyergét tették, s
