Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-18 / 141. szám
6 1996. június 18., kedd Riport UJ KELET A kábítószer fogságában „Szeretnék józanul, tisztán élni” A sötét színpadon, a reflektor fénykörében egy vékony termetű fiatal lány ül összegörnyedve. Lassan felemeli a fejét, de bár ne tette volna. Szimpatikus arcáról a fiatalság öröme, az élet szeretete helyett a világ fájdalma, szenvedése és a kárhozat olvasható le. Fokozatosan megvilágosodik a pódium, s ezzel párhuzamosan fény derül arra is, hogy amit a lány arcán látunk, az mind a szívéből fakad. Kábulatából felébredve első pillantásával a kábítószert keresi, s amikor rádöbben, hogy épp az imént lőtte be az utolsó adagot, keservesen zokogni kezd. Aztán eszébe jut, kedvese drogért ment el. Mielőtt azonban megnyugodhatna, feltámad benne kínzón a kétely, hogy vajon adnak-e már megint hitelbe egy kis anyagot. A szenvedés, a testi, lelki kínlódás, a szer utáni elmondhatatlan vágyakozás, olyannyira mindennapjai részévé vált, hogy lassan már élni sincs ereje. Nincs ereje és bátorsága felvenni a küzdelmet a drog ellen, nem tud nélküle, de vele sem élni. S hirtelen rádöbbenünk, amit látunk, az nem színjáték, nem előadás, maga a valóság... Az előadás után visszahúzódva, megtörtén és kimerültén ül le a művésznő egy sarokba. Pár perce hangzott el az utolsó mondat, s még mindig a darab hatása alatt áll. — Amit az imént láthatott a közönség, rendkívül élethű és megrázó volt. Mindezt átélted a valóságban is? — A darab ötletét és témáját a saját életemből merítettem. Tíz évig anyagoztam egy fiúval, és egy napunkat mutattam be. — Hogyan és miért kezdtél drogozni? — Családi hátteret vagy nagy lelki traumát nem tudok indokként felhozni, ilyenről szó sem volt. Ezzel szemben mindig élt bennem a kíváncsiság, hogy milyen lehet kábítószert fogyasztani, aztán egy baráti társaságban megkínáltak. Igazság szerint kerestem az olyan társaságokat, amelyek elütnek a többitől, ami nem átlagos. Úgy is mondhatnám, tudatosan kerestem a veszélyt. —Mivel kezdted? — Tíz évvel ezelőtt még nem lehetett kapni Magyarországon a klasszikus kábítószereket, így gyógyszertárakban váltottunk ki hamis receptekkel morfin tartalmú gyógyszereket. Aztán jött a máktea, utóbb amfetamint szedtünk. — Milyen gyakran fogyasztottad? — Az első időszakban még iskolába jártam, így csak hétvégenként, házibulikon szedtem, aztán már az érettségire is úgy mentem el, hogy benyomtam magam. Végül szép lassan mindennapossá vált. Mert ha hétvégente olyan jó, akkor miért ne legyen jó mindennap. Ez az érzés azonban egy idő után, mégpedig nagyon rövid idő után, átfordult. Ahogy a darabban is mondtam, akármennyit is nyomtam be, nem éreztem magam jól tőle. Azért kellett, hogy egyáltalán létezni tudjak, hogy meg tudjak moccani. Ahogy más embernek kell az oxigén, nekem úgy kellett a kábítószer. —Annak ellenére, hogy tudtad, amint elmúlik a hatása ugyanolyan rosszul fogod érezni magad... — Igen. Ez egy állandó hajsza, olyan, mint egy mókuskerék. — Akkor egy idő után már naponta többször is megszúrtad magad? —Persze, sokszor. Amennyi anyag volt, az mind nagyon hamar elfogyott. Ha kétszer annyi, vagy háromszor annyi volt otthon, mint előző nap, akkor annyit szedtem be. —Honnan volt rá pénz? Hiszen ez nagyon sokba kerül. — Az utóbbi években már árultuk is a barátommal a drogot, mert szükségünk volt rá, és máshonnan nem volt rá pénzünk. A végső fázisban az ember nem gondolkodik azon, erkölcsileg helyes-e amit tesz, mindenre képes, hogy meglegyen az anyag. Nagyon sok ismerős lány például kurva lett. —Hogyan jutottatok el odáig, hogy ti magatok is áruljátok? — Eleinte még meg tudtuk fizetni, de egy idő után mindenkitől kölcsönkértünk, a lakásból eladtunk dolgokat, de ez is kevés volt. Kellett egy jól fizető, biztos anyagi forrás, aminek révén minden alkalommal droghoz juthattunk, és ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. —Hogyan kerültetek kapcsolatba a terjesztőkkel? — Aki évekig anyagozik, annak kiépülnek a kis csatornái, hogy kitől, mennyit és mennyiért. Szóval nem hirtelen váltás volt ez, hanem magától bele- csusszan az ember. — Szüleid mióta tudják? — Egy év után már tudták. Akkoriban nagyon sokszor voltam a kórházban, ők vittek be. A kezelések után azt hitték, hogy leálltam, én pedig megjátszottam előttük, hogy valóban így van, de mindig nagyon hamar lebuktam. Miután elköltöztem tőlük, egyre távolabb kerültünk egymástól. Mind ritkábban kerestem meg őket, és egy idő után ők is lemondtak rólam. — Elfordultak tőled vagy a szeretet az továbbra is megvolt bennük? — Inkább én fordultam el tőlük, és a közeledésüket is elhárítottam, mert nem voltak fontosak, csak az anyag számított. —Mikor és mitől érezted úgy, hogy most már tényleg elég volt? — Az utóbbi években számtalanszor felmerült bennem a gondolat, a vágy, hogy elég ebből, de teljesen tehetetlen voltam. Ha bementem a kórházba, a szervezetem ugyan megtisztult az anyagtól, de a lelkemben ott volt a nagy józan üresség. Hiszen az előző éveimet teljesen betöltötte a kábítószer, így hát ezek a próbálkozások hamar abbamaradtak. Aztán a legutolsó kórházi kezelésemen hallottam a Leo Amici Alapítványról. Másfél évvel ezelőtt jelentkeztem és felvettek. Három hónap után azonban eljöttem. Rettenetesen becsaptam magam, mert folyton csak arra gondoltam, hogy az én szerelmem otthon van, rosszul van, és nekem meg kell őt menteni. Elmentem és szembesültem azzal, hogy nem a szerelem miatt jöttem el, hanem az anyag miatt. Abban a percben, amikor átléptem a lakás küszöbét, minden ugyanolyan volt, mint régen. Kezdődött az egész elölről. Akkor nagyon szerettem volna visszajönni az alapítványhoz, sokat telefonáltam, állandóan levelet írtam, és körülbelül fél év múlva visszavettek. Pedig ez egyáltalán nem jellemző a Leo Amici működésére. Ha innen valaki egyszer elmegy, és nem talpra állva ment el, hanem csak néhány hónapot töltött itt el, többet nem jöhet vissza. Ez tavaly szeptemberben történt, most már nyolcadik hónapja élek a komlói intézetben. — Már nem vágysz vissza a régi életbe? — Minél több kincset szerzek a szívemben a józan életben, annál kevésbé. Pedig sokáig elképzelni sem tudtam, lehet józanul élni. Nem mondom, hogy nem jut eszembe, mert nagyon sokszor gondolok rá. Eszembe jutnak képek, amikor anyagoztam, eszembe jut, milyen lenne, ha most szúrnék. De amilyen hirtelen jönnek ezek a gondolatok, olyan hamar el is múlnak. — Úgy hallottam, itt csak másfél—két évig szoktak lenni... — Hogy mi lesz utána? Azt még netn tudom. Annyit tudok csak, most nekem az a dolgom, hogy itt legyek. A terápiás időmet úgy töltsem, hogy mindennap a legtöbbet adjak bele, mindennapjózanul keljek fel és józanul feküdjek le. A jövőmről még van időm gondolkodni akkor, amikor még erősebb leszek. Halványan megfogalmazódott, hogy talán itt maradok dolgozni mint segítő, mert úgy érzem, tudnék segíteni a hasonszőrű embereknek. —Azt mondtad, olyan ez neked, mint egy család. Mi van az igazi hozzátartozóiddal? —Egyre melegebb a kapcsolat. Azt nem mondom, hogy az anyámmal valamikor is mesz- szemenőkig megbeszélném a gondjaimat, problémáimat, de szeretnék velük normális kapcsolatot kialakítani. —És a szerelmed? — Ahogy a darab végén is mondtam, kiengedtem szívem fogságából. Hónapokkal ezelőtt hallottam, hogy egy hasonló intézetben van, de hogy ott vou- e még, mit csinál, mi van vele, azt nem tudom. —Nem gondolsz rá, hogy felvedd vele a kapcsolatot? — Nagyon sokat. De visszatart, hogy nem akarok soha többé anyagozni. — Nem bízol benne, hogyha összekerültök, erősek tudtok maradni? — Ha két ember lehúz egymás mellett éveket úgy, hogy a legfőbb kapocs közöttük a drog, nem hiszem, hogy együtt tudnának maradni józanul. Elképzelhető, de sokkal nagyobb a kockázat, mintsem hogy meg merném próbálni. — Mit vársz az élettől? — Szeretnék saját családot, gyereket. Szeretném a józanságomat megtartani, ez az, amihez leginkább ragaszkodom. Az oldalt írta: Úri Mariann Fotók: Harascsák Annamária Nem visszaszorítani, megelőzni kell! A Nyíregyházán nemrégiben megrendezett országos drogkonferencián előadóként is jelen volt Arató Géza országos drogkoordinátor, a rendezvény egyik szervezője. Előadással egybekötött vitafórumra invitálta az önkormányzatok, polgármesteri hivatalok és az iskolák képviselőit, hogy felvázolja milyen szerepet kell felvállalniuk a jövőben az önkormányzatoknak és az oktatási intézményeknek a drogproblémák kezelésében. Azért fontos erről beszélni, mert a nyugati országokban dívó kábítószerfogyasztás egyre inkább terjed hazánkban is, és ez felkészületlenül ért minket. Nincsenek tapasztalataink a probléma kezelésében, nem tudjuk hogyan lehetne hatékonyan féken tartani a további terjedését. —A hetvenes évekig világszerte úgy képzelték, hogy a kábítószer alapanyagok termelésének korlátozásával, a drogkereskedelem, a forgalmazás ellenőrzésével, hatékony rendőri munkával és komoly szankciókkal visszaszorítható a drogfogyasztás — mondja bevezetésként Arató Géza. —Nemzetközi egyezmények születtek a kábítószer-kereskedelem visszaszorítására, a bódító szerek orvosi felhasználására és kísérleti célokra korlátozására. Hamar kiderült azonban, hogy a kemény intézkedések ellenére sem állítható meg a bódító szerek fogyasztása. Ekkor fordult a szakemberek figyelme a megelőzésre. Kiöt- lötték, hogy a kábítószer iránti keresletet kell csökkenteni. Mert amíg kereslet van, s amíg egyesek hatalmas hasznot húznak az illegális szerek forgalmazásából, addig kockázatot vállalva mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szer elkeljen. Ebből adódóan elsősorban a potenciális vevőkört kell leszűkíteni, és ennek leghatásosabb módja a sokféle megelőzési program, melyek részben specifikusak, kimondottan drog-, alkohol-, dohányzás és gyógyszer használat megelőzést, AIDS prevenciót szolgálnak. A tapasztalatok azt mutatják, azok az igazán jó programok, amelyek nagyon korán, már az óvodában elkezdődnek és szokásspecifikusak. Ha jól működnek, minden devianciával szemben védelmet, biztonságot jelentenek, hiszen a személyiségfejlődés minél koraibb szakaszában próbálunk segítséget nyújtani. A programok, helyzetgyakorlatok fokozzák a résztvevők önismeretét, önkontrollját, problémamegoldó és stresszkezelési készségét. S ha ezek a dolgok jól működnek, önmagában védelmet jelentenek. —Ehhez viszont sok szakember kell, akik az óvodákban, iskolákban előadásokat, órákat tartanak, illetve a tantervbe beleillesztik a prevenciós (megelőző) munkát. Itt a megyében azonban nagyon kevés az ilyen szakember. — Úgy gondolom, hogy nem kívülről jött szakemberekre van szükség, hanem teljes egészében az oktatási programba kell beleilleszteni. A tanárok, nevelők közül sokan átérzik a probléma fontosságát. Elég elszántság és igyekezet van bennük, Arató Géza hogy részt vegyenek a megelőzésben. Annál is inkább érdekes és értékes ez a munka, mert a prevenciós programban történő részvétel a nevelőkre is hat. Olyan felkészültséget szereznek, olyan képességek birtokába jutnak, amivel munkájukat magasabb szinten, más technikával végezhetik. Kapcsolatuk a gyerekekkel sokkal jobb lehet, s ez a gyerekeknek is és a tanároknak is előnyére válik. — Talán az jelenthetné a megoldást, ha az iskolák elkül- denék tanáraikat például az UNICRI féle továbbképzőprpg- ramra. Ez viszont önköltséges, és nem hiszem, hogy sokan vállalnák: saját zsebből kifizessék a nem kevés részvételi díjat. — Nem gondolom, hogy egy programra kell leszűkíteni a dolgot. Az UNICRI-n kívül számos, a pedagógusok számára szervezett program van. Ilyen például á CHEF Hungary, ami egy amerikai módszer magyar adoptációja, s aminek lényege, hogy már óvodáskorban megkezdik a megelőzést egy bizonyos szinten. Vagy például a Drogmegelőzési Módszertani Központ által működtetett tanári prevenciós program az általános iskola 5. osztályától a középiskola 2. osztályáig irányítja a pedagógiai munkát. Gyakorlatilag ezek nagyon hasonlítanak egymásra felépítésükben és eszközrendszerükben is. Csupán árnyalatnyi különbségek vannak közöttük. S hogy a felvetésére is válaszoljak, ezek valóban óriási költséggel járnak. Döntés kérdése, ha úgy tetszik politikai döntés kérdése, hogy fölismerjük a megelőzés fontosságát. El kell döntenünk, hogy hiszünk annak hatékonyságában és áldozunk rá, vagy sem, mert nem gyorsan megtérülő programokról van szó, és inkább kezeletlenül hagyjuk. így azonban nagyon rövid idő alatt sokkal többet kell költeni gyógyításra, rehabilitációra és a különböző kábítószerekkel kapcsolatos bűnök kezelésére. — Tehát elsősorban itt lépnek be az önkormányzatok... — Itt is. Egyrészt sajátjaként kezeli a problémát, próbálja szakértők segítségével feltérképezni saját területén a droghasználatot, és azzal kapcsolatos ismereteket, s ezek birtokában alakíthatja ki a maga stratégiáját. Természetesen elsősorban a megelőzésről kell szólnia, de ha vannak betegek, akik gyógyításra, rehabilitációra szorulnak, azok is megkapják a megfelelő ellátást és segítséget. Mert a legfőbb cél, hogy senki ne maradjon ellátatlanul...
