Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-17 / 140. szám
UJ KELET Falujáró 1996. június 17., hétfő 5 „Szegénység látszik az emberi szemekben” Fiatalos énekszó verte fel a berencsi utcák csendjét. A meleg júniusi napon kicsit aggódva, de boldogan dalolták a tenyérnyi falu nyolcadikosai az Üres az osztályt, a Húzd cigányt és más ballagódalokat. A húsz végzős diák szülei, rokonai és a falu népe kint várakozott az omladozó iskola falai előtt. Kozma Ibolya (Új Kelet) Az ezerkétszáz lelkes faluban nagy eseménynek számít a ballagás, szívesen nézi az ifjak virágos felvonulását az is, akinek nincs „ballagója”. Rétközberencsen már hagyomány, hogy az iskola befejezésekor, péntek délben tartják az ünnepséget. Ilyenkor az alsóbb- évesek irigykedve figyelik a „nagyokat”, s alig vátják, hogy ők is hasonló cipőben jáijanak. — Örülünk annak, hogy valamennyi nyolcadikosunk továbbtanul — mondja Lombos Istvánná iskolaigazgató. — A legtöbben szakmunkásképzőbe felvételiztek, néhányan szakközépiskolába, egy—két gyerek gimnáziumba. A hatodikosok osztályukból nézik a virágcsokrokkal sétáló fiúkat, lányokat. Az alkalomra ők is feldíszítették kidőlt- bedőlt osztálytermüket. Piros rózsákat illesztettek a falakra, de ez sem homályosítja el a betört ablakok és a rogyadozó épület csúnyaságát. Nem tudni, hány nemzedék tanult ími- olvasni ebben a házban, de bizonyos, hogy az épület már életveszélyesnek mondható. Mindez nem zavarja a hatodikosok felszabadult ünnepét. A vakáció szele már megérintette őket is. Az osztályból Szabó Agnes és Ősz Attila búcsúzik, ők szeptembertől sárospataki diákok lesznek, a hatosztályos gimnáziumba. Kicsit félnek a jövőtől, az új követelményektől és attól, hogy távol lesznek szüleiktől, régi osztálytársaiktól. — Nagyon sajnáljuk, hogy elmennek — mondja egy alacsony, sötét hajú fiú. — Ősztől kettővel kevesebben leszünk, nehéz lesz megszokni. A vakációnak örülnek a berencsi hatodikosok, de gyakran eszükbe jut a bizonyítvány, amit csak csütörtökön kapnak majd a kezükbe. — Nehéz volt ez az év — mondják. — A sok új tantárgyat elég volt megismerni... — A fizika és a kémia volt a legnehezebb... — Meg a matematika — valamennyien felsóhajtanak. — A nyelvtan is — szól közbe egy szőke kislány. — Nekem a történelem — súgja hátul egy barna copfos leány — csak kettest kapok belőle. — Még nem tudom hányást kapok oroszból — mondja aggódva Fábián Bertalan. — Hármas és négyes között álltam, sokszor gondolkozom, hogy melyik jegyet kapom a kettő közül. Úgy érzem, tudom négyesre az oroszt, a többi a tanárunktól függ. — Én a nyelvtan jegyemet nem tudom — mondja Király Zoli — de azt igen, hogy ez a tantárgy nagyon nehéz volt. Vége-hossza sincs a hatodik osztály elbeszéléseinek. Képesek lennének akár csütörtökig, az évzáróig beszélni a bizonyítványról. „Soha nem kapálnék” Míg a falu központjában ünnepelnek, addig a hatvankilenc éves Gyüre Gézáné szorgalmasan dolgozik. Hajnaltól kapál, ha erősen süt a nap, akkor ellátja az állatokat, a négy malacot, a néhány tyúkot. Majd ebédet készít és délután újra folytatódik a kapálás. — Egész életemen át dolgoztam — mondja. — Gyermekkoromtól nem volt megállásom. Csak a földben láttunk jövőt. Régebben talán meg is érte, nyújtott valamicske megélhetést, de mostanában... Nem értem én ezt — néz maga elé — ha már egyszer elvették mindenünket, a szekeret, a lovat, a földet, akkor miért adták vissza? Jól működött az a téesz, megvolt a háztájink és a megélhetésünk. Most viszont megkaptuk a földet, de semmi nélkül. Se eszköz, se ló. Négy hektár földet művelünk, mire kifizetjük a szántást, a huzatást, a termények hazaszállítását, elmegy a kevéske nyugdíjunk. Néha napszámost is kell hívni. Az sem könnyű! Nehéz ma jó napszámost kapni. Az is ezer forintot kér naponta, meg teljes ellátást. Belefáradtam én már ebbe — sóhajtja. — A lábam visszeres, nem bírja a strapát. Már annyiszor műtötték, hogy nem tudnám megszámolni. Mégis menni kell. Naponta kétszer biciklizünk az urammal a határba. A le- és a felszállás nehéz. Olyankor borulok. Még szerencse, hogy nem tört el a csontom. Visszaemlékszem, hogy az ilyen korúak, mint én csak a kapuban üldögélnek. Mi meg csak, megyünk, dolgozunk. Nem magunkért, hiszen csak az a kis termény a haszna az egész munkánknak. Sajnáljuk azt a földet parlagon hagyni. Ha már Évzáró előtt a hatodikos diákok Már az őskorban is lakott terület volt Rétközberencs, bizonyítja ezt öt darab bronzból készült harcicsákány, amit a nyíregyházi Jósa András Múzeumban őriznek. A történelem 1324-ben említi a települést, amikor a Gut-Keled nembeli II. Apaj comesnek István fia a birtokosa—olvashatjuk Karácsonyi A magyar nemzedék története című kötetben. Ebben a könyvben szerepel az is, hogy a Várday ág Csépán alágabeli Anarcsy Lászlót 1367-ben a Kisvárda melletti berencsi birtokáról Berencsynek nevezték el. Az 1480-as években a Bacskayiak a település birtokosai. Az 1898-as törvények alapján a község neve Rétközberencs lett. A község 1890-ig egyetlen utcából állt. A református templom a Fő utca déli oldalára épült. Azelőtt ugyanazon a helyen imaház állt. Berencs egész területe a Rétközben van. Határa mocsaras, cseretes volt. A község területét tavasszal és ősszel csak Pátrohán keresztül lehetett megközelíteni. A Tisza tavasszal elöntötte, nyáron a víz elapadt, de soha ki nem száradt. Ilyenkor csónakon közlekedtek. Árvízkor „lábón’’ jártak, mely gerendákra szegezett 10—12 szál deszkából állt. Ezen volt a szekér vagy amit szállítottak. Háborús időkben az ellenség soha nem járt Berencsen, hiszen csak nehezen lehetett megközelíteni. Az öregek szerint az egész határ rétség volt, igazi rétség, melynek tavai, sík vizei, tiszta vizű erei nem voltak. Egyetlen tava a Vacsi tó, a határ déli részén lévő kaszálók közt feküdt. Megélhetésüket a nádas és a gyékényes határ nyújtotta. A gyékényből ponyvát szőttek az asszony pk, ez a munka annyi jövedelmet hozott, mint a gazdálkodás. A csíkászat is jövedelmi forrás volt. A csíkot Levelek tájékára vitték télen, vagy Nyírből jöttek érte kereskedők. Piócákat a tó szélén fogtak, bottal verték a vizet, hogy a piócát felzavarják. A jószágnevelés is megélhetési forrásnak bizonyult. Szarvasmarhából a magyar fajtát tartották. Külön ember vigyázott az ökrökre, külön a tehenekre. Ló kevesebb volt, juha is csak három—négy gazdának. Szekerezésből, fuvarozásból is éltek, a vásárokra hordták a környező települések mestereinek termékeit. Ballagó nyolcadikosok a miénk, akkor miért adnánk el? Meg aztán nem tudhatjuk, milyen világ lesz. A lányunokánkra nincs gondunk, ő férjhez ment, jól élnek. A fiúra viszont ki tudja, mi vár. Hiába tanult, ha nem tud elhelyezkedni. Úgy gondoltuk, ha nincs más, akkor itt lesz neki a föld, mint utolsó lehetőség. Miatta tartottuk meg ezt a négy hektár területet. Bár nem kívánom az unokámnak, hogy úgy éljen, mint én. Az bizonyos, ha még egyszer születnék, soha nem kapálnék. Inkább szolgáló lennék, de paraszt soha. Gyüre Gézáné eteti tyúkjait minap éppen a gázszámlás panaszkodott, hogy már nemcsak a városokban, de a falvakban is képtelenek kifizetni a számlákat. Háromszor—négyszer is vissza kell mennie a családokhoz, hogy végre kiegyenlítsék a tartozást. Fizetnének az emberek, ha lenne miből. A nagy munka ellenére az emberek vasárnaponként eljárnak a templomba. Főként az idősek és a középkorúak. A fiataloknak minden nyáron konferenciákat szervezünk. A parókia udvarán bibliai történeteket mesélünk és meg is beszéljük azokat. A gyermektanácskozás végére a szülőket is meghívjuk és beszámolunk azokról az ismeretekről, amiket tanultunk. Ilyen alkalmakra a négyévestől a tizennégy évesekig itt vannak az udvarban. Kirándulásokat is szervezünk a gyerekeknek. Ezzel ösztönözzük őket a tanulásra, a hittanra és a jó magaviseletre. A Títus Hitéleti Alapítvány támogatásával utazunk huszonöt gyerekkel a hegyekbe. A pedagógusok szívesen fogadják a hittan iskolai keretekben történő tanítását. Ebbe a munkába a feleségem is besegít. Szeretnénk minél több fiatalt megtartani az egyház- községnek. Tanácskozás és kirándulás Azt mondják, egy faluról a pap és a tanító tud a legtöbbet mondani. Ezért kerestük fel Ősz András református lelkészt, aki már egy évtizede lelki atyja az ezerkétszáz lelket számláló Rétközberencsnek. Öt gyermekével és feleségével a nyolc éve felépített parókiában él. — Szorgalmas nép a berencsi — mondja. — Éjt nappallá téve dolgoznak, nemtörődve hideggel, vagy tűző napsütéssel. Mégis az életszínvonal csökkenését nem titkolhatják az emberek. A szegénység látszik az épületeken, a segélykéréseken és az emberi szemeken. A Ősz András református lelkész és családja Fotók: Harascsák Annamária
