Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-17 / 140. szám
Közélet „Azt hittem, egy csapasra megváltozott minden” Telefonbeszélgetések június 16-án 4 1996. június 17., hétfő A malmöi magyar emigráció (az erdélyi, délvidéki és a felvidéki menekülteket is beszámítva) majd tizennyolc- ezer emberből áll. Politikai nézeteikre vonatkozólag nehéz lenne valamilyen összesítő adatot készíteni, hiszen legtöbbjük már belesimult a svéd valóságba és ott keres magának támogatandó vonulatokat. Egyben azonban mégis tökéletesen megegyeznek: testestül-lelkes- tül MAGYAROK. 1989. június 16-án este mindannyian feszülten nézték a tévét, majd lázas telefonálásba kezdtek a látottak, hallottak hatására. Szinte égtek a Magyarországra vezető telefonvonalak... Ebergényi Nándor malmöi magyar építészmérnökkel, nyugalmazott anyanyelvtanárral beszélgetett telefonon munkatársunk: Palotai István (Új Kelet) — Éppen befejeződött a tanév, az előtte való napokban búcsúztam el a diákjaimtól a nyárra. Sok frissen érkezett srácot kellett vigasztalnom, mert nagyon fájt nekik, hogy nem mehetnek haza nyaralni, holott jól tudták, hogy én már szabadon utazhatok. Szabadon? Azért ez túlzás. Mert ugyan hogy is nevezhető szabad utazásnak az, amikor végiében arra kell az embernek vigyázni, hogy mit mond és kinek?! Márpedig haza, csak így utazhatott az ember... Emlékszem, volt egy kollégám, egy ausztrál építész, akit azért tiltottak ki az országból, mert egyszer pityókásan meghívta egy italra az egész Szófia Éttermet... mivel „ő megengedheti magának”... Szóval vi- gasztalgattam a srácokat és buzdítottam őket, hogy majdcsak eltelik az az öt év, ameddig nem lehet hazamenniük... És másnap este a tévében láthattuk, hogy otthon „felfordult a világ”. A Nagy Imre temetés napján főleg azok az emberek, azok a menekültek égtek lázban, akik elől teljesen el volt zárva a hazautazás lehetősége, mert politikai okokból komolyabb ítéleteket kaptak. Nekik aztán tényleg nem volt mindegy. Emlékszem, Kisteleky Karcsi például halálra volt ítélve Magyarországon, mert határőr-szolgálatból — úgy, ahogy volt, fegyverestül — átszökött az osztrákokhoz és menedékjogot kért.. Ő hívott fel elsőként, hogy tudok-e valamit?... Persze konkrétumot senki sem tudott akkoriban, de azt éreztük, hogy valami megmozdult végre otthon, ami nem múlik el komoly következmények nélkül... — Mi volt a gyakorlati helyzet azon a nyáron az emigránsok vonatkozásában? — Végül is akkor még semmi sem változott meg hivatalosan, és a Magyar Népköztársaság törvényei voltak érvényben. Ugyanúgy beutazóvízumot kellett kémünk, mint azelőtt és ugyanúgy vagy megadták, vagy nem. Magyarságunkat nem ismerték el, pedig nagyon sokunk nem is rendelkezett más állampolgársággal. Az emigráció kemény magja soha nem kérte más állam- polgárságát az úgynevezett fremlingspass-szal (idegen úlevéllel, vagy Konvenciós: menekült útlevéllel, járta a nagyvilágot. Az ilyen útlevelekbe sokszor három hónapig is eltartott, míg magyar vízum került, hogy a szándékból valóság lehetett. Mindez nem is volt elég, mert általában mindenkinek be kellett mennie az úgynevezett idegeneket ellenőrző hivatalba, ahol többször is megpróbálták rábeszélni az „együttműködésre”. Sokan pro form rá is álltak, mert azzal fenyegették meg őket, hogy különben nem járhatnak haza. — Önnel is kísérletet tettek? — Nem is tudom, hogy hányszor... Főleg az izgatta őket, hogy új emigráns fiatalokkal foglalkozom az iskolában. Mindig azt mondtam nekik, hogy köszönöm a „kitüntető bizalmat, de még gondolkodnom kell a dolgon”... így aztán hagytak békében jönni- menni. — Ón személy szerint hogyan reagálta június 16-ai eseményre? — Én is, mint mindenki más azonnal Budapestre telefonáltam. Azt hittem, hogy egy csapásra megváltozott minden. A telefon aztán le- higgasztott. Az unokaöcsém elmondta, hogy ez csak egy gesztus és semmi más. A harcosabb beszédeket elmondók- nak pedig felelősségrevonást jósolt... — Orbán Viktorra gondolt? — Főleg rá, azt hiszem így utólag. Persze akkor még nem is ismertem. A lényeg az, hogy az itthoniak sokkalta józanab- bul ítélték meg az eseményt — bár bennük is volt egy bizonyos eufórikus érzés. Mi itt kint jobban hallgattunk reményeinkre, hogy az, ami történt alapjaiban változtatja meg a világot, de legalább is az országot. Furcsa, hogy nekünk lett igazunk és nem az otthoniaknak... — Mikor változott meg pontosan a helyzet? — Október 23-án kikiáltották újra a Magyar Köztársaságot, eltörölték a politikai bűncselekményeket és deklarálták a szabad utazás jogát, ezzel, mintegy eltörölve a külföldön maradás bűntettét is. A helyzet már a kormányváltás előtt lehetővé tette — tehát gyakorlatilag 1990. januárjától —, hogy bárki utazhasson. A bátrabbak éltek is a lehetőséggel, bár ahogy elmondták, nagyon féltek otthon. Ezeket a beidegződött félelmeket oszlatta el a kormányváltás, az Antall József kabinet létrejötte. — Mit tudott a „nyugat” az 1958-as eseményekről, a kivégzésekről, a megtorlásokról? — Sokkal többet, mint az otthoniak és ez nem is csoda. Míg Magyarországon szigorú tabutéma volt a Nagy Imre per és egyáltalán a forradalom és csak néhány szamizdat foglalkozott vele, ami kézről kézre járt, addig nálunk kint komoly, szabad, és szerteágazó irodalma volt. Természetesen a megítélése a dolgoknak és a résztvevőknek nem volt egységes, — mindenki, minden csoport a maga szemszögéből nyilatkozott. A leghívebb tolmácsolás a párizsi Irodalmi Újság köré csoportosuló írók és leginkább szociáldemokrata politikusok tollából származott. Méray Tibor írta például a leghitelesebb Nagy Imre életrajzot, Nagy Imre élete és halála címmel. Érdekes és Maiéter szerepét erősen megkérdőjelező vonulat volt az amerikai Pongrácz Gergely-csoportté is, amelyik tulajdonképpen a másik végletet jelentette. Mérayék különben még jóval az 1989-es újrateremtés előtt csodálatosan szép Nagy Imre emlékművet állítottak Párizs világhírű temetőjében, a per la chais-ben. — Milyen emlékhelyeket ismer a világon, amelyek ötvenhattal vannak összefüggésben? — Mivel mint építész, rengeteget jártam a világot különböző ENSZ projektek megvalósításakor, meglehetősen sokkal találkoztam. Általában elmondható, hogy ahol már számottevő magyar kolónia van, ott van valamilyen emlékhely, vagy utcanév is, ami a magyar forradalomnak állít emléket. A canadai Torontóban például van egy hatalmas tér — az Október 23. tér, melynek közepén megrázó erejű szobor állít emléket a magyar mártíroknak. Argentínában, Brazíliában sőt Paraguayban is neveztek el utcát Nagy Imréről, de Európa szerte is ugyanez a helyzet. Általában elmondható, hogy a világ ismeri a magyar forradalmat és szép szavakkal szokott megemlékezni róla... — Mennyiben változott az emigráció arculata a rendszer- váltás óta? — Szinte rá sem lehet ismerni. Meglehetősen jól ismerem a kanadai emigrációt is, mert a nővérem Montrealban él és évente meglátogatom, ezért tudom összehasonlítani az európaival. Kanadából rengetegen tértek végképp haza — főleg a nyugdíjasok. A fiatalok már általában nem olyan elkötelezettek politikailag és ennek már nem is nagyon táptalaja. Gyakorlatilag a legtöbben csak azért nem mennek haza, mert félnek, hogy nem találják meg annyira a számításukat, mint otthon. Magyarán, várják a nyugdíjba menetelt, hogy aztán térjenek haza. Sokan — főleg azok, akik vegyes házasságot kötöttek, már igazi kanadaiakká váltak és legfeljebb egyszer utaznak családostul az „Óhazát” megmutatni párjuknak. Az európaiak egészen mások. Hazatelepülésen nem gondolkoznak annyian, hiszen csak egy—két óra repülőútra vannak a hazától, így bármikor, amikor eszükbe jut haza is repülhetnek, vagy hazaautózhatnak. A mozgás és az utazás nagyon gyakori. Én magam is volt, hogy tizennyolcszor mentem haza egy évben. Ami a legérdekesebb az az, hogy a rendszerváltás óta sokkal erősebben polarizálódott az emigráció, aminek az az oka, hogy ki-ki más otthoni pártnak drukkol. Mindezt azonban meglehetősen felszínes és kizárólag érzelmi dolognak tartom, hiszen aki nem él ott, nem ismerheti a tényleges valóságot. Akárhányszor is megy, mégis mindig valahogy turista marad. — Mit szól tanár úr ahhoz az ötlethez, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok is kapjanak szavazati jogot? — Ha az eszemre hallgatok, akkor azt kell mondanom, amit az előbb. Nem ismerjük igazán a magyar valóságot. A szavazáshoz szerintem felszínesek az ismereteink, arról nem is szólva, hogy úgy tűnne a dolog, á „kibicnek semmi sem drága”... Másrészt pedig, ha a szívemre hallgatok, bizony nagyon jólesne a lehetőség. Sokkal jobban érez- ném, hogy szüksége van rám az országnak. Ha megvalósulna, egészen biztosan sokkal több időt töltenék otthon, mint így, éppen a felelősség érzete miatt... — Személyesen őt is elítélték a forradalom után? — Igen. Távollétemben nyolc év hat hónapot kaptam fegyveres felkelésért. Ami különben annyiból állt, hogy a volt családi kastélyból — az Ebergényben lévő Ebergényi- kastélyból egy „davajgitárral a kezemben (orosz géppisztoly csúfnév) kizavartam a téeszcsé elnökét és a kastély földszintjén tartott teheneket a szabadba. Ennyi. Kisöpörtem a méter vastag ganét és felmostam a követ az apám és az elődjeim házában. Nem költöztem be, csak megszüntettem, hogy istállóként használják. Ezért kaptam nyolc és fél évet. — Mi van most a kastéllyal? — Nagy örömömre felújították és egy gyönyörű szálloda lett belőle. A felújításkor az én véleményemet is kikérték, ami különösen jólesett, mint építésznek is. Nyaraltam is benne két hétig! Természetesen nem tartok rá semmilyen formában igényt, de örülök, hogy ilyen szeretettel gondozzák. — Elgondolkozott már rajta, hogy esetleg ön is hazatér? — Persze, hogy eszembe jutott már. Csakhogy van két lányom, mindkettőnek svéd férje van... Van egy szép lakásom Malmőben, ahol minden hozzám nőtt. Elvégre negyven év nagy idő. Arra, hogy svéd vagyok, vagy magyar persze, hogy magyarral válaszolok, de hogy hol éljek, azt a körülmények is behatárolják. Sokszor, amikor kérdezni szokták, hogy hol érzem jobban magam, Svédországban, vagy Magyarországon, azt válaszolom, hogy kettő között, az úton... UJ KELET Nagy Imre emléknap (Folytatás az I. oldalról) A Nagy Imre emléknapon rendezett koszorúzási ünnepségen ezrek rótták le kegyeletüket a 301-es parcellában a mártír miniszterelnök sírjánál, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc vértanúinak emlékhelyénél és a központi kopjafánál. Kiss Péter beszédében felidézte Nagy Imre emlékét, aki a világ előtt 1956 Magyarországát, a büszke magyarok szabadság- és igazságvágyát jelenti; a miniszterelnök képét, aki mártírhalált halt, mert nem bocsátkozott alkudozásba a hatalommal, s aki a független Magyarország jelképévé vált. A szónok utalt arra, hogy az ország egy részének életkoránál fogva már nincs személyes élménye a forradalom és szabadságharc napjairól. Kiss Péter e korosztály nevében is szólva leszögezte: „elfedni, vagy hallgatással betakarni ezeket nem áll érdekünkben”, mint ahogy '56-ot kétes ak- tuálpolitikai előnyök megteremtésére használni, az eseményekről a jelenben új és újabb történelmet írni szintén méltatlan volna az 56-os nemzeti összefogás, társadalmi szolidaritás szelleméhez. Kiss Péter szólt arról, hogy „az '56-os magyar álom az akkor létező világ- rendszerek között felmorzsolódott. A megtorlás, a nagy véráldozatok ellenére itthon maradt többségnek a demokratikus kibontakozás iránti elkötelezettségét azonban az '56-ot követő hatalmak sem kerülhették meg. Az 1989—90-es nagy társadalmi változásokhoz ezért iránytűként szolgált 56 öröksége.” A miniszter beszédében aláhúzta, hogy manapság a független, szabad, demokratikus Magyarországon a modernizáció és a jogos szociális követelések megvalósítása ismét a nemzet összefogását igényli. — Azonban erős politikai önmérséklet, a szigorú realitások számbavétele és tisztelete kell ahhoz, hogy a politikai versengés ne uralhassa el a nemzet közös céljait és sikeres lehessen megkezdett munkánk, az ország felemelésének ügye — figyelmeztetett. —— A szabadság intézményeit magunknak kellett megteremteni és a jövőben is csak úgy számíthatunk a haladó nemzetek támogatására, ha a mindannyiunknak szóló feladatra nemzeti megbékélésen alapuló együttes cselekvéssel válaszolunk — hangsúlyozta Kiss Péter. Regéczy Nagy László nyugalmazott dandártábornok, a Történelmi Igazság- tétel Bizottság elnöke az áldozatokra emlékezve hangsúlyozta, hogy nem véletlenül került egymás mellé az összes hősi halottat jelképező sír és Nagy Imre végső nyughelye: a miniszterelnök sorsa ábrázolta a nemzet, a forradalom végzetét. Akasztófája alatt két nagy történelmi erő ütközött meg. Az egyik egyetlen, erős meggyőződésű emberben öltött testet, aki emberi arculatot kívánt adni a szocializmusnak, s a forradalomból szabadságharccá vált küzdelemben a nemzet oldalára állt, egészen haláláig. A másik erő hírhedten kegyetlen világrend volt, amely sohasem habozott gyilkolni totális hatalma érdekében. A nyers erő hamar győzött, s Nagy Imre halálával megkezdte máig tartó példamutató pályafutását, mint a forradalom szimbóluma. — A gyarmatosító hatalom nagyon is jól tudta, miért kellett a forradalom törvényes miniszterelnökét kelepcébe csalnia. Amíg közöttünk volt, kiolthatatlanul égett a forradalom lángja — hangoztatta Regéczy Nagy László. Majd utalt arra, hogy Nagy Imrét az elnyomó hatalom negatív jelképpé tette. A propaganda árulónak kiáltotta ki, az imperialisták szekértolójának. Ám ha keservesen későn is, de elérkezett az igazság pillanata, amikor a jeltelen sírokat mégiscsak megtalálták és ezzel a forradalom igazsága is napvilágra került. — Ezt az igazságot pedig sokszor el kell mondanunk, mert előzőleg a hazugságot is sokszor elismételték, olyan sokszor, hogy a nemzet lelke eltorzult bele. Mára kialakult az a történelmi távlat, amelybe visszatekintve ki-ki eldöntheti, hogy ki akart valóban jót a dolgozó népnek: az, aki életét adta a szabadságért, vagy az, aki évtizedekig ünnepeltette magát, mert megölette a szabadságharcosokat — mondta a dandártábornok. Rámutatott: az életben maradt, életben hagyott '56-osok azzal szolgálhatnak a mai nemzedéknek, ha megmutatják, nemcsak nyomás alatt, hanem békés hétköznapokon is egymás bajtársai. A magyarság előtt álló feladatok pedig most bőven szolgáltatnak okot a közös erőfeszítésre. Az ünnepi beszédeket követően Göncz Árpád köztársasági elnök, Horn Gyula miniszterelnök és Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke közös koszorút helyezett el a 301- es parcellában a mártír miniszterelnök sírjánál, valamint az '56-os forradalom és szabadságharc vértanúinak emlékhelyénél és a központi kopjafánál. Fejet hajtott az elhunytak emléke előtt a kormány több tagja — így Keleti György honvédelmi miniszter, Kovács László külügyminiszter és Kuncze Gábor belügyminiszter—, az '56-os társadalmi szervezetek és a parlamenti pártok képviselői. Egy-egy szál virággal lerótta kegyeletét a hozzátartozók és egykori ismerősök sokasága is.
