Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-22 / 119. szám
6 22., szerda Határon túl UJ KELET Hippokratész forog a sírjában Doki-sztorik A kárpátaljai illetékesek nagyszerűen meg tudják magyarázni, miért olyan borzalmas errefelé az egészségügy. Arról azonban bölcsen hallgatnak, hogy doktoraink zöme (tisztelet a kivételnek) nem törvényes úton megszerzett jövedelemből vásárol nyugati kocsikat, épít héttornyos villákat. Hogy miből, azt leginkább a kezeik alá kerülő betegek tudnák megmondani, akik sokszor az utolsó filléreiket adják oda, mert másképp a doktor úr görbén nézne rájuk, sőt, hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Balogh Csaba ________ Az idős férfit az utcán találták eszméletlen állapotban. Beszállították az egyik ungvári kórházba. Iratok nem voltak nála, ő maga pedig nem volt olyan állapotban, hogy elmondhatta volna, mi történt vele. S a baj nem jár egyedül: az általa bemondott nevet hibásan jegyezték be. A jelek szerint egy gépkocsi ütötte el az öreget. Miközben ő a kórházi ágyat nyomta, a rokonság napokig lázasan kereste. Mindenhova telefonáltak, de a rokonok által megadott névvel sem a rendőrségre, sem pedig a kórházakba nem szállítottak be senkit. Abban a kórházban is érdeklődtek, ahová bekerült a bácsi. Az idős férfi hozzátartozói kutatásba kezdtek, ismét sorra járták a kórházakat, hullaházakat, elvégre már a legrosszabbra is gondoltak. Az eredményt egy véletlen találkozás hozta meg. Megtalálták a bácsit, akit éppen akkor nyilvánítottak gyógyultnak, s már tették is ki a szűrét a kórházból. Látva viszont, hogy az öreg meglehetősen rossz bőrben van, a rokonok további kivizsgálást követeltek. Nem tévedtek: az idős férfinak igen komoly kezeletlen törései voltak. Ha történetesen nem jelentkeznek a hozzátartozók, a beteg, támogatók nélküli szerencsétlen embert egyszerűen kiteszik az utcára. S hogy esetleg a hippokratészi eskü is kötelez valamire? Ugyan már, Kárpátalján ez igazán nem számít! * * * Egy másik esetben daganatos betegséggel került egy asszony kórházba. Az orvosok idős kora ellenére műtétet javasoltak. Ez manapság nem olcsó mulatság. Bár hivatalosan egy fillérbe sem kerül a beavatkozás, azt mindenki jól tudja, illik adni a sebésznek, a kezelőorvosnak, s persze a nővérkékről sem szabad megfeledkezni. Elvégre jóleshet a szerencsétlen betegnek, ha valaki rámosolyog. Aki nem ad, arra a legjobb esetben is csak morognak. Nos, megműtötték a nénit. A rokonok,ahogyan az már szokássá vált, a doktorok és nővérkék zsebébe csúsztatták a zöldhasú bankókat, ami ezen az égtájon ropogós dollárokat jelent. Cserébe vigasztaló szavakat, némi kedvességet is kaptak. És persze ígéretet, hogy odafigyelnek majd a mamára. A megnyugodott családtagok elmenőben voltak, amikor egy fiatal, fehérköpenyes férfi állt az útjukba. Soha addig nem látták, de ez az orvosforma személyt a legkevésbé sem zavarta, sőt, még be sem mutatkozott. A világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy neki egy má- zsányi burgonyára lenne szüksége. Nem érdeklődött, nem kért, hanem parancsoló hangon kijelentette, hogy neki krumpli kell. A beteg hozzátartozói némi megdöbbenéssel, csodálkozva fogadták ezt a szemtelen nyegleséget. Szóra sem méltatva faképnél hagyták az illetőt, aki, bár nem volt köze a beteghez, követelte a részét. A rokonok talán nem is vették őt komolyan, ám egy nap a doktorok szégyene megjelent gépkocsijával a faluban, s az ámulatba esett hozzátartozóktól követelte a krumplit. Nem akarták megsérteni, ezért a háziak körberohan- gálták a rokonságot, ismerősöket, adnának kölcsön két zsák burgonyát. Nekik ugyanis odahaza nem volt ennyi a kamrában. A doktor urat ez sem zavarta. * * * Két kis történet két különböző kárpátaljai kórházból, de folytatni lehetne a végtelenségig. A beteg ugyanis teljesen kiszolgáltatott helyzetben van. A gyógyításra felkent orvosok pedig gyakorta vissza is élnek ezzel. Nincs elegendő gyógyszer. A műtétekhez szükséges eszközöket, kezdve az altató injekcióktól a sebészcérnáig, a betegnek kell magával vinnie. Az osztályokon kevés az evőeszköz, ágynemű, így legjobb, ha ezeket is hazulról viszi a páciens. Azok az osztályok pedig, melyekre nem is olyan rég még egyáltalán nem, vagy csak nagyon szigorú higiéniai követelmények mellett engedtek be látogatókat, ma valóságos átjáróházak. Szegény Hippokratész pedig forog a sírjában. Zsil-völgyi magyarok között A végek végén járva MTI-Panoráma A hegyek közé bújt bányász- város felé közeledő nagyköveti kocsin ott lobog a zászló: így Jakab Sándor, a lupényi RMDSZ- szervezet elnöke könnyen felismerhette a megbeszélt randevúhelyen, hogy aztán Daciájával előtte haladva mutassa az utat. Zöldelő hegyek oldalában emelkedő bányatomyok, befüstölt tömbházak, a városszéli „bi- donville” viskói a cigányokkal, az út mentén csövek halmaza, mert éppen bevezetik a gázt: ez a látvány tárni Szőcs Ferenc bukaresti magyar nagykövet elé, aki először tesz látogatást itt, a „végek végén” , a Zsil-völgyi magyarok között. Ide, a Kárpátok délnyugati csücskébe, amely messze esik Bukaresttől, Székelyföldtől, Kolozsvártól, de Budapesttől is, bizony nehéz eljutni—de a múlt század második felétől, amikor a Monarchia idején megindult itt a szénbányászat, élnek itt magyarok. Apáról fiúra száll a mesterség, maga Jakab Sándor is, aki civilben bánya-villanyszerelő, itt született—mint még sokan mások. Jobbára a Székelyföldről jöttek már a múlt században, aztán az ötvenes években a szövetkezesítés kergetett ide, a bányavidékre egy új hullámot. Hányán vannak? Attól függ, hogyan számolják. Mindenesetre Lupényben úgy 3 ezerre teszik a számukat (21 ezerből), a közeli Vulcanban 4 ezerre, Petrozsényben pedig a legutóbbi népszámláláson, 1992-ben 5500-an vallották magukat magyarnak — a teljes lakossághoz számítva az arány hasonló. Az önkormányzatokban több RMDSZ-tanácsos is képviseli őket. Nemcsak románok és magyarok dolgoznak a Zsil völgyében: németek, szlovákok, csehek (az egyik bányát, akárcsak sok évtizede, ma is egy cseh közösség működteti szinte kizárólagosan), szerbek, olaszok (ők a drót- kötélpályákat építették egykoron) ugyancsak akadnak. Földalatti-földfeletti „Bábel” sokféle nációja munkálkodik itt, hogy kitermelje a hegyek mélyén rejtőző feketeszenet. A lupényi RMDSZ-szervezet székhelye egy kopott volt munkásszállás emeletén három szoba: itt gyűlt össze vagy 40 ember a diplomata fogadására. Itt van a nyugalmazott református lelkész, Pongrácz Gábor sávos szürke nadrágban, fekete zakóban, nyakkendősen: ünneplőben. Itt a katolikus pap, reverendában, a helyi iskola magyar tagozatának két tanárnője is, több nyugdíjas, barázdált arcú bányász, kalapjuk ott lóg a fogason, és asszonyok, fiatalabbak és idősebbek: a déli órában ők azok, akik ráérnek, akik el tudtak jönni. Kávéval, itallal, üdítővel vendégelik a diplomatát, akit elkísért Fekete Zsolt, Hu- nyad megye RMDSZ-képvise- lője is. Jakab Sándor elmondja: az RMDSZ-szervezet 1990-ben alakult, igyekszik összefogni a város magyarságát, megőrizni azt magyarnak—ami nem könnyű. Elsősorban kulturális programokat szerveznek, itt működik a szerény, 1500 kötetes kölcsön- könyvtár is. Magyar színész, együttes nehezen jut el ide, de létrehozták a saját zsebszínházukat, előadásokat tartanak, időnként bált rendeznek. A legnagyobb változást a Duna televízió megjelenése hozta: a kábeltévé választékában benne van, akihez az nem jut el, ha módja van rá, parabola-antennát szereltet fel. Ez nagyon fontos, mert a magyar rádióadásokat nemigen lehet itt venni. Vannak persze előfizetői a Romániai Magyar Szónak, más magyar lapoknak, de ezen kívül csak a református, a katolikus és a baptista vallási közösség, és a meggyengült magyar nyelvű oktatás őrzi itt az identitást. Bizony, a magyar oktatás: ez itt a fájó pont. Lupényben valaha önálló magyar iskola volt, de azt—akárcsak a többit a bányavidéken — valamikor az ötvenes évek végén megszüntették. Egy ideig két iskolában működött magyar tagozat, jelenleg már csak egyben van az elsőtől a nyolcadik osztályig, ahová mintegy 120 gyerek jár. A középiskolások Petrozsényba mennek, ahol valaha szintén önálló magyar középiskola volt, ma már csak sorvadó magyar tagozat, sőt vegyes osztályok: azaz bizonyos tárgyakat magyarul tanítanak, másokat román diákokkal együtt románul hallgatnak —merthogy ma már magyar szaktanár sem nagyon akad ezen a vidéken. Jakab Sándornak az a bánata, hogy a gyerekek közül egyre kevesebben beszélik tisztán a magyart, mivel szüleik is egyre inkább a románra váltanak át. Nem csak a mind általánosabbá váló vegyesházasságokban: olyan magyar szülők is akadnak, akik otthon is románul beszélnek egymással, és persze román iskolába íratják a gyereket. Hogy csak saját közvetlen rokonságát említse: 10 sógora, rokona háza táján 21 gyerek él, közülük csak egy tud tisztán olvasni, beszélni magyarul. Ami azonban nemcsak a sors, hanem az akarat kérdése is, hiszen ott van például Pongrácz Gábor lelkész: az ő négy gyereke, 10 unokája mind szépen beszéli az anyanyelvet, és bízik abban, hogy az öt dédunoka is követni fogja a példájukat. A nyugdíjas egyházi ember különben láthatóan a közösség egyik szellemi oszlopa, tájékozott, újságolvasó ember, aki a nagykövettel történő találkozóra összegyűltek előtt előre leírt, kerek kis beszédben teszi fel a napi politikára, az alapszerződésre, a román—magyar kapcsolatokra vonatkozó kérdéseit. Katolikus paptársa az egyházi vagyon visszaadására vonatkozólag tudakolja a nagykövet véleményét, mígMadaras Irén pedagógus azt teszi szóvá, hogy csökkent a magyarországi pedagógus-továbbképzésre a Zsil-völgyieknek juttatott helyek száma. A vállalkozó magyar fiataloknak nyújtott segély, a turizmus fellendítése, a testvérvárosi kötelékek lehetősége és haszna (a nagykövet szerint meg kell fontolni az iskolákkal, intézményekkel a közvetlen kapcsolatfelvétel lehetőségét is) — mindez szóba kerül a szívélyes beszélgetésen. A diplomata ígéri: továbbítja, jelzi az illetékeseknek a kéréseket, igényeket: maga a nagy- követség közvetlenül nem tud támogatást nyújtani. Megáll a nagykövet Vulcan városka katolikus plébániáján is: ott vár a plébános, az iskola- igazgató, a helyi szervezet elnöke. A gondok itt is hasonlók, itt már csak száz körüljár a magyar kisiskolások száma. Petrozsény- ban pedig, ahol a legtöbb a magyar, már csak vagy ötven, a középiskolai magyar tagozaton tavaly ősszel nem is indult osztály. Elfogynak a diákok, elfogynak a tanárok is. (Kőrözsi Imre pet- rozsényi orvos azonban két éve végigjárt 70 családot és 11 kisiskolást verbuvált az elsőbe: köztük az unokáját. „Rajtunk is múlik” — mondja). Petrozsényban, ahol a bánya- vállalat igazgatósága ad ebédet a magyar diplomata tiszteletére, ott vannak a Zsil-völgyi bányásztársadalom magyar notabi- litásai is: Kovács Miklós nyugdíjas igazgató, Kőrözsi Imre orvos, Hegedűs István tervezőmérnök, helyi RMDSZ-elnök és mások. A főhelyen Benőne Costinas műszaki vezérigazgató: két éve, egy sztrájkmozgalom nyomán került át ebbe a székbe a vezérigazgató posztról, annak idején naponta adták a tévék a vele készült riportokat. Most kevesebbet látni a képernyőn, a munkafronton éppen béke van. Az asztal körül mindenki egymással versengve nyugtatja a diplomatát: itt, ahol egymásra utalva, nehéz munkában állnak helyt, nincs feszültség a nemzetiségek között. A magyar testvérvállalatokkal kiváló a kapcsolat, Dorogon 150 petrozsényi bányász dolgozik. Különben? Különben közös a bányászsors, a maga kockázataival, erőfeszítéseivel és ellentételeivel — hiszen a nettó átlagkereset, mint Costinas igazgató mondja, legutóbb 560 ezer lej volt, 200 dollár, majdnem kétszerese az országos átlagnak. Márcsak ezért is itt marad, aki ide érkezik. A Zsil-völgyi tröszt 13 bányájának 45 ezer alkalmazottja van, a kormány a termelési költségek 30 százalékát szubvencionálja — ami a műszaki igazgató szerint kiállja a nemzetközi összehasonlítást. Évente 7,5 millió tonna szenet hoznak a felszínre, javarészt a hőerőművek számára. Egy főre 170 tonna jut, ez a termelékenység megüti a nyolcvanas évek elejének nagy-britanniai színvonalát — és olyan átszervezés, amely ott azóta történt, itt nincs napirenden. A kereslet — egyelőre — élénk. A nagykövet sem mondhat mást búcsúzóul: Jó szerencsét! Idegenek! Ez lehetne a mottója annak a tisztogatási akciónak, melyet a belügyi szervek indítottak a Kárpátalján illegálisan tartózkodó külföldiek kiszűrésére. Nem diszkriminatív eljárásról van szó, hanem az idesereglett nemzetközi alvilág sorainak ritkítása a cél. Az akciót a miniszteri kabinet jóváhagyásával bonyolítják le. Az eddigi eredmények a rendőrséget igazolják. A múlt esztendőben a razziák során 760, Kárpátalján jogtalanul tartózkodó személyt vettek őrizetbe. Nagy többségük körözött bűnöző, akik megyénkben is bűncselekményeket követtek el. Az idei év eddig eltelt hónapjai során már mintegy 200 személy ellen indítottak eljárást. A letartóztatottak zöme semmilyen személyazonossági igazolvánnyal nem rendelkezett, vagy ha voltak is iratok, azok többnyire hamisnak bizonyultak. Némelyik személy ellen helyben indult eljárás, többségüket azonban kitoloncolták az országból, illetve átadták őket hazájuk igazságszolgáltatásának. Emlékmű Vereckén A millecentenáriumi ünnepségekhez kapcsolódóan terepszemlét tartottak a közelmúltban a Vereckei- hágón. A szemlebizottságnak tagjai voltak mindazon szervezetek és intézmények képviselői, amelyek az évforduló alkalmával felállítandó honfoglalási emlékmű kivitelezésében közreműködnek. Eldöntött tény ugyanis, hogy emlékművet emelnek a Vereckei-hágón. A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége a Magyarok Világszövetségével és a Kárpátaljai Református Egyházzal karöltve látott hozzá a szervezéshez. Már az is bizonyos, hogy a honfoglalási emlékmű a Matl Péter munkácsi szobrászművész által megálmodott terv alapján készül majd el. Az emlékművet augusztus 15- én nagyszabású ünnepség keretében avatják fel. Holavodka? Egész vasúti szerelvény vodkaszállítmányt tartóztattak fel a vámhatóságok a csapi vasúti átrakókörzetben. A 28 vagonból álló vonatszerelvény kartonokba csomagolt, ismeretlen eredetű és rendeltetésű rakományával Magyarországról érkezett Csapra, de előzőleg már fél Európát beutazta. Legutóbb Moldáviából indult útnak. A szállítmány körül rengeteg a gubanc, amit az elindított nyomozás hivatott majd tisztázni. Nem hivatalos értesülés szerint a vodkavonat eredeti tulajdonságait Moszkvában kell keresni. A szerelvényt lefoglalta és vesztegzár alá helyezte a rendőrség.
