Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-18 / 116. szám
8 1996. május 18., szombat Irodalom UJ KELET Szabó Mariann Nem élhetsz nyugodtan! Kigyulladtak a lámpák, már égnek a fények, Kigyulladt a szívem is, most már én is égek. Te volták az kiért égett, rám se néztél édes, Azért volnék, hogy te tőlem nyugodtan ne élhess? Te voltál az, aki szívem elhamvasztotta, Kis urnába, sziklasírba be is tapasztotta. De szívem kitömi készül, csak miattad édes, Csak azért, hogy szellememtől nyugodtan ne élhess. Bácsi Gábor (14 éves) A remény láncain Vártalak friss, fenséges tavasz illatával, Kócos, vörös rózsa harmatosságával, Napfényben úszott körülöttem minden, Aranyló fátyolkoszorúja szállt innen, Mint amikor a hal úszik a vízben, A víz úgy csobban, lágyan zizzen. Szerelem tűzében voltam, s vártam, Bizakodva a szerencsében, mikor arra jártam, Hogy találkozom vele, s újra meglátom, Szeretlek! — buzgón odakiáltom. Erre ő válaszként elmosolyodik, S szívem szerelemmel újra megtelik. Sötétbarna, faragott pádon ültem, Nagy, öreg nyárfa vénül mögöttem. A nyárfán víg madarak csiripelnek, Szerelmes lelkemnek szépet énekelnek. Bizakodva adván hangulatot nékem, Boldogságot, tudván már van miért élnem. Felém jött, nem is lassan, szép volt... Gesztenyebama haja csodásán csillogott. Haját a hűs szellő finoman ölelte át, S a pázsit tükrében adta mosolyát, Őszinte, bájos arcával csodált itt-ott, Zöld szeméből úgy csaltam ki a titkot. Futottunk egymás felé a zöldben, Oly csodás, frissítő volt akkor minden. Szeretlek! — mondtam, Szeretlek! — mondta, Átöleltem, s megcsókoltam erre, S ez választ adott egy örök reményre... Oláh András ha fázik a lélek téped a fa kérgét tüzet gyújtasz vágyód a melegét — füstje fullaszt fázik a lelked fázik a szíved a tűz melegét már nem is érzed Losonczi Léna Hit nélkül Hit nélkül harcolunk naponta Ádám örökségével eszköztelenül — toporgunk a honnan hová bizonytalanságában állunk sírok tátogó szája előtt földig látszó szemekkel — s nem emeljük tekintetünk az égre Budaházi István Krisztus Jársz közöttünk most is meg nem feszítve, s nem hisznek néked már a rómaiak sem. Járhatsz mezítláb is, mester! Taníthatsz, s csoda ha van még, — megteheted. Hinni mégiscsak akkor ama keresztre újra megfeszíteni. Tóth Zoltán Anyám te aki a kiskertek virágillatának négyzetméterei közt kutatod csipkeszoknyás hajnalom egét mondd miért siratod arcomnak feszült csalódáshalmazok elmerengő kegyelemkenyerét Bozsik A cnoKorlcon t*oKin László A S/düdUSd" idlJJd Lassan nyitom az ajtót. Hirtelen jobbra tánto- rodok. A konyha. Fehér benne minden: kiemeli a penészedő kenyerem illatát. Miért pont az én kenyerem? A fiók: benne sok-sok evőeszköz. Sok kés. Na és persze itt van a kedvenc bárdom, amivel múltkor kiszabtam a csirke gerincét — szétvágtam a vágódeszkát is. Minden csupa vér volt. — Hogy mennyi vér fér bele egy csirkébe. A szemetes még a sötétben is zöld. Csörömpöl az üveg. Szilánkok. Valami rohad. Lehet, hogy a hús, amit múltkor a villanytűzhely mögé dobtam. Meg kéne már találni és kiszedni. Fáj a derekam... Majd legközelebb. Addig hagy rohadjon: Joga van hozzá. Valaki egyszer azt mondta: A szabadság rabja vagyok. — A szabadság is csak egy zsarnok. Fényes a linóleumon az állati zsiradék. Lassan hozzásimulok, hogy érezzem. Erezzem a hideg, megnyugatató simaságát. Legszívesebben beleharapnék, de nem lehet, alatta beton. A múltkor elgörbült a kés hegye, amit belevágtam. Belevágtam, mert utálon a nyugodtságát. A küszöb. Én meg László. És már vérzik is mind a két lábam. Baromi nehéz kimosni az alvadt vért a szőnyegből. Meg úgy általában mindenből. A várbörtönök évszázadokig viselték a szenvedések emlékeit, a vérrel falra írt naplókat, élet- történeteket. Mi lenne, ha én is ráfolynék a falra, mint egy vértől csöpögő napló, egy véres lábfej, kéz. Valaki letapétázna, s örökre elfelejtenének, s valaki más fészkelné be magát a betondobozomba. Az én „kedves” dobozomba. És én maradnék az, ami vagyok, csak egy egyszerű HALOTT. Menedékjog Gombás Sándor Ferenc Nemes vállalkozásba kezdett a Littera Nova Kiadó 1995- ben: irodalmi pályázatot hirdetett olyan toliforgatók számára, akik nem rendelkeznek még önálló kötettel. A pályázat eredményeként két antológia látott napvilágot: a Menedékjog — benne negyvennégy költő mintegy százötven költeményével, valamint a Magánbirodalom című prózagyűjtemény. A versantológia legfőbb jellemzője érthetően a sokféleség és az egyenetlenség. A könyv szerkesztőinek vezérlő elve a kötetnélküliség volt, ami nem biztos, hogy okot ad a megjelentetésre. Az sem tudható, hogy miért azok kerültek be a több száz pályázó közül, akik. A neves szerkesztőbizottság tagjai — Ágh István, Bodor Adám, Tandori Dezső — minden valószínűség szerint a válogatást szakértőén átgondolták. Bízzunk a véleményükben, ahogyan a kiadó is tette. A kötet négy ciklusból áll. Az egyes ciklusokat négy nagy költő, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Agnes, Pilinszky János és Szép Ernő verseiből vett mottókkal indítják. Joggal vetődik fel az olvasóban a kérdés: vajon mi motiválta a szerkesztést. Az anyag természete szülte-e a mottókat, avagy a kiválasztott négy ismert költő írói világához kerestek megfelelő költeményeket a válogatás során. Akár így történt, akár úgy, mindenképpen üdvözölendő a kötet megjelentetése. A kortárs líra iránt érdeklődőknek sok örömet és meglepetést fog okozni. A negyvennégy hazai és határon túli szerző bemutatkozása irodalmi esemény. A toliforgatók, akik közül sokat a szerkesztők már költőként aposztrofálnak, különböző életkornak és foglalkozásúak: van közöttük ötvenéves, gimnazista, kétkezi munkás és egyetemi tanár. Az egyes szerzőktől megjelentetett 1—2, szerencsésebb esetben 4—5 vers kifejezi a 90-es évek életérzését, hangulatát. Szakértői vélemények szerint valameny- nyiben kitapintható a költői véna, viszont a valamikori önálló kötet dönti majd el, hogy a szerzők közül kiből válik költő. A kötetet hét pályakezdő grafikus és egy fiatal festő műve gazdagítja illusztrációival. A kötet hátsó borítóján Tandori Dezső esszészerű vallomása található. „Boldogan zárom szavaim, tárom e könyvet. Ha más szól, nekem mindig szív- forrósító titkos remény: hátha örökre helyettem.” Reméljük, nem helyette íródtak, értéket teremtve, a hivatalos költészet alternatívájaként. (Menedékjog. 1995. Versantológia, Bp. Littera Nova. K.) Kormány Margit: Hagyományok Penyigén ígéretünkhöz híven rovatunkban bemutatjuk A'omiány Margit Hagyományok Penyigén című könyvét. A szerzővel csütörtöki számunkban „Nem a pacsirta számít, hanem a dal” című beszélgetés folytatásaként közöljük a kilenc kislány haláláról szóló balladát is. A szerző így összegzi néprajzi munkáját: „A folklór nyelve átjárható... mindenki számára érthető. Ezt megörökíteni, megmenteni és megőrizni az utókor számára kötelességünk. Én ebben látom a hazaszeretetét.” (Forrás: Bahor József: Mese és valóság határán) F. Sipos József Kormány Margit Budapesten született, de hároméves korában már a Tisza-parti Révaranyos kristálytiszta levegőjét élvezve virágok és gyümölcsfák között növekedett. Édesapja katonatiszt volt, és akkoriban a Bodrogközi járás leventeparancsnokaként dolgozott. A gyermek tudáséhsége hamarosan megmutatkozott: „be- beszökdösött” a közeli iskola tantermeibe, és mire iskolába került, már megtanult olvasni. A felnőtté válás folyamata sok tanulással párosult, amely elsősorban a régi élet megismerésében és kutatásában csúcsosodott ki. Élete első és egyetlen munkahelyén, a penyigei általános iskolában harmincnégy évig tanította a lurkókat, gyűjtötte a népi történeteket, tárgyakat, emlékeket. Erre tanította fogékony tanítványait is. Életművéért 1995-ben Túri Sándor-díjat kapott. A mű a szerző 40 évi gyűjtőmunkájának keresztmetszete, mely a penyigei emberek népi kultúráját, mindennapi szokásait mutatja be. A könyvet a nyíregyházi RÍM Kiadó gondozta, beszerezhető a penyigei polgármesteri hivatalban Penyigei ballada Ezerkilencszázötödik évbe Kilenc kislány belehalt a vízbe Beleültek a hajó orrába Elmerültek a Szenke habjába. Szatmár megye Penyige községe Kilenc kislány belehalt a vízbe Szenke vize, száradj ki, apadj ki De sok anya könnyét te csaltad ki Kilenc kislányt viszi a víz, viszi Édesanyja a partjáról nézi Gyere anyám, ne hagyj belehalni Gyenge testem a halnak megenni. Gyászba borult Penyige községe Kilenc kislány halva fekszik benne Kilenc kislány, mint a letört rózsa Édesanyja jajszóval siratja. Utas, nézz be a temetőkertbe Kilenc kislány nyugszik egy szélébe Isten veled kilenc letört rózsa Szép csendesen nyugodjál a sírba. KORMÁNY MARGIT HAGYOMÁNYOK PENYIGÉN
