Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-09 / 83. szám

1996. április 9., kedd Vállalati bérmegállapodások 4 Közélet ÜJ KELET MTI Az Országos Munkaügyi Központban értékelték a múlt évi középszintű és vállalati bér­megállapodásokat. Erről a kö­zelmúltban készült el az össze­foglaló. Tavaly az 50-nél több dolgo­zót foglalkoztató mintegy 7 ezer cégnek küldtek kérdőívet, közülük csaknem 5 ezer cég nem reagált. A válaszok közül 816 volt értékelhető, a címzett ismeretlen megjelöléssel érke­zett vissza 226 kérdőív, felszá­molást, csődeljárást jelzett 258 cég, a bérmegállapodás feltéte­leinek hiányáról tájékoztatott mintegy ezer cég. A feltételek hiánya általában azt jelenti, hogy az adott vállalatnál nincs szakszervezet, azaz nem lehet megkötni a bérmegállapodást. A múlt évben az Országos Munkaügyi Központban beje­lentett vállalati bérmegállapo­dások 15 százalékos átlagkere­set-növelést jeleztek. A 816 vállalati bérmegállapodás kö­zül 463 vonatkozott az átlagke­reset-növelésre, ezek hatálya 320 ezer dolgozóra terjedt ki. Az alapbémövelésre 687 szer­ződés vonatkozott, ez 433 ezer dolgozóra terjedt ki, a mérték pedig átlagban csak 14 száza­lékot ért el. (Volt olyan válla­lat, ahol alapbémövelésre és átlagkereset-alakulásra is kötöt­tek megállapodást.) Az átlagot jelentősen megha­ladó keresetnövelést jelzett a magasépítő-ipar. Itt 17 cég át­lagában 27 százalékos átlagke­reset-növelésről írtak alá bér­megállapodást a szociális part­nerek. Az építészeti, mérnöki és egyéb szakmai tanácsadás terü­letén 5 cég ugyancsak átlagban 27 százalékos átlagkereset-nö­velést határozott el. A cement, mész, gipsz termékek gyártásá­nál 8 cégnél átlagosan 26 szá­zalékos átlagkereset-növelésről állapodtak meg. Távműtét az Államokból Taszári pillanatok Ganzler Orsolya Taszár. Somogy megyei köz­ség, Kaposvártól keletre. Talán ma is kevesen tudnánk létezé­séről, ha néhány hónappal ez­előtt nem ezt a dunántúli kis falut találják a legalkalmasabb­nak egy IFOR-támaszpont lét­rehozásához. így — legalábbis az 1996-os évre — amerikai katonák lak­helyévé lépett elő. Tudhatunk arról, hogy járt már itt Clinton elnök, csakúgy, mint Horn Gyula miniszterel­nök és Keleti György honvédel­mi miniszter. Szinte naponta hallhatjuk, hogy milyen esemé­nyek zajlanak Boszniában. Nem sokat tudunk viszont az amerikai katonák itteni életéről. A Diákújságirók Országos Egyesületének közel ötvenfős csoportja számára azonban megadatott az a nem minden­napi lehetőség, hogy betekin­tést nyerhetett a taszári tábor életébe. Mint e csoport egyik tagja, személyesen tapasztal­hattam azt a kedvességet, köz­vetlenséget és türelmet, mellyel valamennyi látogatót fogadnak. Különös hangsúlyt fektetnek a magyar újságírók megfelelő tájékoztatására. A katonák szá­mára a napi újságok, illetve heti magazinok hasábjain közölnek információkat, többek között magyar szavakat és kifejezése­ket. A táboron kívülre vezető információs csatornák a legma­gasabb technikai színvonalat képviselik: Internet, műhold és egy 1,7 millió dollár értékű, néhány napja üzembe helyezett telekommunikációs rendszer áll rendelkezésükre. Ez utóbbi akár azt is lehetővé teszi, hogy egy adott műtétet az Egyesült Államokból irányítsanak. A Ronald Williams alezredes által tartott sajtótájékoztatón kiderült például az is, hogy a Taszáron állomásozó katonák 30 százaléka nő. Mindezek el­lenére nem tesznek különbsé­get férfi és nő, fekete és fehér ember között, mert számukra minden katona egységesen zöld. Első számú általános pa­rancsnak számít a táborban az, hogy tilos az alkoholfogyasz­tás. Mesztegnyei Imre alezre­des, aki egyébként Bili Clinton váratlan látogatásakor a magyar kormány képviselője volt, azt emelte ki, hogy egy magyar ka­tona semmiképpen sem hason­lítható össze egy amerikaival. Alapvető különbség ugyanis ket­tejük között, hogy az amerikai katona hivatásos, s elsődleges célja minél tovább a hadsereg kötelékében maradni, míg a ma­gyar a legtöbb esetben ennek az ellenkezőjét szeretné elérni. Megtekinthettük a tizenöt személyes tábori sátrakat, me­lyek szabályos utcákat alkotnak a jóval nagyobb méretű ebédlő mellett. A tábori kórház így, békeidőben a modem technikai felszereltségével keltett ben­nünk megdöbbenést. Szeren­csére a repülőtéren sem a sérül­teket szállító helikopterek lát­ványával kellett szembesül­nünk. Helyette kipróbálhattuk a pilótaülést és megtudhattuk, hogy a 4 sebesült szállítására al­kalmas gép akár 40 perc alatt képes megtenni Taszár és Tuzla között a távolságot. Az egész tábor egyik legfontosabb pont­ja az irányítóközpont, amelyből figyelemmel kísérhető vala­mennyi hadművelet. Számunk­ra a legnagyobb élményt és egyben a legnagyobb feladatot az úgynevezett zacskós ebéd elkészítése és elfogyasztása je­lentette. A szintén ebédelő ame­rikai katonák meglepve figyel­ték; hogyan próbáltuk meg a csomagot rendeltetésszerűen „használatba venni”. Egészen februárig ők is ezt ették. Nem lehet könnyű nekik. A pénzt, amit keresnek, rendszerint in­kább családjuknak juttatják el, mintsem hogy elköltsék. Alkal­manként újságokat és videofel­vételeket is küldenek az otthon maradottaknak, hogy meg­nyugtassák őket: minden rend­ben van. Még legalább nyolc hónap­juk van hátra, hogy teljesítsék szolgálatukat távol hazájuktól. Addig is teszik a dolgukat, mosolyognak, vendégeket fo­gadnak, ha kell. Céljuk, hogy valóra váljanak Clinton elnök szavai: „Azt szeretnénk, ha tá­vozásunkkor azt mondanák majd: Örömmel látjuk önöket máskor is.” A 463 átlagkereset-megálla­podás közül 96 egyezség a 10 százalék alatti mértékre, 184 a 10 és 15 százalék közöttire vo­natkozott. A 15 és 20 százalé­kos — az átlagnál magasabb — átlagkereset-növelésről 137 cégnél állapodtak meg, a 20 és 25 százalékos mértékről 26 cégnél, a 25 és 30 százalék közöttiről 11 cégnél, a 30 szá­zalék feletti mértékről pedig 9 cégnél. Az alapbémövelési megálla­podásoknál a maximum 20 szá­zalék körüli szint volt. így a bortermelésnél egy cég állapo­dott meg 20 százalékos alapbérnövelésről, hasonló alapbémövelést határozott el a műanyagalapanyag-gyártás négy cége, illetve a pénzinté­zeti tevékenységhez tartozó két intézmény. A múlt évben a középszintű és vállalati bérmegállapodások­hoz nem adott országos bér­emelési ajánlást az Érdek­egyeztető Tanács. Mint isme­retes, az idei bérmegállapodá­sokat már az Érdekegyeztető Tanács 19,5 százalékos bér­emelési átlagra vonatkozó aján­lása segíti. Vitéz Erdélyi Béla: Vérben, vasban A tűz a „bunker" közepén aludni készült, mind több és több parázs hunyta le piros szempilláját. Kárai is hallga­tásba merült, piszkálgatni kezdte a tüzet. Ahogy nézte a parazsakat, szemei neki is le­lezárultak, gondolatai őrült iramban kergették egymást. Hazai tájakra érkezett. Úgy tetszett neki, mintha a haló­dó tűz a lenyugodni készülő Nap lett volna, s az alkonyi sugárözönből kilépett a nő, kit oly nagyon szeretett. — Olga! -— szólt halkan a zászlós. —Mindig rólad ál­modozom. Mindannyiónk lelkében ott égett a kíváncsiság, hogy va­jon ki lehet az az Olga? Ta­lán senki sem kérdezősködött volna, ha ott nincs a szomszé­dos egységtől Rada. Olyan ember volt, aki nem szerette a befejezetlen dolgokat. Mindennek a végére szeretett járni. O tette fel a kérdést: — Te, ki az az Olga? Ké­rünk, Alex, meséld el a törté­netet! — Nos — kezdett beszélni a kis Korai—, akiről a mese szól, véletlenül őt is úgy hív­ták, mint engem. A Góry- Galsy grófok birtokára került, a tóvölgyi gazdaságba, ahol a jószágigazgató lakott. Hiá­ba végzett akadémiát Pál- lagon, tiszti hely nem volt üre­sedésben a gazdaságokban. Csak a Góry-grófok alkal­mazták ispánnak. Igen, igen, közönséges botos ispánnak. Nézett szótlanul maga elé, keskeny ajkait keményen összeszorította. Néha-néha nagyon sóhajtott. Folytatta: —Egyszer a jószágigazga- tónét én vittem ki hintón a tói vásárra, és hoztam vissza. Mikor elhagytuk a kastélyt, mellém ült, előre. Gyönyörű szőke nő volt. Lobogott a haja, mint a sziréneké. Szé­dültem, dadogtam, remegtem a közelségétől. Mikor leszállt, egy kék dobozt csúsztatott a kezembe. Odahaza remegve SZÍNPAD Palotai István (Uj Kelet) Úgy tűnik, a fejőgépelv „esz­kalálódik”. A legújabb ötlet: a budapesti Halászbástyára immár csak egy ötvenes lepengetésével lehet bemenni. Ennyibe jön manap­ság a panoráma az ember fiá­nak. Állítólag nem drága — Demszkynek is legalább ennyi­be kerül. Ha az ötlet a gyakor­latban is beválik — és miért ne válna be? —, akkor, gondolom, más nevezetességek megtekin­tése esetében is alkalmazzák. Néhány ötlettel magam is szol­gálhatok. Mivel Budapest für­dőváros, javaslom, hogy a vá­ros határát csak az léphesse át, aki strandbelépőt vesz. A tö­megközlekedési járműveken szedjenek masszírozási pótdí­jat, amit a zsúfoltság és a tüle­kedés már eleve szolgáltatnak. Magas betonfalakkal vegyék körül és lássák el szigorú őri­zettel a Városligetet, a Népli­getet, a Gellért-hegyet és a Ta­bánt, hogy a természet élveze­téért díjat lehessen kiróni. El­végre aki nem lép be, kívülről ingyen is csodálhatja, márpedig ez tűrhetetlen állapot... Borisz Jelcin bőkezű gesztu­sokkal igyekszik az ország bal­oldali voksolóit önmagához édesgetni. Az orosz—fehér­orosz, „plusz még kettő” állam- szerződése is ennek fényes bi­zonyítéka. Állítólag a szövet­ség ugyan más alapokon áll, mint hajdani nagy és legyőzhe­tetlen elődje, de ez mit sem szá­mít a tiltakozók szemében. Ők csak hajtják a magukét, hogy már csak egy C kell, és minden a régi. A Szuverén Köztársa­ságok Szövetségének rövidíté­se ugyanis nem más, mint: CCP! *** A magyar diplomácia úgy döntött, hogy nem veszi át Po­zsonytól a ratifikált szlovák— magyar államszerződés példá­nyát, ha ahhoz bármit is csatol­ni akarnak. A jelzés egyértel­műen a „gemkapocszáradékra” vonatkozik, azonban „mit le­hessen tudni” — akármi mást is megkísérelhetnek csatolni északi szomszédaink. Úgy tű­nik, nagyon rákaptak a csatol- gatásra 1921 -ben, és már nehe­zen tudnak leszokni róla... *** „Nekem nem kell engedély ahhoz, hogy bárkit is fogadjak. Különben sokszor fogadtam már másokat is, amiről te még nem is tudsz...” — válaszolta atyai szigorral Göncz Árpád köztársasági elnök Csáti Györgynek, amikor afelől ér­deklődött, hogy miért fogadta Milosevic szerb elnök nejét, aki köztudottan a szerb kommunis­ta párt feje? Ugyan kikre utalhatott a köz- társasági elnök úr? Horn Gyulának halvány fo­galma sincs, hogy a fia kikre szavazott a választásokon. Amint azt elmondta, nem is erőltette a kérdezősködést, hi­szen a választások titkosak. Dacára, hogy természetesen nincs hitelt érdemlő informáci­óm a kérdésben, vannak tipp- jeim. Legalábbis ha én lennék az ifjú helyében, akkor — nem csupán családi szolidaritásból — apucira szavaznék... 21. rész: A kék doboz Sorozatunkban a szemtanú naplójából közlünk részleteket: a szerző a 2. Ma­gyar Hadsereg tisztjeként harcolt az orosz fronton, és századának 184 embere közül 129-et hozott vissza a pokol küszöbéről. bontottam fel. Egy hófehér se­lyem zsebkendő volt benne, a fedelén művészi rajz: egy cson­ka fenyő, alatta pad. A pádon egy lobogó hajú nő. —És üzenet? — érdeklődtek ketten is. — Nap, óra, perc! Viharos szerelem kezdődött! Határtalan volt a szenvedély! Minden héten érkezett egy kék doboz, néha kettő is. Benne a jelzés, hol és mikor találkozunk. Már egy év is elmúlt, de a mámor, a vágy szomjasan gyötört mindket­tőnket. Feleségem akart lenni. — Mi az Isten! — kiáltott a kadét. Kint süvítettek, kopogtak, csattogtak a golyók, viszont a „bunkerben” mindenki hallga­tott. Részben vártuk, hogy a zászlós folytatja az izgalmas történetet, részben kifigyeltünk, hogy ilyen késő este mit akar­nak a tüzeléssel az oroszok. — Tervezgettünk. Megtervez­tük a válást, az egybekelést. Az asszony gazdatiszti beosztást szerzett új helyen. Egy ötezer holdas uradalmat kellett volna vezetnem. — Nem így történt? — kér­deztük karban a zászlóst. Kárai kis hallgatás után fe­leletet nem adva folytatta: —Az egyik este az ispán kol­légámnál iddogáltam. Nőtlen volt ő is és kedves, jóvágású fiú. Amint az asztalon lévő újságo­kat megemeltem, szíven ütött a látvány. Az én kék dobozom szakasztott mása feküdt alattuk. A barátomnak ki kellett mennie valamiért, s én gyorsan felnyi­tottam a dobozt, benne voltak az ismert dolgok. A rajz is, mint legtöbbször az én dobozomon: csonka fenyő, a pad, rajta a lobogó hajú nő. A dátum egy nappal későbbre szólt a bará­tomnak. Vérig sértett szívemmel azonnal tervet szőttem, kemé­nyet, igen kemény tervet. Lera­díroztam az utolsó számot, s az enyémre szólót írtam rá. Érkez­zünk egyszerre. Mulassunk egy­szerre— gondoltam, mulas­sunk istenigazában azzal az ir­galmatlan kurvával! — A ku­tya anyját! — A bestáját! — A gálád, piszok kéjencét! — kiabálták a katonák. Mennyi és milyen jelzőkkel illették volna még a nőt, ha egy óriási robaj légnyomása meg nem rázta volna a „bunkert”. Mindnyájan kiszaladtunk, és a sivító golyóözönben tájékozód­ni próbáltunk, hogy miképpen juthatnánk egységeinkhez. De olyan pergőtűz zúdult ránk, hogy a földre kellett vetődnünk. Mikor gyérült a tűz, felugrál­tunk, csak a kis Korai maradt fekve. A hadapród hajolt le hoz­zá, és amikor felfelé egyenese­dett, annyit mondott: — Vége! Bár zengett, csattogott az éj­szaka, a holttest körül sapkán­kat levéve állottunk. Nem fél­tünk a haláltól, pedig ott huho­gott köröttünk. Bandi, a szelíd zászlós a Miatyánkot kezdte mondani, s az ámen után Rada szólalt meg először: —Kis Kárai, nem fejezted be a történetet. Vajon hogy folyt le, hogy végződött a hármas találkozó? De ő erre már nem tudott vá­laszt adni. Nehéz lépésekkel indultunk vissza a hógödrökbe, fájt a lel­künk. Szerettünk volna hangos kiáltozásokkal kérdőre vonni Istent és ellenséget, hogy miért tették szegényebbé a világot egy nagyszerű emberrel? Sze­rettük volna hangos jajgatással elsiratni a soha el nem felejt­hető bajtársat, Kárai Alex zász­lóst, kinek nyugtalan lelke fent követelődzik már az egekben: kéri, követeli a legfőbb generá­listól, hogy állítsa le a háborút. Fenn, az égen a nagyobb csillagok közül csak 3—4 pis­lákolt felettünk, mert az ég más részeit betakarták a ködök fel­legei. De szívünk mécsei na­gyot lobbantak, megfényesí­tették arcainkat, talán az eget is. Templomi ünnepélyesség szállt köpenyeink zöld paro­lijaim. Nem éreztük, hogy hi­deg van és hogy tüzelésre kész fegyverek vesznek ben­nünket körül. Lángra lobbantak szíveink, szavaink, amikor esküdtünk. Mert a kadét, mint a véres vi­adalok istenének főpapja szó­lított: — Esküdjünk! Szorították az ujjak egy­mást, éreztük az öklök erei­nek lüktetését. A kadét mond­ta a szavakat: — Esküszünk, hogy hű bajtársunk, Kárai Alex zász­lós emlékét szíveinkben meg­őrizzük! Esküszünk, hogy a becsületet, az igazságot ép­pen úgy védjük, mint védte ő! Esküszünk a testet-lelket be­fogadó égre-földre, életünk­re, hogy minden tettünkkel, akaratunkkal ellenállunk a háborúnak, és megtérve ha­zánkba csak a békét szolgál­juk! Esküszünk, hogy hazán­kat úgy fogjuk szeretni, mint szerette ő, s ha a békédének elvesztésére törnek, érte ép­pen úgy meghalunk, mint ahogy meghalt Alex! Kis szünet után még azt mondta, ahogy az égre nézett: —Hallottátok az esküt szá­zadunk elpusztult hű katonái, elesett bajtársaink! Hallottad az esküt, Alex! Segítsetek, hogy fogadalmunkat meg­tarthassuk! Ámen! Amikor elengedtük kezein­ket, egy meteor fénye törte át az égi párásságot. Mi azt hit­tük, hogy halottaink húztak.az égre nagy felkiáltó jelet. Álltunk, várakoztunk. Fel­feltekintettünk az égre. Azok a csillagok, melyek hárman— négyen felettünk trónoltak, hunyorgatták egyetlen szemü­ket. Bizonyosan könnyeztek. (Folytatás csütörtökön)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents