Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-16 / 89. szám
UJ KELET Riport, regény 1996. április 16., kedd 5 Bármilyennek született, ugyanúgy szeretik „Önállóságra neveljük őket” Az alagsorban kialakított mini-konditerem az egyik percben még gyermekzsivajtól hangos, egy pillanattal később azonban mély csend telepszik a helyiségre. Az öt kis lurkó áhítattal figyeli a nevelőnő szavait és mozdulatait. — Nappal van! — szól az ügyességi feladatról Szilágyiné Vincze Gizella nevelőnő. — Mit csinálnak ilyenkor a kiscsibék? — kérdezi a csöppségektől, akik máris a vállukhoz kapják a kezüket, és a csibék mozgását utánozva boldog csip-csipelésbe kezdenek.-r Éjszaka! — hangzik az újabb utasítás, mire a „kiscsibék” az egész napi szaladgálástól fáradtan a tyúkanyó köré kuporodnak aludni. Míg társai önfeledten játszanak, egy kislány, félrehúzódva a többiektől, szemét eltakarva álldogál. — Adri!Gyere te is! — kéri a tanárnő. — Nem megyek! — szól dacosan, és arcát igyekszik még jobban elrejteni a kíváncsi tekintetek elől. A nevelőnő és segítője tapasztalatból tudják, nem szabad erőltetni a gyerekeket, hogy vegyenek részt a játékban, azzal csak rontanak a helyzeten. Adri is számtalanszor kapott már dührohamot egy-egy kedves invitálás után. Úri Mariann (Új Kelet) A Bárczi Gusztáv Általános Iskola és Diákotthon dolgozói az évek alatt felkészültek a „nehéz” helyzetek feloldására. Szükség is van arra, hogy mindig a helyén legyen az eszük és a szívük, mert a fogyatékos gyermekekkel nem könnyű bánni. Az 1949-ben megalakult intézményben napjainkban az enyhén és középsúlyosán értelmi fogyatékos, valamint az autizmusban (a külvilág elhanyagolásával az énre korlátozott kóros magatartásban) szenvedő gyermekeket tanítják. Jelenleg kétszázhuszonöt, 5—18 éves nebulóval foglalkozik a 33 iskolai, a 20 diákotthoni pedagógus, a 25 gyermekfelügyelő és az 5 pedagógiai szakszolgálatot teljesítő alkalmazott. Foglalkoztatnak egy úgynevezett utazó pedagógust, aki a háziorvos, a védőnő, illetve az óvónő jelzése alapján felkeresi azokat a családokat, ahol értelmi fogyatékos gyermek van. Hetente kétszer látogat el hozzájuk. Meghallgatja a szülők beszámolóját a gyermek viselkedéséről, ténykedéséről, tanácsokat ad, hogyan tudják fejleszteni a gyermek képességeit. Ez egy új kezdeményezés, így egyelőre csak a megyeszékhelyen és a környező településeken látja el a feladatokat az utazó pedagógus. A szülők visszajelzéseiből kitűnik, hogy rendkívül hasznos a munkája. A tapasztalatok azt bizonyítják, jó lenne, ha az egész megyét bejárnák, már csak azért is, mert az intézménybe többszörös a túljelentkezés, sok igénylőt vissza kell utasítani, akik kénytelenek a lakóhelyükön működő iskolákba beíratni gyermekeiket. /.Ezeknek a gyerekeknek sokkal nagyobb szükségük van a sikerélményre, mint egészséges társaiknak. Egy-egy jó eredmény és az állandó dicséret pozitívan befolyásolja szellemi fejlődésüket. A folyamatos kudarc azonban beláthatatlan következményekkel járhat. — Krisztina a körülményekhez képest nagyon értelmes kislány, sokat fejlődött, amióta itt van nálunk — mondja büszkén a nevelőnő. — Ugyanakkor az ő tudásszintjével és értelmi képességével a kisegítő iskolában nem állná meg a helyét. Nálunk, a kiscsoportos oktatás révén, mindenkire jut elég idő. Elsősorban ennek köszönhető, hogy ilyen szép eredményeket tudunk elérni a gyerekekkel. Nem szabad megfeledkeznünk azonban a szülői gondoskodásról sem. Szerencsére a legtöbb szülő nem fordul el gyermekétől annak fogyatékossága miatt. Amikor ezeket a szavakat mondja a tanárnő, nem valami bonyolult cselekvéssorozatra gondol, hanem olyan — számunkra — apróságokra, mint például a felöltözés. Az egészséges értelmi képességekkel rendelkezőknek mindez termébokkal való bánást és az egyes ruhadarabok felvételét. — Hagyni kell őket, hogy maguktól öltözködjenek — mondja Giziké. — Nem segíthetünk csak azért, mert elkésünk, különben egész életükben elvárják majd, hogy valaki segítsen. Alapvető célunk, hogy önállóságra neveljük a gyerekeket. S ha szánalomból vagy idegességünkben nem hagyjuk, hogy egyedül boldoguljanak, több ártunk, mint segítünk. Időközben véget ér a tornaóra, és a kis gyereksereg boldogan szalad fel a terembe. Van még idő játékra, megrohanják a polcokat. — Főzni fogok — telepszik le mellém Katika. — Ez itt a konyha — mutat a babatűzhelyre és -mosogatóra. — Húsleves lesz tarhonyával —jelenti ki határozottan, és már veszi is elő a paprikát, a répát, a krumplit és a csirkét. Műanyag kést vesz a kezébe, és „szakszerű” mozdulatokkal meghámozza a burgonyát. szetes. Az értelmi fogyatékos gyerekek esetében azonban többhetes, -hónapos gyakorlás eredménye, hogy önállóan tudnak öltözködni. Lépésről lépésre sajátították el a cipőfűzőkötés vagy a szandál bekapcsolásának fortélyait, a gom— Amikor a gyerekek idekerülnek, legtöbbjük a legegyszerűbb dolgokat sem képes egyedül megcsinálni — magyarázza a tanárnő. — A köszönéstől kezdve a legapróbb részletig mindent megtanulnak itt, most például azt, hogyan kell vásárolni, aztán egyenként elvisszük őket egy boltba. Krisztikének már olyan jól megy, hogy otthon az édesanyja egyedül is elengedi néhány apróságért. Egy bocsánatkérő mosoly kíséretében magamra hagy, hogy segíthessen egy fürdetésnél. A játéknak a csengőszó vet véget. Mindenki a helyére rakja a játékot, és szó nélkül leülnek az asztalukhoz. Beszédkészség-fejlesztő óra következik. Kriszti és Kati ügyesen, értelmesen válaszolgat a kérdésekre. Felismerik a tanárnő által mutatott képeket, tudják a virágok színét és lelkesen harsogják a mondókákat. Adri továbbra is durcáskodik, nem vesz részt a foglakozáson. A fiúk pedig, bár igyekeznek, nemigen tudják követni a foglalkozást. Miki édesanyja ru- beolás volt a terhessége alatt. Emiatt organikusan nagy mérFotók: Bozsó Katalin tékben károsodott a kisfiú, beszélni sem tud. Néhány hangot képes kiejteni, ám többnyire artikulátlan hangokat hallat. Szerencsétlenségére a hallása is nagyon gyenge, de olyan értelmesen szemléli környezetét, hogy általában megérti, miről van szó. A hallászavart is csak műszerrel tudták megállapítani az orvosok. Mindez azonban cseppet sem zavarja abban, hogy boldogan töltse mindennapjait. A többi gyerekhez hasonlóan örömmel megy az iskolába, de legalább olyan örömmel várja, hogy esténként hazamehessen szüleihez és testvéréhez. Örömmel, mert otthon szerető családja várja: fogyatékossága ellenére is ugyanannyira szeretik, mintha egészséges lenne. Mert bármilyennek is született, bármilyen is lesz, az ő-gyermekük marad életük végéig... Vitéz Erdélyi Béla: Vérben, vasban Sorozatunkban a szemtanú naplójából közlünk részleteket: a szerző a 2. Magyar Hadsereg tisztjeként harcolt az orosz fronton, és századának 184 embere közül 129-et hozott vissza a pokol küszöbéről. 23. Égi üzenet Hívattam a kadétot, azonnal megjelent. — Alexet elfogjuk égetni! Sírt ásni nem tudunk, magunkkal nem vihetjük, magára nem hagyhatjuk. Hosszabb hallgatás után véleményét röviden fogalmazta: —Helyeslem. Szokatlan volt a gondolat, idegenkedtek a fiúk az ilyen végtisztességtől. — Győzőre bíztam ezt a feladatot! — mondtam határozottan. Nem is foglalkozott tovább az üggyel senki. Vártam, hogy még az éjszaka felgyűl a kazal, és Alex- ből, a kedves, felejthetetlen Alexből csak szürke por marad, mely összekeveredik a széna és a deszkák pernyéivel. És majd jön egy fuvallat, mely szárnyra kapja a hamvakat, s viszi, viszi a fellegek között szép kis hazánk tájaira. Ott szétteregeti, hogy megáldják a porok a sok szenvedést látott, vérrel öntözött földeket. Érzékenyen sóhajtottam: — Oh, hazám, kenyeret adó tenyeredet meglátom-e még valaha? Balaton, köldököd kelyhéből iszom-e? És szent földedre leborulhatok-e, hogy megcsókoljam áldott mezőidet, a te gyönyörű arcodat? Szép hazám, véresen küzdők itt én, a szürke kis tiszt. Köpenyem belepte a vér. Hazám, áldott kicsi hazám, vajon meglátom-e még kéklő egedet, rónáidat, folyóidat, hegyeidet? Nem is tudom, hogy bírtuk eddig, ilyen rozoga lelkiállapotban a sáncon a 30 fokos éjjelt? Mert nemcsak az én telkemet mardosták különös gondolatok, hanem társaimét is. Mikor igazán fázni kezdtünk, három óra volt, ekkor ismét forró teát hoztak. A katonák kibújtak a szénával tömött gödrökből, s a forró italtól felélénkültek. Ki-ki rágyújtott, majd egy negyedóra múlva visszatértek a gödrökbe. Puskák dörrentek, felébredtem. De elfáradt testem-lelkem nem bírta az ébrenlétet. Reggel 7 órakor keltett a legényem. At voltam fagyva! Elgémberedett ujjaimmal nem tudtam fogni. Lábaimmal menni. Néhány percig tanulnom kellett a fogást, a lépést. Nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Jó, hogy idejében jött a reggel. Az új nap zord, kemény, egész arcvonalunkon dörögni kezdenek a fegyverek. Ma parancs érkezett hozzám a délelőtt folyamán, hogy 13 órai kezdettel visszavonulást hajtanak végre a tőlem jobbra és balra lévő harci egységek, és én azt teljes tűzerőmmel támogassam. Az akcióhoz még egy géppuskát kaptam kezelőkkel. Századom könnyű- és nehézfegyvereinek tűzereje lehetővé tette a két szárny visszavonását, s 15 órakor én is az ígért parancsra vártam, hogy pozíciómat elhagyhassam. Parancsot adtam, hogy gépfegyvereseim ne lőjenek, mert az előttünk lévő ellenséges erők tüze gyengült, majd el is hallgatott. A kétórás pokoli csata megviselte idegeimet, éreztem, mintha agyam tűzben égne, szemem élességét ködfátyol szürkítette. Türelmetlenné tett, hogy már 15 óra elmúlt, és még nem kaptam parancsot a hát- ravonulásra. Megrémített, hogy ugyan távolról hallatszottak az ágyúk és aknavetők robajai, de körülöttünk csend lett, szinte halotti csend. Rémüldözéseimből a hadapród riasztott fel: —A hátunk mögött oroszok vannak! — Ugyan! — szóltam rá indulatosan. Távcsövemmel aztán tisztán láttam, hogy hátra már valóban nem vonulhatunk. Két lehetőség van: halál vagy megadás. — Oh, dicstelen vég — suttogtam, és görcseimmel, verejtékemmel a kérges hóra borultam. Az őrjöngő pillanatok közben egy katona kúszott hozzám, és tisztán hallottam, amit mondott: —Balra, a horhosban vissz- zavonulhatunk! Agyamban a koponyacsontok között visszhangzani kezdett a szó: — Visszavonulhatunk, visz- szavonulhatunk! De helyzetismeretem hamar elűzte az illúziókat, keményen rászóltam a katonára, hogy menjen a szakaszához. Ahogy a hóra borulva töprengtem, kis idő múltán ismét hozzám kúszott a katona, s hallottam a hangját, ahogy suttogta: — A horhosban, a horhosban visszavonulhatunk! Szűk percig acsarkodtam magamban: mit erőszakoskodik velem ez a tájékozatlan baka, s másrészt hogy pisztolyom tára tele, pedig nem is kell nekem most több, csupán egy golyó! Közben a katona suttogta: — Visszavonulhatunk! Ez a szó zsongott fülemben, vágtatott idegszálaimon, ereimben, s talán percnyt gyötrődés után kiadtam a parancsot: — A harmadik szakasz utat tör, az első fedezetet ad a gépfegyverekkel! Irány balra a horhos, abban harccal is: visszavonulás! Mire beesteledett, egyetlen lövés nélkül saját vonalainkhoz érkeztünk. A század tisztjei és a legénység összeölelkeztünk. Kubinyi zászlós térdre rogyva kiáltozta: —Fiúk! Van Isten! Van Isten! Az örömök percei után rendelkeztem: —Kerítsétek elő azt a katonát, aki hozzám kúszott és javaslatot tett! Nem találták! Lőrincz hadapród, aki mindig mellettem volt, esküdözött, hogy hozzám egyetlen katona sem jött, és nem is beszélt velem senki! Akkor éjjel álmomban, s azóta is többször, hozzám kúszott a katona. Sapkája fénylett, mint az arany, és olyan szelíden mosolygott, mintha nem is ember lett volna. (Folytatás csütörtökön) _______________________________' , ..
