Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-11 / 85. szám
Kultúra UJ KELET Filmről, szabadságról Nyikita Mihalkov „Mint friss víz egy ezüstcsapból” A posztszovjet mozi vezető figurája, színész és rendező az 51 éves Nyikita Mihalkov, aki része a mai orosz kultúrtörténetnek, szoros kapcsolat fűzi elődeihez és a múlthoz. Stúdiója a i'1'1 (a vászon T jelenti a kreatív művészetet, a munkát és a barátságot) Moszkva központjában található, abban a városrészben, amit annyira szépen leírt Bulgakov a Mester és Margaritában. Mihalkov irodájának falán ott áll bekeretezve a családfája, mely több száz évre nyúlik vissza, olyan nevekhez mint Gogol, Puskin vagy I. Miklós cár. A 4 éve alapított stúdió főleg Mihalkov filmjeivel foglalkozik, ehhez tartozik még egy kis kiadó, melynek fő profilját a történelmi do-. kumentumok jelentik. Nemrégiben adtak ki egy hatkötetes munkát, mely olyan anyagokat tartalmaz, mint a forradalmár Pjotsz Kropotkin japán naplója, illetve egy orosz huszár kalandjai. Mihalkov nevét a Csalóka napfény című fdmje repítette a világhírig, amely egy orosz katonát mutat be, aki 1936-ban vált a sztálini tisztogatás áldozatává. Alkotásai nemcsak hazájában, hanem annak határain túl is nagy megbecsülésnek örvendenek. Jelzi ezt az 1995-ben kapott legjobb külföldi játékfilm Oscar-díja, ami az orosz sajtóban heves vitákat szított. „Örömmel mondhatom azt, hogy nincs időm mindent elolvasni, amit rólam írnak, viszont kellemetlen meglepetés volt számomra egyes orosz újságok ma- liciózus hangvétele velem kapcsolatban. Másrészről az én feladatom filmek készítése, és nem az, hogy kritizáljak vagy díjakat nyerjek. Azokról a dolgokról beszélek, amik engem foglalkoztatnak, és ha az emberek ezt szívesen meghallgatják, akkor nagyon hálás vagyok nekik ezért. Azt szeretném, ha megértenének, bár tudom, hogy ez nem olyan egyszerű dolog.” „Mielőtt a Csalóka Napfény oroszországi forgalmazása elkezdődött volna, elhatároztuk, hogy ebbe a munkába mi magunk vágunk bele. Nem bízom az orosz forgalmazókban, mert igényt tartanak a hazai alkotásokra járó támogatásokra, és ezt a pénzt az amerikai importra költik”. „Az reméltük, hogy a politikai változásokkal együtt megindul a nyugati típusú művészeti munka folyamata, mint a friss víz egy ezüst csapból. Ehelyett lett egy vízöblítéses vécénk. Ezzel együtt az orosz filmművészet elvesztette nemzeti sajátosságait. A rosszul értelmezett szabadság azt eredményezte, hogy az orosz moziba betelepedett az amerikai minta, és kiszorította a saját értékeinket. Képletesen szólva, a vietnami veteránok helyét az afgán veteránok vették át a vásznon. Ezek szív és lélek nélkül való filmek voltak.” „Azt tapasztaltam, hogy a hazai nézők hozzáállása megváltozott az orosz filmmel szemben, és ezért különösen hálás vagyok az amerikaiaknak. Ők egy csomó pocsék filmet küldtek ide, amire kezdetben nagyon kíváncsi volt a közönség, ma ' níár nem tolonganak értük hosszú sorokban. A nézők ahelyett visszatértek az olyan filmekhez, mint amilyen a Csalóka napfény is.” „Húsz évvel ezelőtt az volt az alaphelyzet, hogy a vörösök a jó fiúk és a fehérek a rosszak. Ma minden ellenkező előjelet kapott, de a filmek ugyanannak a bugyuta struktúrának az alapján készülnek. Én nem voltam köpönyegforgató az elmúlt években, és már nem is fogok megváltozni. Talán ez az oka annak, hogy az emberek megnézik a filmjeimet.” „Oroszországban a szabadság koncepciója kissé különbözik a nyugati interpretációtól. Itt nagyon sok emberre hirtelen szakadt rá az összes civilizációs privilégium használatának lehetősége, mielőtt maga a a civilizáció realizálódott volna. Fokozatosan jöttek rá arra, hogy vannak olyan értékek, melyeket máshol kell keresnünk. Az én filmem úgy tört be ebbe a helyzetbe, mint egy fénysugár, mert ez róluk szólt. Az emberek mindig olyan filmet szeretnének látni, amely róluk szól, és az igazi jele az orosz ember egészséges nemzeti szemléletének.” „A díjak, amiket kaptam, váratlanul jöttek. Az Oscar velejárója lett egy bizonyos fokú felelősségérzet, de ez sem a személyiségemen nem változtatott, sem a szokásaimon, sem a terveimen. A legtöbb filmem nem a szigorúan vett jelenben játszódik, de egy alkotás aktualitását nem a külső jegyek adják. Az elmúlt évek életem részévé váltak, és ez életem is a múlt egy szelete.” Rossing Jensen írását Kristóf B. Attila fordította 1996. április 11., csütörtök 7 A nemzet színháza 10. Berki Antal A Fővárosi Tanács döntését, ahogy akkoriban mondták, „illetékes helyről” sugalmazták. Ebben szerepet játszott az is, hogy általában az „illetékes” igyekszik a maga monumentális emlékművét még életében megépíteni, gondoskodván ezáltal nevének fennmaradásáról. Ha túlságosan nagyhatalmú volt az „illetékes”, akkor piramisok épültek, ha túlságosan kicsi, akkor esetleg egy falusi közintézmény. Magyarország ebben a tekintetben is unikumnak számít. A valóban nagyhatalmú „illetékes” több évtizedes „kul- túrpápasága” alatt minden igyekezete ellenére sem tudta elérni a színház felépítését. De ne legyünk igazságtalanok, a bontás ötlete nem a pártközpontból, hanem a Nemzeti Színházból származott. Major Tamás, aki 1945-től igazgatója, majd leváltása után 1962-től főrendezője volt a színháznak, pontosan ismerte a Nemzeti építésének tragikomikus fordulatait. Joggal gondolhatta, hogy egy ilyen hatalmas beruházás „oldalvizén” simán felevickél- hetnek az új színház elkészültéig. Elképzelését a legfelsőbb politikai vezetőség elé terjesztette. Ahogy ez nálunk szokás volt (egészen bizonyosan így van ez ma is) elment Acél Györgyhöz, és kettesben eldöntötték a Kellner—Helmer-ház sorsát. Sem a politikus, sem a színházi szakember jó szándéka nem vonható kétségbe, de hát, régóta ismert a mondás pokolról és jó szándékról. Azonnal tervpályázatot írtak ki elhelyezésre és megvalósításra. Döntés született arról, hogy „a magyar nép új, korszerű Nemzeti Színházát 1970-ig meg kell építeni!” A nagy csinnadrattával folyó tervezési kampány alatt szép lassan eltűnt a föld színéről a Nép-, alias Nemzeti Színház. A ma fiataljai máshol randevúznak, a régi nótát nem is ismerik, vagy ha igen, akkor nem értik, miért is áll meg a hatos a Nemzetinél. Eltelt harminc év. A régi pályázatok rajzai felett eljárt az idő. A bontás kezdeményezői rég sírjukban nyugosznak. A nagy lelkesedéssel összeadott több százmillió forint azóta már a kamatokkal mintegy két milliárdra növekedett. Állítólag jó helyen van. Csak színház nincs. A nemzeti előbb a Nagymező utcában, a Thália Színház épületében vendégeskedett két évig, majd midőn korszerűsítés címszó alatt tönkretették a Magyar Színház homlokzatát, főbejáratát és nézőterét, 1966-ban „végleges ideiglenes” helyére, az Izabella térre költözött. Annyi változás azért történt, hogy a teret egykori igazgató-főrendezőjéről, Hevesi Sándorról nevezték el. Szólhatnánk még a két nagyszabású tervpályázat kudarcáról, de minek. Az egyik 1913- tól 1938-ig tartott. A folyamatosan korszerűsített tervek megvalósítását a háború gátolta meg. A másik 1965-től 1987- ig bonyolódott, ezeket a reményeket a rendszerváltás oszlatta szét. Most, úgy tűnik, újjáéledőben vannak az álmok. A kormány 1996. február 8- án döntött a Nemzeti Színház végleges elhelyezéséről. Az úgynevezett környezetvédők gáncsoskodása ellenére kitűnő helyet talált az épületnek. Azért a sorozatíró szkeptikus. Pontosan tudja, hány kormány hányféle határozatot fogadott el az ügyben. Az Erzsébet tér már 1913-ban is szóba került mint lehetséges helyszín. A városképet pedig kifejezetten széppé tenné az Andrássy út torkolatában, annak lezárásaként megvalósuló teátrum. Reménykedjünk. És befejezésül még valamit: egy ilyen horderejű, az egész nemzetet érintő vállalkozás mindenütt a világon az állam dolga. Magyarországon soha semmiféle társadalmi berendezkedésű állam színházat nem épített. A meglévő épületek kivétel nélkül magánerőből, a közönség hozzájárulásából, sok esetben a városok önfeláldozó adományaiból születtek. Az új Nemzeti Színházra is rendelkezésre áll a költségek egy része, az az összeg, mely a Gobbi Hilda vezette közadakozásból összegyűlt. A kormány- döntést kommentálva Budapest főpolgármestere sietve kijelentette, hogy a főváros a szóban forgó területet térítés nélkül rendelkezésre bocsátja. Ez szép dolognak tűnik és tulajdonképpen az is, de ezt a gesztust csak csereügyletként szabad elfogadni. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a főváros két telket is bekebelezett a magyar színházművészet vagyonából. Az Erzsébet teret úgy kell tekintenünk, mint kárpótlást a lebontott Népszínház telke helyett. A terület jelenleg köztérként funkcionál. Ha pedig a főváros a jogtalanul elbirtokolt Grassalkovich-telek piaci árát a Nemzeti Színház építkezésére fizetné be, akkor az államnak nem is kellene olyan mélyen a zsebébe nyúlnia. Kedves olvasó! A hosszúra nyúlt sorozat ezennel befejeződik — bizakodjunk együtt abban, hogy a Nemzeti Színház építésének kálváriája is. Bízzunk benne: felépül a színház, és a távoli jövőben nem kényszerül senki arra, hogy ezt a sorozatot ott folytassa, ahol most abbamaradt. Valaha itt a színház állott, lesz-e valamikor valahol? Vendégünk a táncművészeti főiskola Tapolcai Zoltán A Magyar Táncművészeti Főiskola április 14-én délután öt órától tartja végzős növendékeinek vizsgakoncertjét nyíregyházán, a Váci Mihály Művelődési Központ hangversenytermében. A növendékek a táncművészet minden műfajában bemutatkoznak. A vizsgakoncert érdekesebb részei a Bournon- ville-koreográfiák, melyeket még sosem láthattunk a városi művelődési központ színpadán. Ennek oka az, hogy a magyar balettoktatás a Vaganova-mód- szer szerint történik, s a klasszikus koreográfiáknak e módszertan az alapja. Bournonville dán koreográfus (1760—1843) a klasszikus balett nyugati vonalát teremtette meg, mely világhírűvé vált. Koreográfiái ma is élnek a világ nagy színpadain. Különlegessége a sok apró mozdulat, ugrás, abból adódóan, hogy Bournonville színpada kicsi volt, így lépésanyaga inkább fölfelé törekvő, mint di- agonális. A közönség a Nápoly és a Genzánói virágfesztivál balettekből láthat részleteket. Kiemelkedő műsorszámai lesznek az estnek az úgynevezett nagy kettősök, mint például Adam Kalóz című balettjének híres pás de deux-je, Rah- manyinov Tavaszi áradásának kettőse, mely hallatlan technikai tudást igényel, s Albinoni Adagiója, melynek helyi vonatkozása, hogy a női táncos Oláh Dóra, aki a nyíregyházi Prima- vera Balettegyüttes tagja volt, s immár ő a hatodik növendék, aki végez a táncművészeti főiskolán, s egykoron Feketéné Kun Ildikó növendéke volt. A IX. évfolyam balettmestere és a koncertszámok próbavezetője Menyhárt Jaqueline érdemes művész és Sárközi Gyula. Mindent összevetve, a tánc- művészeti főiskola estje különleges és kiemelkedő esemény lesz minden, balettet szerető és értő néző számára.
