Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-14 / 63. szám
UJ KELET Nemzeti ünnep Ahogy a történészprofesszor látja Katona Tamás A szegedi József Attila Tudományegyetem hajdani történészprofesszora, országgyűlési képviselő, Budapest I. kerületének polgármestere—Katona Tamás—, aki beregi születésű lévén ezer szállal kötődik megyénkhez. Ezúttal 1848-ról és Kossuth nemzetiségi politikájáról kérdeztük... — Hadd nosztalgiázzam egy kissé, hadd legyek most újra történész. A szegedi egyetemen minden évben tartottunk egy nemzetiségtörténeti szemináriumot. Roppant izgalmas és érdekes téma ez, hiszen az akkori történelmi Magyarország és Erdély rendkívül sokszínű volt nemzetiségeiben. Érdekes, hogy egy-egy nemzetiség korántsem foglalt egységesen állást, a nézetek megoszlottak. Például a magyarországi németség java része a polgárosodás vezető élharcosa volt, tehát a forradalom mellett állt, nem így az erdélyi szászok, akik privilégiumaikat féltve arra törekedtek, hogy valamiféle önálló koronatartományt kapjanak, és így szembefordultak a nemzeti, polgári törekvésekkel. A magyarországi románok, akik szám szerint többen voltak, mint az erdélyiek, saját légióikkal küzdöttek, és az ország- gyűlésben is képviseltették magukat, méghozzá a parlamenti erők baloldalán. Ez leginkább a temesköziekre vonatkozik, akiknek a vezetőjét Táncsiccsal szinte egy időben hozták ki a börtönből negyven- nyolcban. Az együttműködést az alapozta meg, hogy a románok küzdelmében — a szerb felső-papsággal — a magyarok a románokat támogatták. Nem csekély erőről volt szó, hiszen az akkori magyarországi románság lélekszáma 1,3 millió körül mozgott... A körülbelül 1,2 millió erdélyi román viszont élesen forradalomellenes álláspontot képviselt. — Hogyan foglalt állást a magyar hivatalos politika a nemzetiségek ügyében? — A magyar politikában sem volt egységes a nemzetiségek kezelése. Nem szabad elfelejteni, hogy a múlt század első fele a megerősödő nemzeti érzés, a nemzeti függetlenség, az anyanyelvkultusz kezdeteinek Hanák Péter A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutató- professzora, Hanák Péter nem sokkal a rendszerváltás után tért haza Magyar- országra. A világhírű történész — aki különben Svájcban a berni és a genfi egyetem professzora volt — szakterülete a világ forradalmainak kutatása, de szívesen kalandozik a legeslegújabb kori történelem területén is... — Professzor úr! Annyi jeles nap van a magyar történelemben, oly sok hagyomány. Kiemelten nagy ünnepünknek mi mégis az 1948-as forradalmat tartjuk. Mi a magyarázata a magyarság negyvennyolc-szeretetének? — Ha a legegyszerűbben akarnék erre válaszolni, akkor Eötvös Károlyt, a jeles függetlenségi képviselőt idézném: „Mert a magyarság, mert a kora volt, és hiába is tartjuk történelmünk egyik legcsodálatosabb korszakának, mint mindennek, ennek is megvoltak a maga árnyoldalai. Nagyon helyes dolog volt a magyar államnyelvvé nyilvánítása, ugyanakkor — csupa jóindulatból — az intézkedések közé kerültek stupid elemek is, például: nem lehetett ügyvéd vagy pap, aki nem tudott magyarul, vagy hogy a szerb anyakönyveket kizárólag magyarul kellett vezetni. — Mintha visszaköszönne ez a jelenség mostanában... — Igen. Vannak országok, amelyek most ott tartanak — türelmetlen kamaszkorukat élve —, ahol mi tartottunk a múlt század első harmadában... A történelem nem egyszerre érkezik meg minden országba. — Milyen érdekes, hogy a horvátok, akikkel mindig—ma is —a legjobb viszonyban voltunk —, Jellasics vezetésével 1848. szeptember 29-én mégis megtámadták a független Magyarországot... — A magyar—horvát együtt- élés többnyire valóban felhőtlen volt. Két nemzetre lehetett joggal állítani a török időkben, hogy védte Európát — ránk és rájuk. A horvátok ugyanannyit szenvedtek, Horvátország ugyanúgy csatatér volt, ugyanannyi pusztítás érte, mint a magyar területeket. Együtt küzdött ez a két nép, az összeolvadások is természetessé váltak. Gondoljunk csak arra, hogy Zrínyi Miklós magyarul írt eposzt, Zrínyi Péter pedig horvátul, de témájuk —- a törökök elleni küzdelem — azonos volt. Az emberek józan eszük birtokában többnyire jól megférnek egymással. Ritkák azok a periódusok, amikor szembe kerülnek egymással. A magyar és a horvát nemzeti törekvések remekül megfértek egymás mellett, de az 1840-es nemzet azt választotta! Tőlem, mint történésztől azonban biztosan bővebb magyarázatot vár. Joggal. Az az igazság, hogy a negyvennyolcas forradalom évfordulóján kívül semmilyen más ünnep nem nagyon kíván bővebb magyarázatot. Ha a történelmi magyarság szempontjait vizsgáljuk — és nem törődünk a politika ránk erőltetett egyéb és múlandó „ünnepeivel” —, akkor két nemzeti ünnep létezik ezen években megromlott a viszony, pedig a horvátok privilegizált helyzetben voltak, hiszen a magyarok egyedül őket ismerték el, mint egy önálló államalkotó tényezőt. Külön ország volt, Magyarország társországa, külön parlamenttel, teljes belső önkormányzattal, báni kormánnyal az élen. Ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni. hogy Jellasics mint horvát bán és horvát nemzeti hős, vagy mint osztrák táborszernagy döntött a forradalom megtámadásáról. — Milyen szerepe volt— ha volt egyáltalán—a forradalom bukásában a kossuthi nemzetiségi politikának? — Az 1848-as forradalom nem elbukott, hanem leverték! Európa két legerősebb katonai hatalma összefogott ellenünk. Már maga az is a csodák csodája volt, hogy Ausztria egymaga nem bírt Magyarországgal. Ez a gyakorlati erőegyensúly már előre jelezte, hogy ebből egyszer valamiféle kiegyezésnek kell következnie. Jászi Oszkár első művében, amit még Elemér Oszkár néven írt, Görgey Artúr védelmében pontosan ezt fejtegeti. — A magyar irodalom több lángelméje körüljárta ezt a témát... — Az az érdekes, hogy tulajdonképpen senki sincs az igazság birtokában. Illyés Gyula inkább Kossuth, Német László viszont jobbára Görgey Artúr mellett tört lándzsát, sőt, Féjja Géza is. Az igazsághoz kívül: augusztus 20. és október 23. Az államalapítás ünnepe valóban szép hagyomány, azonban maga a történelmi tény olyan régen volt, hogy semmilyen népi élmény, személyes kapcsolat nem létezik, ami érintené. A teljesség kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a protestánsok tulajdonképpen el sem fogadták. (Meglehet, „a protestánsok” ezt a kijelentést így nem tudják elfogadni — a szerk.) Szent István ünnepe ma már inkább csak látványosság a Szent Jobb-körmenettel és az esti tűzijátékkal. Október 23. valóban nemzeti és népi ünnep, az idegenelnyomás és a szociális problémák okozta forradalom napja. Vannak legendái, hősei, mártírjai, van külön „mitológiája” — azonban talán túl rövid ideig tartott, és talán túl Budapest-köz- pontú volt. Igaz, a nagyvárostartozik, hogy Illyés Fáklyalángja egy történelmi torzkép, egy költői dráma, ami eredetileg Tűz és víz címen jelent meg. Egy nagy politikai tanmese, amelyben sokkal inkább aktuális politikai igazságokat feszeget — ami, tudjuk jól, történelmi szempontból veszélyes játék. Görgey „árulásának” hazug mítoszát már a múlt század végén kiheverték a történész szakma művelői. Ezt 1945 után a kommunista hatalom élesztette újra, hogy önös céljaira használja! A kommunista „gyakorlati ideológia” ugyanis kimondta, hogy egy igazságos népi forradalom nem bukhat el, csak abban az esetben, ha nem számol le idejében a „belső ellenséggel, az opportunista árulókkal”. Kossuthot túl enyhe szívűre festették, olyanra, aki nem számolt le kellő szigorral a belső ellenséggel, ami a legelső teendője lett volna. Ha ezt teszi, akkor — szerintük — nem bukott volna el a forradalom, mert — amint a kor ideológusai megfogalmazták — „mi győzni fogunk, hiszen ott lóg a bitón Rajk, Mindszenthy a börtönben van”, így lett egy hazug történelmi mítosz egy aljas és silány politika alátámasztója. A kérdésre visszatérve, Kossuth természeténél fogva toleráns és értelmes ember volt. Az nyilvánvaló: a kor nemzeti mámora alól nem tudta, de nem is akarta kivonni magát, ez azonban nem jelentette azt, hogy érzéketlen lett volna más nemokban is voltak emlékezetes események, de a falvakban nemigen. A magyar néplelket pedig igenis a parasztság érzelmi kötődései határozzák meg leginkább. Ezenkívül talán túl jelenkori ahhoz, hogy igazi ünnepünk legyen, nem is beszélve arról: még ma is rombolják az ünnep történelmi „belvilágát” a viták, valamint az, ahogyan az érdemeket és a szerepeket önös és utólagos szempontok alapján kiosztják. Ötvenhatos hősnek lenni, mostanság adott esetben hatalmat is jelenthet. Remélem, nem sokáig devalizálódik tovább ez az ünnepünk. Ha mindezekkel konfrontál- juk 1848-at, akkor világosan kiderül, hogy ez a forradalom korszakos váltást hozott. A feudális rend megszűnését, a jobbágyság felszabadítását, a jogegyenlőséget. Az események polgári, demokratikus és zetiségek törekvései iránt. Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy a horvátokon kívül a többi nemzetiség nem teljes társadalom, tehát nem járhatnak nekik azok a jogok, mint egy nemzetnek, így a területi autonómia megadásától mereven elzárkózott. Csak később, már az emigrációban jutott el annak felismeréséig, amit Teleky László már a szabadság- harc ideje alatt megértett — nevezetesen, hogy a Szent István-i Magyarország bármilyen csodálatos is — a polgári társadalom beköszöntével —, alighanem véget fog érni. — Mikor került Kossuth először konfliktusba a nemzetiségekkel? — 1848 áprilisában Sztra- timirovity, a szerb küldöttség vezetője még „magyar színekben” érkezik az országgyűlésre, de távoztakor csak ennyit mond: „Akkor döntsön közöttünk a kard!” Ennek a kijelentésnek az volt az oka, hogy a magyar országgyűlés — élén Kossuthtal — mereven elzárkózott — a horváton kívül — bármilyen territoriális autonómia megadásától. Téves gondolat volt, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van, legfeljebb egyesek házi tűzhelyeiknél más nyelvet beszélnek. Úgy gondolták, hogy bármi, ami a nemzeti törekvéseket, az magát a polgári fejlődést is akadályozza, és éppen ezért a legradikálisabbak azok, akik ki akarják ezeket irtani. — Érdekes, hogy II. József császárnak is ugyanez volt a tévhite, csak ő osztrák szemszögből vélekedett így. — Mindenki csalódik, aki azt hiszi, hogy ezt a kérdést úgy lehet kezelni: az algériai arab nem más, mint egy arab nyelven beszélő francia. Ezt a szemléletet, amely a múlt század első felére volt jellemző, nyilvánvalóan minden nemzet megéli és meg is haladja. Most, a harmadik évezred küszöbén eszméltünk rá arra, hogy a kisebbségi kérdés tisztázatlan volta biztonságpolitikai veszélyforrás, ezért most születnek meg azok a normák, ameliberális jellege mellett szociális eredményei is óriásiak voltak. A parasztság így-úgy földhöz jutott, ez a réteg teljes mellszélességgel támogatta, szerette az ügyet. Egy avítt hatalom lenézett és kiszipolyozott gyarmata — a polgári, liberális eszmék következtében — modem európai állam lett, a szabadság és egyenlőség követésre méltó élharcosa! A nemzeti önállóság kérdése gyakorlatilag már ’48- ban megoldódott, és a ’49-es trónfosztás — a köztársaság kikiáltása — a jövőbe mutató fegyvertény volt. Komoly oka negyvennyolc szeretetének az a hosszan tartó és valóságos honvédő háború, ami Jellasics 1848. szeptember 29-ei támadásával kezdődött, és 1849-ben, Világosnál ért véget. Ez az önvédelmi harc az egész nemzetet állította hadba. Európa is mellettünk volt. Elég, lyek remélhetőleg Európa-szer- te türelemmel és szolidaritással rendezni fogják ezeket a kérdéseket. Sok ország egyelőre még keserű labdacsnak tartja, de ha lenyelik, majd akkor rájönnek, hogy nem is annyira az. Demokráciában élni mégiscsak jobb, mint diktatúrában. — Tarthatjuk ezt negyven- nyolc tanulságának, üzenetének? — Amikor az előbb azt mondtam, hogy a radikálisok „ki akarták irtani” a nemzetiségeket — és ha megnézzük Vasváry Pálnak, ennek a csodálatos fiatalembernek a kiáltványát, amiben bizony benne van, hogy „az oláhokat ki kell irtani, vagy Batthyányi Káz- mér abbéli meggyőződését, miszerint a szerbeket el kell törölni a Föld színéről, s azzal megoldódik a szerb kérdés — sajnos a korabeli „hivatalos” szemléletet idéztem. A Délvidéken és Erdélyben a forradalom a polgárháború minden szörnyűségével együtt víva- tott, hozzáteszem, mindkét helyen mi voltunk kisebbségben, és mi szenvedtük el a nagyobb csapásokat. Ez is gyászos bizonyítéka annak, hogy ez az egész politika tökéletesen téves volt. Volt azonban a radikálisoknak egy olyan köre, Pálffy Albert vezetésével, amelyik egy valóban korszerű álláspontot képviselt. — Kik voltak tulajdonképpen a negyvennyolcasok, és mit üzentek nekünk? — Ők voltak az utolsó tisztességes forradalmár nemzedéke a világnak. Ok később sem ültek le a húsosfazékhoz pozíciókat osztani! Megmaradtak közkatonáknak. Akik „többre” vitték, és mondjuk őrnagyok lettek, ők is életüket áldozták az úgynevezett szent világszabadságért. Bíztak abban, hogy tisztességes szándékkal a világ megjavítható, és bíztak abban, amit — fájdalmasan — nem teljesített a történelem még a mi évtizedünkben sem: a szabadsággal nem sétál együtt kéz a kézben a jólét. ha csak Bem és Dembinszky lengyel légióira gondolunk, vagy arra, hogy az aradi vértanúk közt volt szerb, horvát, osztrák, „igazi” német is. Nemzeti forradalmunk nemzetközi méreteket öltött, szinkronba kerültünk Európával. A forradalom leverése mártírokat szült. A mártírok születése pedig mindig emeli a hazafiság tudati szintjét. Ha nagyon szigorúan vesszük a „vegytiszta” hazafiság értelmezését, akkor meg kell állapítanunk, hogy ez volt az utolsó magyar nemzedék, amely önmagából kitermelte azt. Ekkor született a magyar nemzet. Nem a rendi, az úrbéri haza, hanem az a magyar nemzet, amely minden egyes polgárát keblére ölelte. Lehet-e vitatni, hogy egy nemzet életében a születésnapja a legnagyobb ünnep? A nemzet születésnapja
