Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-14 / 63. szám
10 1996. március 14., csütörtök Nemzeti ünnep UJ KELET Lidérces márciusi napok Szabadon, felhőtlenül ünnepelni Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, de szerte az országban sok olyan család él, amelynek tagjai az emlékezetes 1990. március 15-ei, tömegverekedésbe és vérengzésbe fulladt ünnepséget követően menekültek át Romániából. Kocsis Elvira—aki eredetileg az Éva nevet kapta, de a román hatóság Elviraként anyakönyvezte — egy pici román faluban magyarként látta meg a napvilágot. Az általános iskolát magyar nyelven végezte el szülőfalujában, majd Marosvásárhelyre költöztek, hogy tovább tanulhasson. — A közgazdasági szakközépiskolában eleinte nagyon nehezen ment a tanulás, mert hiába beszéltem jól románul, más volt mindent úgy tanulni. A barátaimmal és az osztálytársaimmal hol magyarul, hol pedig románul beszéltünk. Otthon persze csak magyarul beszéltünk. Az édesapám arra tanított bennünket, hogy a magyar nyelv óriási kincs. Később a munkahelyemen sem jelentett gondot, hogy magyar vagyok. Egy nagy vállalat számítástechnika osztályán dolgoztam románok, magyarok, székelyek, cigányok és zsidók között, és nagyon jól megvoltunk egymás mellett. Aznap, március 15-én összegyűltünk a Petőfi téren. A mintegy másfél órás műsorban egyszer sem hangzott el a magyar Himnusz vagy a Szózat. Magyar zászlót sem lehetett látni sehol. A műsor után elvonultunk a székely vértanúk szobrához, azt is megkoszorúztuk, de magyar nemzeti színű zászló ott sem volt velünk. Este azonban teljesen váratlanul a románok felgyújtották a koszorúkat, mondván, zászlókkal vonultunk fel. Ez azonban semmiség volt az ezt követő napok lidércnyomásához képest. Másnap este fél tizenegykor a megvadult tömeg megtámadott egy Trabantot. Utasait, akik magyarok voltak, kirángatták, megverték, majd felgyújtották a gépkocsit. A katonák, akiket azért hívtak ki, hogy oltsák el a tüzet, összetörték a kocsit. Március 19-én reggel betörték a gyógyszertár ablakait, mindent felforgattak, este pedig megtámadták az RMDSZ- székházat. Akkor verték ki Sütő András szemét. Még hajnalban is hallottuk a pusztítást. A következő napon egy emberként abbahagytuk a munkát, és elindultunk a főtérre. Az útba eső gyárakból is csatlakoztak hozzánk az emberek, s mire elértük a főteret, már mintegy százezren voltunk. Délután fél négy körül aztán körbevettek minket kövekkel megpakolt teherautókkal. Élőláncot alkottunk előttük, de kövekkel, Molotov-koktélokkal dobálták a tömeget, sőt, egy teherautó behajtott közénk. Ezután elszabadult a pokol. Akit értek, ütöt- tek-vertek. Nem foglalkoztak vele, hogy férfiről vagy nőről volt szó. Szerencsére el tudtam menekülni, hazaszaladtam. Egész éjszaka hallottuk a halálkiáltásokat. Sohasem fogom elfelejteni... Később egy ismerős megsúgta, hogy mindenki veszélyben van, aki részt vett a felvonuláson, és mondta, jobban járunk, ha elhagyjuk az országot. Egy másik ismerősünk szerzett nekünk útlevelet, és négy bőrönddel meg egy hátizsákkal elhagytuk Romániát. Átjutva Magyarországra, megkönnyebbültünk. Még nagyon sokáig rettenetesen utáltam mindent, ami Romániára emlékeztetett. Azt mondtam, soha többet nem fogok románul beszélni. Időközben azonban rájöttem, hogy nem az emberek tehetnek róla, a politika az oka mindennek. Március 15-ének a határon túl sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk. Talán azért, mert nem tudtunk szabadon és felhőtlenül ünnepelni. Ennek ellenére igyekeztünk minden ünnepet megtartani. Ha nem belülről fakad, ha nem érezzük a késztetést, nem kell csak azért ünnepelni, mert március 15. van. Ez egy eszme jelképe, s aki nem tud ezzel azonosulni, az ne ünnepeljen! Magyarabbnak, de hazátlanul Szatmárnémetiben is forrtak az indulatok 1990 tavaszán. Egy volt román állampolgár — nevének titokban tartását kérte — március 15-én érkezett vissza oda Magyar- országról. — Miután megkapták a hatóságtól a szükséges engedélyeket, az RMDSZ készült az ünnepségre. Néhány nappal azelőtt alakult meg Romániában egy szélsőséges nacionalista szervezet, melynek vezetői nyilvánosan kijelentették, hogy bojkottálni fogják a rendezvényt. Szerettük volna megkoszorúzni a román szobrokat is, de az ünnep napján bevonták azokat román zászlóval, és a transzparensekre kiírták, hogy ne mocskoljuk be hőseiket. Bár felháborodtunk az eljáráson, úgy döntöttünk, mégiscsak megtartjuk a koszorúzást. Csak éppen nem a szobroknál, hanem a római katolikus templom udvarán akartuk elhelyezni tiszteletünk jelképeit. Amikor tudomást szerzett erről az a bizonyos román szervezet, odahajtottak a templomhoz, és válogatás nélkül verni kezdték az embereket. A rendőrök pedig csak álltak és nézték, egyik sem avatkozott közbe. Feleségem már aznap este könyörgött, hogy csak a gyerekért menjünk haza, és jöjjünk át Magyarországra. Én azonban nem akartam elhagyni Romániát, mert azt vallottam, ezt a problémát meg kell oldani, és ehhez ott kell maradni. A végső lökést azonban az adta meg, hogy hallottam a rádióban egy politikai vitaműsort az országrészek hovatartozásáról, és nagyon megijedtem, hogy kitör a politikai háború a két ország között. Ebben az esetben hosz- szú ideig nem tudtunk volna átjönni Magyarországra. Ösz- szepakoltunk egy szerény kis csomagot, és március 18-án elmenekültünk Romániából. Nem vagyok híve annak, hogy elhagyjam a hazámat. Azt vallom, ott sokkal nagyobb szükség van most a magyarokra. Magyarabbnak érzem magam, mint az itteni magyarok, de mégis hazátlan vagyok. Ott azért voltam idegen, mert magyarnak születtem, itt pedig azért vagyok idegen, mert „román” vagyok... Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk... Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen. Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz. Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba’ lesz. Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergeivé már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár. Nem a tettek terén fogok hát, Mint egy csillag, lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai? S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, aki A zablán tépelődve rág. Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szivem, ha Végigtekintek rajtatok!... Föl, föl, hazám, előre gyorsan, Megállni félúton kívánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a lánc! Az ünnepi oldalakat készítették: Úri Mariann, Harascsák Annamária, Palotai István, Lefler György, Randa Ferenc, F. Sipos József Új telefonkönyvemben lapozgatva nagyra nyílt a szemem, amikor a sorok között megláttam a nevét: Dr. Kossuth Lajos. Kíváncsi lettem, hogyan éli meg egy XX. század végi magyar férfi, hogy az egyik — ha nem a — legnagyobb, leghíresebb, legismertebb magyar történelmi név viselője. Ösztönzi? Gátolja? Inspirálja? Visszafogja? Miként viszonyul hozzá környezete, s hogy van ez fordítva? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, amikor bekopogtattunk piricsei otthonába. Felesége vezetett be az ízléses egyszerűséggel berendezett— számomra, megvallom, meglepetést okozó — lakásba, majd tapintatosan magunkra hagyott bennünket. A doktor úr azonnal válaszolni kezdett az első — ki sem mondott — kérdésemre. — Nagyon nehezen álltam rá erre a beszélgetésre. Ne értsenek félre, önöket szívesen látom. A nevem körüli ceremóniáktól idegenkedem. Én az átlagember átlagos életét élem. Sem bűnöm, sem érdemem, hogy ezt a nevet örököltem, éppen ezért soha semmilyen formában nem kovácsoltam tőkét belőle, nem fordítottam a magam javára az egy évszázaddal korábban élt ember erényeit, főleg nem éltem vele vissza. Nem szégyellem, de nem is vagyok büszke arra, hogy az a nevem, ami. Tudomásul veszem. Megváltoztatni ha akarnám sem tudnám, a Kossuth védett név. De a fiaimat Tamásnak és Leventének kereszteltük. Rájuk vagyok büszke, a saját esetleges értékeimre és az elért eredményeimre. Ezalatt nem a diplomámat kell érteni, mert az a véleményem, hogy egy átlagos intelligenciájú és képességű fiatalember ma Magyarországon minden nehézség nélkül elvégzi az egyetemet, ha bejut. —Leszármazottja ön az egykori kormányzónak? — A Lajos keresztnevet apámtól kaptam, ő is Lajos, de az ő apja és nagyapja József volt. Apám sem kutatgatta a rokoni szálakat, de egy időben mindenképpen katonatiszt szeretett volna lenni, és akkoriban ehhez ki tudja hányadíziglen igazolni kellett a tiszta magyar származást. Akkor bukkantak bizonyos oldalági kapcsolatokra. Én ezt a kutakodást sem folytatom. Most már ez nem lényeges. — Vissza tud emlékezni arra az időre, amikor először jutott el a tudatáig, hogy milyen név birtokosa? — Ezt inkább eljuttatták a tudatomig. Az a kisebb baj volt, ha bármely tanáromnak, aki bizonytalan volt a soros felelő személyében, rögtön az én nevem jutott eszébe. Az viszont komolyan zavart, hogy a nevemhez az általános iskolától kezdve mindig különleges képességeket és valami nagy- nagy tehetséget társítottak, és ezeknek a várakozásoknak nem mindig tudtam megfelelni. Azért itt hadd mondjak el egy kedves történetet. Egyetemista koromban megismerkedtem egy lánnyal, megbeszéltük, este felhívom telefonon. Friss volt az ismeretség, én a telefonszámát tudtam, ő meg rólam any- nyit, hogy valamilyen mező- gazdasághoz kapcsolódó egyetemre járok. Tárcsáztam, az apja vette fel. Nem akartam megmondani ki vagyok, korábban volt elég rossz tapasztalais! — lecke a többi között. Valószínűleg az ő nevelésének köszönhetem mostani szemléletemet a világról, viszonyomat a nevemhez, s ezért hálás vagyok neki. — Hogyan lett állatorvos? — Teljesen véletlenül. Iskolás koromban nem nagyon voltak elképzeléseim arról, hogy mi szeretnék lenni, pedig ottKossuth nevével tóm, ő viszont egyre csak forszírozta kilétemet. Féltem, hogy nem tudok a lánnyal beszélni, hát megmondtam. „Na, tudja kivel szórakozzon.” Dühösen ment a lányához, a telefonbetyárra panaszkodni. Utána már bántotta, hogy megsértett, de dicséretére legyen mondva, nem kis munkával kikutatta az egyetemet, s személyesen jött el bocsánatot kérni. — Történelemtanulmányai közben sem tanulta a többinél nagyobb figyelemmel a Kos- suthról szóló részeket? — Édesapám, aki végül is magyar—történelem szakos tanár lett, úgy nevelt, hogy ez is csak egy — mégha oly fontos hon egyre jobban szorgalmazták a pályaválasztást. Tanár nem akartam lenni, reál- érdeklődésemet látva a műszaki egyetemet javasolták, ahhoz viszont nem volt kedvem. Végül az döntött, hogy apámnak volt két állatorvos ismerőse. —A politikai pálya szóba se jött? — Nem. Nem is vagyok olyan alkat. Természetesen teljesen nem tudom kivonni magam a történésekből, de az információk csak arra szükségesek, hogy tudjam, mi folyik körülöttem. Soha egy pártnak sem voltam tagja. — Mióta él a faluban? — Immár 17 éve. Egyébként Borsod megyei vagyok, s a család mozgásának metszéspontjai Monokhoz elég közel regisztrálhatók. Piri- csére is egy véletlen folytán kerültem, és elég nehezen szoktam meg az itteni embereket. Zárkózottabbaknak, tá- volságtartóbbaknak éreztem őket. Aztán megtaláltuk egymáshoz a „bejáratot”. Ma már a mozgásukról, testtartásukról tudom, mikor jóked- vűek, mikor betegek, van-e valami bajuk vagy örömük. Összeértünk. —Mit csinál, amikor éppen nem állatorvos? — Kora hajnaltól késő éjszakáig állatorvos vagyok. A betegségek nem szoríthatók szűk munkaidő-határok közé. A köztes időkben a család a legfontosabb. Sok mindenbe belekóstoltam: volt egy kis almáskertem, aztán bogyósokkal foglalkoztam, egy időben még állatokat is tenyésztettem. Egyikre sem volt elég időm. Érdekel mindenféle sajtótermék. íme napjaink Kossuth Lajosa. Sem fényében, sem árnyékában nem él nevének. Talán mellette. De „vele” nagyon nehezen...
