Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-08 / 33. szám
10 1996. február 8., csütörtök A kapcsolat — befektetés Egyre több kis- és középvállalkozó jön rá arra: nem elég az áru, nem elég beindítani egy üzemet vagy boltot. Egy darabig megy a dolog, de aztán kiderül: a verseny éles, mind keményebb lesz, megmaradni az tud, aki ennél többet tud. Azt nevezetesen, hogy egy-egy cég — legyen bármilyen kicsi!—arculata, ismeretsége, híre igen fontos. És mindez nem egy-egy jól-rosszul megfogalmazott hirdetésen múlik. Sokkal több kell hozzá. Hogy mi minden? Nos, kell az önismeret, a tárgyalókészség, a partner megismerésének tudása, az arculat kialakításának megannyi fortélya, a sajtókapcsolat, a vevőkkel és partnerekkel kialakítandó kontaktus, a szó- és írásbeli kommunikáció. Mindez így felsorolva talán soknak tűnik, jóllehet egymásra épülő, megtanulható ismeretről van szó. Az információ megszerzése, továbbadása, felhasználása minden üzleti tevékenység része, és az a vállalkozó, aki csak a jó szerencsére és a véletlenre hagyatkozik, előbb-utóbb hátrányba kerül. Nem mindegy, hogyan jelenik meg, nem mellékes, hogyan öltözik, miként beszél, képes-e arra, hogy felhívja magára a figyelmet, megteremti-e tekintélyét, összetéveszthetetlen másokkal. Talán ezért is van kiemelt szerepe annak a tanfolyamnak, melyet a PRIMOM Vállalkozásélénkítő Alapítvány kezdeményezett annak érdekében, hogy minél több vállalkozó juthasson olyan ismeretek birtokába, melyek kiváló befektetésnek bizonyultak az egész világon. A kezdeményezés egyedülálló, így elmondható: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye vállalkozói szániáíra február 24-én olyan tanfolyam indul, mely jó helyzetbe hozza őket. A PRIMOM helyzetfelismerése időben jött, és kiváló előadók tudnak olyan tanácsokat adni a résztvevőknek, melyeket a napi munkában is hasznosíthatnak. (bürget) Vállalkozás Felmennek a miniszterhez UJ KELET Visszaadni a vállalkozói kedvet Zsukk István, Nyíregyháza egyik ismert személyisége, a PRIMOM Vállalkozói Inkubá- torház igazgatója már többször szerepelt lapunkban. Most személyében azt a sikeres, szorgalmas üzletembert mutatjuk be. aki a kitartó, nehéz munka mellett optimista tudott maradni. A közelmúltban ugyanis felkérték, legyen a Vállalkozásfejlesztési Tanács egyik tagja. A tanács az ipari és kereskedelmi miniszter vállalkozásfejlesztési koordinációs feladatait elősegítő tanácsadó testület. Egy ilyen csoport munkájában részt venni megtisztelő feladat, olyan, amivel mintha eddigi szakmai munkáját ismernék el. — Örült, amikor megkapta Dunai Imre miniszter úr levelét? — Mi tagadás, az ember nem kap mindennap ilyen levelet. Természetesen elfogadtam a felkérést, remélem, tudom majd segíteni a tanács munkáját. Örülök annak, hogy ez a felkérés nemcsak az inkubátorház igazgatójának, hanem személyemnek és sikereimnek is szól. A munkám során gyakorTalpon maradni A pedagógusházaspár nagyon szerette a gyerekeket. Boldogan indultak reggelente az iskolába, és örömmel tanították a kisdiákokat. így éltek szeretetben, békességben. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy ebben a csúnya világban tanítói fizetésekből nem lehet megélni és előbb-utóbb mellékállás után kell nézni... Faragó Péterrel és feleségével, Zsuzsival Nyíregyháza- Oroson, jó ízléssel berendezett családi házukban találkoztunk. — Egyre gyakoribb, hogy a pedagógusok a tanítás mellett más munkát is keresnek maguknak... — Én már többször próbáltam melléktevékenységekbe kezdeni, de sajnos egyik sem hozott sikert — mondta Zsuzsi. — Az üzlet egyébként mindig érdekelt, már gyermekkoromban is azon igyekeztem, hogy el tudjam tartani magam. Ezeket az edényeket egy vásáron láttuk meg, azonnal megtetszettek. Vásároltunk is belőle, és beszéltünk a forgalmazó cég képviselőjével, névjegykártyát kaptunk, de sajnos elhagytuk. Aztán annyiban maradt, de az agyamban tovább motoszkált az árusítás és forgalmazás gondolata. Elhoztunk magunkkal egy katalógust, amiben a kőedények fotói voltak, valamennyi ismerősünknek megmutattuk — nagy sikert aratott. Ebből tudtam, hogy érdemes lenne foglalkozni az dologgal. Aztán, kis idő múlva, véletlenül találkoztunk az egyik forgalmazóval, és már tudatosan tárgyaltunk az ügyről. — Aztán itthon is megtárgyaltuk a dolgot — szólt közbe Péter. — Hosszas vita után ugyan, de sikerült rávenni Pétert, hogy vágjunk bele. Nehezítette a dolgot, hogy nyolcvanezer forintra és autóra volt szükség a belépéshez. Ötvenezer forintot nagy nehezen összeszedtünk, és egyik barátunk autójával mentünk el a kőedényekért. Karácsony előtt béreltünk egy helyiséget Nyíregyháza belvárosában. Mivel mindketten egy osztályban tanítunk, meg tudtuk oldani az árusítást. Ha délelőtt én tanítottam, akkor Péter volt az üzletben, délután pedig fordítva. — Azt mondták — mondta mosolyogva Péter —, hogy nagyon jó kereskedők vagyunk. Kedvesek, segítőkészek és csöppet sem türelmetlenek. — A barátaink azt mondták, hogy ez csak kezdeti lelkesedés, majd elmúlik. — Ti hogyan gondoljátok, tényleg elmúlik? most már színeseket is fogunk árulni. Almazöldet, sötétzöldet. — Kizárólagos jogot kaptunk, a megyében csak mi forgalmazhatjuk a kőedényeket — mondta Péter büszkén. — Ez már eredmény! — Nem hiszem — mondta Zsuzsi határozottan. — A kereskedői munkába könnyen bele lehet tanulni. Mi kedvezményeket adtunk, egyébként olyan olcsón adjuk a tányérokat, csészéket, kancsókat, amennyire csak lehet. Egyébként én mindig is szerettem volna üzletasszonyként tevékenykedni. Érdekelt az üzlet világa. Mára annyit haladtunk, hogy a cég ad nekünk hitelt, és mi diktálunk. Eddig főként homokszínű edényeket hoztunk, — Ha ilyen alacsony áron adjátok az árut, hogyan lesz nyereségetek? — Mi a lassú meggazdagodás hívei vagyunk — mondták szinte egyszerre. — Főként fiatalok vásárolnak tőlünk, erre is büszkék vagyunk. — Zsuzsitól nem áll messze a kereskedelem, de hogy van ezzel Péter? — Csak nagy nehezen állt rá, hogy karácsony előtt árusítsunk. — De beleegyeztem... — Muszáj valamibe kezdeni, a lakás havi rezsije felemészti egyikünk keresetét. Tizenhatezer forintból pedig nem lehet megélni. Segítségre, támogatásra nem számíthatunk, így magunknak kell megteremteni mindent. Most autóra gyűjtünk, anélkül szinte el vagyunk zárva a külvilágtól. Nem tudunk moziba, színházba menni, mert az utolsó buszt már nem érjük el. Péter egyébként mélyen ragaszkodik a pedagógus hivatáshoz. A szívem mélyén én is, de, sajnos, csak ebből nem lehet megélni. — Nagyon jól érzem magam az iskolában, én a tanításra tettem fel az életemet. Az álmom egy magániskola, ahol az életre készítenénk fel a gyerekeket: hogyan kell talpon maradni, megélni ebben a világban. — Talán Zsuzsi ilyen iskolába járt? — Én ide, az orosi iskolába jártam — mondta mosolyogva. — Nagyon jó az! Idegen nyelvet, számítástechnikát ugyanúgy tanulhatnak a gyerekek, mint a városi iskolákban, noha a szülők szívesebben íratják gyerekeiket a nyíregyházi intézményekbe. — Péter! Ezek szerint képtelen lennél pályamódosításra? — Úgy vélem, így van. — Pedig a Nemzeti Alaptantervben is szerepel, hogy egy pedagógusnak fel kell készülni arra, nem élete végéig marad hivatásában — évődött Zsuzsi a férjével. —Tanítani és árulni, bizony, sok egyszerre! — Van, aki csak azt látja, hogy milyen jó nekünk. De a hajnali felkelés — amikor a reggel úgy kezdődött, hogy bepakoltunk az autóba:—, az árusítás, a tanítás, az esti visSza- pakolás, bizony, nem volt könnyű. Alig aludtunk valamit, de nem tehettünk mást. Arra nincs pénzünk, hogy alkalmazottat fizessünk. — Mi lesz később? — Szeretnénk üzletet nyitni Nyíregyháza belvárosában. ta találkozom vállalkozókkal, ismerem a problémáikat, a gondjaikat és az örömeiket. Gondolom, tapasztalataimmal tudom majd segíteni a törvényhozó munkát. Túlzott elvárásaim természetesen nincsenek. — A vállakozók nagy része panaszkodik. Sorra adják visz- sza a vállakozói igazolványokat. — A tanács munkájának eredményét csak 1997-től érezhetik majd. Sokan nem tudják, hogy ami most sújtja őket, sokkal régebbre vezethető vissza, ugyanis ezekről a törvényekről sokkal korábban döntöttek. A mai törvényeket sem most ha-' tározták meg, hanem évekkel ezelőtt. Szerencsére mi nem csak egy-két órát vitatkozunk az egyes határozatokról és módosítójavaslatokról. Tanácskozás után is küldhetünk konkrét javaslatokat. így körültekintőbben tudunk bizonyos kérdésekben állást foglalni. Legutóbbi ülésünkön többek között az egyéni vállalkozók törvénytervezetének módosításáról beszélgettünk. — István, most szeretnénk önt személy szerint megismertetni az olvasókkal. — Nyírbogáton nevelkedtem, az általános iskolát is ott végeztem, majd a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban tanultam. Mivel tizennégy éves koromban elkerültem otthonról, nagyon hamar önállóvá kellett válnom. Matematika— fizika szakra készültem a debreceni egyetemre. Harmadikos voltam, amikor változtattam korábbi elhatározásomon. Mindig érdekeltek az autók, ezért a Műszaki Egyetem közlekedés- mérnöki szakára jelentkeztem. A bátyám volt az egyik példaképem, ő agráregyetemre járt. Hárman voltunk testvérek, és Kőedények Oros, Aranyhomok u.15/a Telefon: (42) 480-118 Nyitva hétköznap délelőtt 9—11 óráig délután 15—19 óráig Az Aranyhomok u. a F6 utcáról nyílik (a zöldségesbolt melletti utca). szinte egyszerre jöttünk el otthonról. A fiúk tovább tanultak, a nővérem férjhez ment. A szüléink hirtelen egyedül maradtak. Nekem is három gyermekem van. Nagy ajándék, hogy a tizenöt éves lányom itthon járhat középiskolába, nem kell elszakadnia tőlünk. Egy tizenéves gyereknek a mostanára megváltozott világban még szüksége van a szüleire. — Bár nem a megyében tanult, itt kezdett el dolgozni. — A helyi közlekedési vállalatnál dolgoztam tíz évig. Végigjártam a ranglétrát, de valójában nem tudták a cég vezetői, hogy egy mérnök milyen feladatok elvégzésére képes. A vállalaton belül egy önelszámoló egységet hoztunk létre, ezt főként én terveztem és szerveztem, később én lettem a vezetője. A rendszerváltás után egy tervvel álltam elő, szerettem volna kisebb vállalkozói egységekre bontani. A javaslat akkoriban még túl korainak bizonyult, nem valósult meg. — Ezek már egy inkubátorház tervei voltak? — A gondolat úgy született, hogy erről valójában szinte semmit sem tudtam. A terv egyébként nem valósult meg. Én pedig tíz év után leköszöntem a munkahelyemről. — Tíz évi munka után nem lehetett könnyű a döntés. — Néhány hétig autókat szereltem, barkácsoltam, ezt a tevékenységet egyfajta rehabilitációnak szántam. Úgy éreztem, van bennem annyi erő és akarat, hogy kétkezi munkámmal is el tudom tartani a családomat. Ez egyfajta bizonyítási, önigazolási vágy is volt. — Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt egy vállalkozói inkubátorház jön létre. — Megismerkedtem Kovács Istvánnal, aki most a PRIMOM ügyvezető igazgatója. O ismerte a terveimet és azokat az eredményeket, melyeket a korábbi munkahelyemen értem el. Meghívtak néhány tanfolyamra és konferenciára, amelyen az inkubátorházakról tartottak előadásokat. Aztán a megnyerték a volt szovjet laktanya hasznosításának pályázatát, és megalakult a PRIMOM Vállalkozás- fejlesztési Alapítvány végrehajtó apparátusa. Kovács István felkért arra, hogy legyek az egyik munkatársa. Bevallom, az első hónapban nem tudtam pontosan, hogy mit kell majd elvégeznem. Talán öt évvel ezelőtt történt: elkészítettünk egy PHARE-pályázatot, megfogalmaztuk az inkubátorház üzleti tervét. Most, öt év múltán is ezek alapján dolgozunk. Akkoriban felgyorsultak az események, vibrált körülöttünk a levegői. Olyan lelkesedés és munkavágy volt bennünk, hogy nem is éreztük a fáradtságot. — Öt éve dolgozik a PRI- MOM-nál. Mit tart a legnagyobb eredménynek? — Örülünk annak, hogy Nyíregyházán az országban elsőként alakult meg az inkubátorház. Ezt az elsőséget a mai napig meg tudtuk tartani. Kozma Ibolya
