Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-03 / 29. szám
UJ KELET Portré 1996. február 3., szombat 9 „Hogyha a jókedv odáig ért, beleköptünk a plafonba...” A nyírhodászi fenyveserdő aljában Kikerekedett szemekkel nézi az ajándékot. Szép, hosszú szárú, cserépfejű pipa. Apró kis bojt fityeg rajta. Múlandó cérnacsutak, a pillanat dísze, nem éri meg a holnapot. Ám a kéz, amely köszönettel morzsolja, nyolcvanhat éves. Feketére kérgeseden, hirtelen mozduló. — No, ez a csibuk a hasát fogja verni! — szól bujtogatva asszonya. Batizi Pócsi Mihály rápillant, majd vendégeire. Nem pörög szó a nyelve hegyére, pedig beszédes fajta. Tán messze még az a nap, amely letörli szeme sarkából a huncut kunkort, szájáról a múlt pillanatait. Most a meglepetés némította el. Eddig csak kérték tőle pipáit, szalagos dohányzacskóit, most valaki hozott egyet a házhoz. — E maradt nekem, ez a rövid szárú — fordítja ki kabátja zsebéből, beleszív, s a szörcsö- gő szelelésre bólint. — Jó. A süppedős ágy szélére mellé telepszek. Mintha én lennék a tizennégy dédunoka közül az egyik, aki várja a garabonciás meséket. Ludakról, nyulakról, fácánokról, őzekről, csodás dámvadakról. A hodászi fenyves, a vajai rét titkairól. — Harminc-negyven éve nekem a határ volt a lelkem, mert nem álltam híján az erőnek. Ha kellett, ha nem, a rókákkal veszekedtem. Volt nekem akkor egy kutyám, egy nagyon szép sárga vizsla. No, az még a lyukból is kiszedte a férgét. Nem fémé el a bundája mindnek ebben a szobában, amennyit lenyúztam. Hej, az a kutya, ment, mint a veszedelem, pedig veszélyes ám a róka harapása. Ám én úgy voltam, ha a kutya félt tőle, meglőttem. De ez a sárga vizsla olyan volt, megkapta itt... ...s harminc évet repülök az időben, én lettem a menekülő rőtszőrű, akit a vizsla utolért. Pedig csak Mihály bátyám kemény keze ragadta meg a nyakamat. —... érti, megkapta... ... s újra csapódik rám a kemény kéz, hogy a hideg iramúk végig a gerincemen. — Egy kincs volt az a kutya, a nyomán megtalálta a rókát, olyan szimatja volt. De., hajaj... én voltam a hibás, én veszej- tettem el... Tudja, akkoriban strichineztük a rókákat. Mérget tettünk tojásba, a róka megette, oszt megdöglött. Egy falum- beli birkahúsba tette. Látom, hogy a kutyám belekap a darabba. Belémnyilalt valami, „Tedd le, te!” ordítok rá. Le is tette, de tíz méter után mán táncolt, mint az istennyila. Tudja, a strichnintől úgy módjával rázza a hideg a szerencsétlen párát, mintha táncolna. Hozattam én bele mindent, de nem használt. Annyi eszem nem volt, hogy a szomszédig elmenjek egy deci tejért. Az ellene lett volna a méregnek. Jó két hízóm volt akkor a karámban, ha megdöglött volna, nem bántam volna úgy, mint a kutyámat. Kacsára mán lőni se kellett, fogta, hozta, többet ért, mint a puskám. A nádban, a vízben cserkészte a meglőtt vadat. Éjszaka, ha lesen voltam, a nyúl az orrunk előtt ment el, de addig nem mozdult rá, míg nem pisszentettem neki. Hétszáz pengőt adtam érte, pedig csak akkora volt, hogy a zsebemben hoztam haza. Megemeli a kalapját, hosszú, ősz hajába túr. — Hogy nézel már ki?! — jajong az asszony. — Igazán megfésülhetnéd már magad! így ne állj a fotográf elé. Lekerül a kalap, a fésű köny- nyen siklik az egyenes tincsek között. — Az egykori Szatmár vármegyei Sárközről, román nevén Batizról jött ide a nagyapám. Na, neki volt ilyen hosszú haja, csak fürtös a zsírtól. Meg az unokabátyámnak, Pócsi Ferinek, akit a Gyilkoserdőben lőttek meg a csendőrök. Mert zsivány volt, valódi zsivány. Ott, a szigeten őrizte a birkáit, no, lopottak voltak, hát persze, vagy ötvenen. Az olyan volt, hogy még a csendőröket is megtámadta. Jártak is apámra, hogy látta-e a Ferit. Mondtuk, hogy dehogy. Pedig a Feri az erdőből nézte a csendőröket az udvarunkon. Aztán várta, hogy ételt vigyünk neki. Mégis megfogták, kapott egy ágyéklövést. Az asszony is mellételepszik, rá a félrerakott pipára. — Mit csinálsz, hé! — horkan rá, majd dédelgetésre markába szorítja a cserépagyat. — Kell bele egy kis konyak, hogy felvegye magát, de szelei jól. Elvitték még a kosti zacskóimat is, a szalagosokat, maradt a rövid csibuk, azzal szipátyol- gatok. — Fiát a dohány? — találom meg először a magam hangját. —- Magyar. Hozzák a fináncok, meg a gájzos. Na, de egy kis bort kémek-e? — Saját? — Az ‘a. A Ruszkai-tanyán termett. Fekete rizling, dele- vári, olyan limlom. Az asszony tölt, de csak mértékkel, nem tele. — Nem félemberek azok, hé! Jaj, bitang ez a népség! —És maga, Mihály bátyám? — Bekaptam én már a porciómat. Annak idején juhászként is megittam, ami rám esett, de be nem rúgtam. Nem szerettem a részeg embert. Vagy elhajtottam magamtól, vagy ottmaradt a nyaka is. — Pedig a juhász ivós, mulatós! — Az hát! — penderül az arca mosolyra. A hófehér lo- boncban nikotintól sárga a bajusz. Ha nevet, kaján kunkort vesz. — Volt nagy riadalom, ha megindultunk a nyírről befele. Éjfélig mulattunk, addig nekünk húzta a zene. Menekült még a szakramentó is. Ha a kedvünk odáig ért, beleköptünk a plafonba. Tölgyfabot, vaskampó, a farzsebben a pisztoly...— úgy belelendül, hogy az Istent is káromolja —, mondta is a kocsmáros, a zsidó Fried, hogy vigyázzunk, mert meghallják a gyarmati csendőrök! Megindultunk oszt a négy csapat juhval, s mire Zsarolyánba értünk, a birka jóllakott. — S a tánc? — Nem volt az nekem nagyon kenyerem, inkább iszogattunk. Ahhoz csak cigány kell. Aki nekünk húzza. Hajaj, a Darukáék hányszor jöttek ki a tanyára! Pénteken jöttek, hétfőn mentek. De volt olyan juhász, aki egy fél évig haza sem engedte őket. Még hanyatt is hegedültek a porban. Ha Daruka meglátott a faluban, már menekült, mert tudta, Pócsinak cigány kell a tanyára. — Fegyvere mindig volt? — Beszéltem úgy csendőrrel, hogy a puskám hátul lógott a suba alatt, oszt nem tudta még az sem. Hát, szóval, volt puskám, úgy dugiba is. Egy levente, azt lopták nekem, aztán két karabély meg három golyós. Amikor ’49-ben megindult a vadásztársaság, mondom magamnak, én is belépek a hodászi társaságba. Az őrvidéki térségen jártam át, oszt mindig akadt hol egy madár, hol egy nyúl. Mondták is, hogy jobb, ha átlépek. Aztán ’59-ben volt az egyesülés. Akkor lettem pozíciós. Rámhúzták, hogy védjem a vadat. Erre a posztra nem olyan kell, aki pusztítja a vadat nyáron is. Védeni kell. Hetven- hányban adtam el a puskám tán. De civil puskám is volt három, szeges piszametes, csöszmő- kölős, aztán egy 12-es hátultöl- tős, egy 16-os drőtcsövű, azt egy gazdaembertől vettem egy mázsa gabonáért. A legjob a Lampart volt. Ha azzal az ember beszögelte a nyulat rendesen, már hemberkázott is. Annyira beleéli magát, hogy hirtelen feláll az ágyról, hajlatán szögekkel kivert botját célzásra emeli, háromszor egymás után, határozottan, rezzenéstelenül, ugyanabba a szögbe. — Merre volt a kedvenc helye? — Hát a nyírhodászi fenyves erdő alján. Ott építettem meg ’46-ban kedves tanyám. Volt ott nyúl, az erdő felvette magát. Egy őz leköltözött a hodászi erdőből. Tudtam mindig, merre jár, ott kutya nem maradhatott meg. Lett egy gidája, de ősszel elment, majd harmadmagával tért vissza. Hozta a bakot is. Mondom, jó volt az az erdő, felvette magát rendesen. Dámvadat is telepíttettek bele, de elrontották. Én megszaporítottam volna, az biztos. Vizet huzattam volna a bőrére. Annyi kellett volna, hogy a kanálist el kellett volna árasztani vízzel egy fúrt kútból, ne kelljen a rétre mennie inni. Mondom, adottság volt itt hozzá! A szelíd állatot meg lehet vadítani, a vadat szelídíteni. Ezek a házhoz jöttek. Amikor reggel kiálltam a ház tornácára, mindig legelt kettő a diófa alatt. Úgy körüljártak, mint a juhok. Jaj, de szerettem azt a tanyát! Még nótát is írtam róla: „A hodászi öreg Pócsi tanyája, messze látszik három jegenyefája...” Most aztán ott kellett hagynom. Azóta sírok. Hogy mi történt valójában, fél szavak mögé bújtatja. Le kellett volna vizsgázni fegyver- használatból. És nem figyelt senki arra, hogy az öreget bevigye Nyíregyházára. Nem volt vizsga, nem volt fegyver. — Egyedül a tanyán, fegyver nélkül. Ha az udvaromra jött volna valaki... Megüti a mellét. Úgy dong, mint egy puskalövés. — Inkább a csendőr vagy a rendőr kísérjen, mint a pap! Csak szembül. S akkor az önvédelem. De puska nélkül nem maradtam kinn. — Mikor nősült Mihály bátyám? — Már majdnem harminc voltam, 1938-ban, amikor ezt a nagyságát megkömyékeztem. Muszáj volt, mert az uradalom számadó juhászt keresett. Ház kellett a kommenciósnak, bele asszony, aki főz a bojtárnak! Na, akkor vettem el ezt a csalafintát. Ennek juhász volt még a nagyapja is! Aztán lettünk szép számmal, most jön a tizenötödik dédunokám. Eddig csak két jány van, a többi kandúr! Az egyik kandúr megijedt a vendégseregtől. Ki máshoz menekült volna, mint jó öreg dédapjához. Öléből alig lehetett elvonszolni. — Adja az Isten nekik azt a sorsot, amit én éltem! — A maiaktól hallottam egy libakalandról! — Az az... — hajlik újra a mesére. — Szóval hajnalban rókát lestem, amikor hallom, hogy „jegeg” a liba. Fordul egyet a csapat, és leszáll a tisztás vízre. Ott ülök, oszt gondolom, hogy kéne őket megfogni. A nádasból kibújtam a káka szélébe. Hát a gúnár nem észrevesz? Felszáll a három liba, de épp felém. Háromszor paff, paff, paff, azok meg zutty, a tisztás közepébe. No, most mit csináljak. November közepe volt. Mondom, bemegyek érte. Lelököm a gatyát, megyek a víznek. Nem éreztem a húsomat, az egyszer biztos. De csak kihoztam. Gondoltam, kiprepa- ráltatjuk. Nagy Tibi csinálta madarakkal meg férgekkel. Viszem a libát a hátizsákomban, jön három asszony velem szemben. Hozzákezdenek si- pogni. Hogy ők még sohasem láttak libát. Vadlibát. Az egyik azt mondja, hogy adjak neki libát, ad érte... ... az ajánlatról csak annyit, hogy rímel a kívánságra. —... mondom nem tehetem, mert a liba a családomé. Lőttem én még libát sokat, de azért sosem adtam. No meg lőttem én még darut is. A síkon, a határban láttam meg. Az ugaron voltak. Végigcsúsztam a gabonásban, s amikor már lövésre volt, felpattantam. Csak szárnyaltam, csak a szárnyát lőttem meg. Egy ilyen cájg nadrág volt rajtam, no de úgy náspángolt, úgy megfésült a daru, hogy csak na! Olyan erős a szárnya, hogy egy rókát le tud ütni vele. De lőttem én pézsmát is. Be érte a vízbe. Feldob, gondoltam, oszt megkapaszkodók a re- kettyésbe. Szatmárra vittem a bőrt Friedhez, a jó zsidóhoz. Mert az jó zsidó volt, szakállas, tallus zsidó. Vette a görénybőrt is. Mindig megkínált kóser pálinkával, csak aztán alkudtunk. „Mihály bátyám!” — mondja. ;— „Még egy csanak zsidó volt, áldja meg az Isten szegény fejét. Hosszú a beszéd, fárad a hang, fárad a fül. Ritkul a nagy csapat, mondja, már csak ő él közülük. Emlékezik körvadászatokra, amikor hét-nyolc nyulat lőtt ki, míg más kettőt. „Mert oda kell lűni, ahol még nincs a nyúl” — oktat bennünket, „nyikhajokat”. Mesél német vadászokról, a „bitangokról”, akik rossz fehér lőréjüket nála akarták vörösre cserélni, a nagyseggű olasz nőkről, akikkel a tanya kútja körül dajda- joztak, a mexikói vadászról, aki Ferenc Jóskának nézte, a veszett kutyáról, amely majdnem elveszejtette, mert a lószérumtól begörcsölt... Hatalmas dohányiszákot vesz elé zsebéből. Ökle belefér. Úgy markol bele, hogy nem látni a leveleket a kezében. Két tenyerével gombóccá dörzsöli, majd az ajándékpipába csorgatja, tömködi. Kezét úgy fonja a cserépagy közé, hogy egyetlen morzsa se hulljon mellé. Gyufáján fémtok, jól láthatóan megkopva ott, ahol az évtizedek óta ujjai közé szorítja. Villan a méreg, izzik a dohány. A gyufát a csibuk kupakjával odazárja, csak akkor veszi ki, amikor már teljesen elhamvadt. Nem várta meg a pipa a konyakos beeresztést, első szelelésébe fogott. — Jó — mondja az öreg. — Jól szelei. Asszonya nézi, s szól. — Látszik, kedves neki... Majd mellétemetjük... Tapolcai Zoltán pálinkát?” Szóval becsületes
