Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-28 / 50. szám
4 1996. február 28., szerda Szenzáció ÜJ KELET A férfi hangja a telefonban határozott volt. — Megöltem egy embert, érdekli a sztori? A meglepetéstől még fel sem ocsúdtam, amikor hozzátette: — Legyen nyugodt, nem ugratni akarom. A rendőrségen már feladtam magam, az ügyemet vizsgálják, de szabadlábon hagytak. Egy kis apróság még volna, — folytatta ismeretlen telefonálóm —, ha úgy dönt, hogy megírja, akkor kérek egy szerény honoráriumot, hiszen tudja, hogy van ez... — Jó, nem bánom, találkozzunk és meghallgatom. Be tud jönni a szerkesztőségbe? — Természetesen — kaptam a gyors választ... Egy sovány, magas, kissé borostás arcú fiatalember lépett a szobámba. Különösebben nem érezte magát zavarban. — Ignác István vagyok Máriapócsról — mutatkozott be. — Amit á telefonban mondtam, az színtiszta igaz, nem bírok tovább élni ezzel a lelki teherrel, hogy megöltem egy embert. Félek attól, hogy a maffia eltesz láb alól. Felelni akarok a bűnömért, ezért adtam fel magam a rendőrségen is. Mielőbb szeretném, ha elítélnének. Az sem érdekel, hogy milyen büntetést kapok... Ahogy felidézte a történteket, percről percre oldódott bénne a belső feszültség. — Soha nem voltam egy áldott jó gyerek. Nem tudtam egy helyben megmaradni, utazni vágytam. Eldöntöttem, hogy Magyarországon nem akarok nyugdíjba menni, bármi áron is, de külföldön akarom leélni az életemet. Imádom Svájcot, de a rendszerváltás előtt a zöldhatáron csak Ausztriába jutottam el. Két román gyereket vittem magammal, ezért kaptam tőlük kétezer dollárt, vígan eléldegéltem belőle három hónapig. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy hazajövök. Ahogy mentem, úgy jöttem vissza egy búzatáblán keresztül. Szerencsém volt, mert a magyarok csak pénzbírsággal sújtottak. Valameddig dolgozgattam, alkalmi munkákból tengődtem. De viszketett a talpam, és újrnkül- földre akartam menni. Próbálkoztam Amerikába, Ausztráliába letelepedést kérni, de nem jött össze. Bár Amerikába majdnem sikerült kimennem, még időben megtudtam, hogy férfiprostitúciót szántak volna nekem. Természetesen erre nemet mondtam. Végül úgy döntöttem, Franciaországban megpróbálok bekerülni az idegenlégióba. Felvettem a kapcsolatot a francia nagykövetséggel, és eljutottam odáig, hogy elindultam. A történet is innen indult el. — Mikor indultál el? — Napra pontosan nem tudom megmondani, de 1992. október vége felé lehetett. Szabályos papírokkal láttak el a követségen, azt is megadták, hol kell Franciaországban jelentkezni. Nekivágtam a hosz- szú útnak, autóstoppal, vonattal eljutottam Olaszországon keresztül az olasz—svájci— francia határhoz, a Mont Blanc lábához. Innen ismét stoppal akartam tovább menni. Két napig álltam az út szélén, szakadt a hó egyfolytában, de nem vett fel senki. Egy alagút vezetett át a hármashatáron, és elindultam gyalog, de a francia rendőrség elkapott, és visszavittek az olasz oldalra. Aztán jelentMegöltem egy embert... Papírjaimat akartam. Megfordult, ütöttem. Állva maradt. Felém fordult. Ütöttem. Vérbe borult az arca... Amikor az orosz ruletten a fejemhez szorított fegyver besült, éreztem, nem élhetek ezzel a teherrel. Félek!!! keztem a hivatalos beléptetésre, és máris Franciaországban voltam. Sehogy sem tudtam továbbhaladni, végül összetalálkoztam egy német gyerekkel, és elhatároztuk, hogy lopunk egy autót. Sikerült is, de pec- hünkre kevés benzin volt benne. Mit lehet ilyenkor tenni? Benzint is lopni kell. Ám ekkorra civil ruhás rendőrök bukkantak fel, és muszáj volt elpucolni. Ez Lyon belvárosában volt, és egy szabályos autós üldözés után egy zugutcában leálltunk, onnan futva menekültünk. Én továbbra is kitartottam úti célom mellett, hogy eljussak az idegenlégióba. Egy csütörtöki napon értem Marseille-be, a légióba. Ott különösebben nem foglalkoztak velünk azon a héten, csak különféle papírokat kellett aláírni. Majd előkerült egy magyar srác, aki már kint volt vagy három éve, és ő világosított fel, hogy most írtam alá az ötéves szerződésemet. Még hozzátette, hogy ha orvosilag alkalmas leszek, akkor innen már nincs visszaút. Viszont legnagyobb elkeseredésemre az orvosi vizsgálaton alkalmatlannak nyilvánítottak, belgyógyászati okok miatt. Ott volt még velem egy lengyel fiú is, akit szintén eltanácsoltak. Amúgy a sztori róla szól. A lengyel gyereket meg az Interpol körözte, mert — mint később kiderült — egy autólopással foglalkozó maffia tagja volt. — A nevére emlékszel? — Sajnos nem, hiszen alig voltunk együtt pár napot, meg régen is volt, annyit tudtam, hogy 25 éves, mint én. — Mi történt, miután nem kellettél a légiónak? — Elterveztük, hogy valamilyen hajóval megpróbálunk Amerikába menni, de ez sem jött össze, mert éppen sztrájk volt. Meg egy hajóskapitány sem merte vállalni a szállításunkat. Céltalanul bolyongtunk, közben alkalmi munkákból tartottuk fönn magunkat. Míg végül lengyel sorstársam javasolta, hogy menjünk Spanyolországba. Ennek én nem nagyon örültem, bár először belementem, hogy Barcelonáig elmegyek, de csak azért, hogy ott hátha sikerül hajóra szállni Amerika felé. Elértünk egy kisvárosba, aminek a neve Narbonne. Kimentünk az autópályára stoppolni. Két napig ott álltunk az út szélén, de nem vett fel bennünket senki. Akkor eldöntöttem, hogy visszajövök Magyarországra, majd csak boldogulok itthon is valahogy. Mondtam neki, hogy jöjjön ő is. Erről hallani sem akart, tovább akart menni. Emlékszem, mintha most történt volna. November 15., hajnal volt. Egyértelműen mondtam neki, hogy adja vissza a papírjaimat, ugyanis minden okmányom nála volt, amiatt, hogy Marseille-ben ő tárgyalt a kikötőben, mert elég jól beszélt angolul. De nem akarta ideadni. Összevesztünk. — Mi volt az oka, hogy nem akarta visszaadni az okmányaidat? — A hazájában elkövetett bűncselekmények miatt nem mert hazamenni, sem Magyarországra jönni. Ezért azt akarta, hogy menjek vele, mert nekem nem volt nemzetközi priuszom, és így jobban kaptunk volna munkát. Láttam, hogy sehogy sem jutunk egyezségre. Egy ideig mindketten nyugton maradtunk. Szemből nem mertem nekimenni, hogy erőszakkal elvegyem tőle a papírjaimat, mert sokkal magasabb és erősebb volt. Rágyújtottunk, ő elfordult tőlem, és akkor láttam meg, hogy ott hever egy 3—4 kilós kődarab. Gondoltam, leütöm vele, és elpucolok a papírjaimmal. Úgy is történt, a követ felvettem, és hátulról lesújtottam a fejére. Ekkor lepődtem meg, mert nem esett össze, hanem megfordult és felém lépett. Gondolom, nem azzal a szándékkal, hogy megköszönje. Ösztönösen cselekedtem, újra megütöttem, de most már szemből. Ekkor már megrogyott, és harmadszor is a fejéhez vágtam a követ. Ettől eldőlt, erősen vérzett a feje. Gyorsan elszedtem a papírjaimat a tehetetlen embertől. — Meghalt? — Ezzel már én nem foglalkoztam, de éreztem, hogy igen. Feküdt a földön és nem mozdult. Rágyújtottam, elkezdtem gondolkodni, mit is csináljak, hogy esélye sem legyen a rendőrségnek kideríteni a gyilkosságot. Ezért minden bizonyítékot igyekeztem megsemmisíteni, hogy ne tudják megállapítani, ki az áldozat, és akkor az sem derül ki, hogy én voltam a tettes. Mindent elszedtem tőle, útlevelet, papírokat, személyes tárgyakat és eltüntettem. Mint utólag kiderült, ez a számításom be is jött... — Mit csináltál a hullával? — Az autópálya melletti bozótosba húztam, találtam egy raklapot, amivel letakartam, hogy ne találják meg gyorsan, mert egérutat szerettem volna nyerni. — Merre menekültél? — Szerencsém volt, mert vonattal és stoppal hamar eljutottam Svájcba. Genf—Bem volt a további utam. Itt sem volt eseménytelen az életem. Találtam egy pénztárcát, benne hitelkártyákkal, de azok már letiltottak voltak, egyedül egy Visa kártya maradt nálam. Stoppoltam és a rendőrök igazoltattak. Ekkor már azt hittem, lebuktam, mert nem engedtek el. Végül kiderült, hogy a nálam megtalált Visa kártya okozta a galibát. Egy hétig tartott, míg tisztázódott, hogy nem is én loptam el azt a bizonyos pénztárcát. Ekkor aztán megköny- nyebbültem. Két évre kitoloncoltak Svájcból, és repülővel hazaküldtek. Mindez lezajlott 1992. december közepéig... — Mit csináltál ezután? — Jöttem-mentem Ausztriában, és csencseltem különféle árukkal, míg egyszer Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál letartóztattak. Kiderült, országos körözést adtak ki ellenem. Rögtön azt hittem, a gyilkosság miatt. Akkor lélegeztem fel véglegesen, amikor kiderült, hogy egy korábbi kocsilopási ügyem miatt kerestek. Majd békésen éldegéltem, míg a múlt év őszén gondolkodni kezdtem, hogy mi van, ha a lengyel srác igazat mondott a maffiáról, akkor azok biztosan megtalálnak. Ezért döntöttem úgy, hogy jelentkezek a rendőrségen, és inkább a börtönben ülök, minthogy megöljenek. Végül december 15-én adtam fel magam, de előbb nem akartak komolyan venni. —Meg vagy győződve arról, hogy a lengyel fiú meghalt? — Tudomásom szerint az Interpol is igazolta azt, amit én elmondtam. — Csak a maffiától féltél, amikor feladtad magad? — Bántott a lelkiismeret is. Elég sűrűn eszembe jutott az egész eset, amikor becsukom a szemem, látok mindent. Meg féltem attól, hogy rájönnek, és akkor még enyhítő körülmény sincs. — Most hol tart az ügyed? — Kérdeztem is a rendőröket, hogy előzetesbe tesznek? Erre azt válaszolták, hogy aki ennyi idő után feladja magát, az nem azért teszi, mert szökni akar, és szeptember környékén számítsak a tárgyalásra. De én ezt akkor sem értem, hogy valaki emberölést követ el, és szabadlábon védekezhet... Máriapócson is beszélnek rólam, úgy döntöttem, hogy egy—két napon belül előzetesbe is önként jelentkezek, mert jobban járok, ha bent vagyok, mint kint. — Nincs neked üldözési mániád, vagy ennyire félsz? — így semmire sincs esélyem. Hova menjek ilyen bűnnel a lelkemen? Ezzel a múlttal az életben nem ad munkát senki. — Szüleidnek elmondtad, mit tettél? — Nem, de vasárnap a bátyámnak elmeséltem, és kértem, hogy ő közölje anyámék- kal. Azért amikor a haverokkal iszogattunk, sok mindent kifecsegtem, ezért lettem téma otthon. —Az Új Keletet miért kerested meg? — Erre vasárnap éjjel egy nyíregyházi presszóban történtek késztettek. Belementem egy „orosz rulett” játékba. Amikor a halántékomhoz tettem az élesre töltött pisztolyt, és a golyó besült, akkor jöttem rá, hogy a haláltól minden jobb, és nyilvánosságra hozom a velem történteket, hogy mindenki okuljon belőle, mert a hülyeségnek is van határa. Nem tudok így élni, bűnhődni akarok, haza már csak a büntetésem letöltése után akarok menni... Fullajtár András
