Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-24 / 47. szám

UJ KELET Kultúra Hl 1996. február 24., szombat 9 A nemzet ^ színháza Sorozatunkban a Nemzeti Színház építésének 200 éves kálváriáját mutatjuk be a kezdetektől, egészen az Erzsé­bet téri kormányhatározatig. Széchenyi mindent elkö­vet, hogy megakadályozza a városkapun kívüli építkezést. A Társalkodó című lapban adja közre érveit: „Mi taná­csosabb: a mostani pillanatot tekinteni vagy a jövőt is számba venni, mert ha a Grassalkovich-telken épül fel az épület, ez fél évszázadra visszaveti a Nemzeti Színház ügyét.” Földváry azonban jól tud­ja, hogy addig kell ütni a va­sat, amíg meleg. Széchenyi terveit szkeptikusan fogadja, és Zitterbarth Mátyás pesti építőmester tervei alapján megkezdi az építkezést. 1835. szeptember 28-án tör­tént meg az első kapavágás. Ezt maga Földváry végezte el. Széchenyi nem adja fel. Érvvel szervezkedik. Óriási tekintélyével eléri, hogy az Országgyűlés a maga hatás­körébe vonja a Nemzeti Szín­ház dolgát, négyszázezer fo­rintot szavazva meg az épít­kezésre. Az ügy sínen van, már csak a főrendiház áldása szükséges. Földváry örül en­nek a fordulatnak, de a mun­kálatokat nem állítja le, mondván, a vármegye szín­háza jó lesz színiiskolának és különben is, két magyar szín­ház mégis csak jobb, mint egy sem. Ekkor váratlan bomba robban: a főrendiház 1836. április 4-ei ülésén egyetlen szavazatkülönbség­gel megvétózza a négyszáz- ezer forintos megajánlást, közadakozásra bízva az anyagiak előteremtését. Az utókor mindig bölcsebb, de mégis nehéz a Nemzeti Szín­ház kontra állandó Pesti Szín­ház, Széchenyi kontra Föld­váry vitában igazságot tenni. A magyar színészet akkori állapota szinte kiköveteli az állandó játszóhelyet. Ez egy­beesett a mindinkább orszá­gos központtá, fővárossá váló Pest-Buda érdekeivel. A politikai légkör is kedvezett az azonnali építkezés támo­gatóinak. A reformország­gyűlés ifjait irritálta a hatal­mas német színház épülete (a színház képét múlt heti szá­munkban mutattuk be) nem is annyira a német színészet jelenléte, hanem az, hogy a magyarul játszóknak nincs méltó fedél a fejük felett. Ebben a helyzetben Földváry helyesen döntött, amikor a lehetőségeket kihasználva, az azonnali építkezést szorgal­mazta. Ugyanakkor Széche­nyi messzelátó, kirakodótéri (ma Roosewelt tér) elképze­lésében összefonódott a Casi­no, a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Szín­ház és a Lánchíd eszméje. Ez a hatalmas, városképet is meghatározó terv nem tette lehetővé az építkezés azonna­li megkezdését, mert hiába a lelkesedés, ha pénz nincs. Mária-Terézia óta pedig, jól tudjuk, hogy a Tekintetes Karok és Rendek örömmel és boldogan ajánlanak vért és életet, de zabot (pénzt) azt nem. Széchenyi a Főrendi Tábla döntése után ezt írja naplójába: „Színházi tervem ma eldűlt, csaknem sirattam.” Történelmietlen dolog a „mi lett volna, ha...” kérdé­se, de nagyon valószínű, hogy a Nemzeti Színház ügye egy­szer és mindenkorra megol­dódott volna Széchenyi terve­inek megvalósításával. Amíg tartott a „milyen legyen, hol legyen, ki építse, miből?” című vita, Földváry folytatta az építkezést. Az egykori le­írások bőségesen tudósítanak a munka folyamatáról. A Fil­lértár 1836. február 13-án így tudósít az épülő Pesti Magyar Színházról: „Nem öröm ‘s érdek nélkül szemlélendi minden igaz honfi mai képe­inket, mellyel a’ magyar ál­landó színház rajzait elő- terjeszték... Ezen ízletes épü­let már szépen emelkedik ki fundamentumaiból, jövő őszig tető alá kerülend, s így hihetőleg már 1837.-ki télen készen fog állani, a buzgó együttmunkálásnak és ál- hatatos hazafiságnak eme ra­gyogó emléke.” 1836. július 30-ára teljes magasságig el­készültek a falak, és augusz­tus 6-án megtartották a kőmű­vesek hagyományos bokréta­ünnepét. Őszre már tető alatt volt az épület, és megkezdő­dött a berendezés. Zitterbarth klasszicista épü­letet tervezett. Példaként a pá­rizsi Odeon színházat válasz­totta. Az épület alaprajza vi­szonylag egyszerű volt. A közönség a mai Rákóczi út felől közelíthette meg a bejá­ratot. A közönségforgalmi területekhez (pénztár, társal­gó, cukrászat, erkély, páho­lyok — 46 darab volt —, ki­rályi páholy) lépcsők és ga­léria csatlakozott. A nézőtér 20 méter széles, közel 22 méter hosszú, a színpad pe­dig 19 méter széles, 14 méter mély és 14 méter magas volt. (Folytatjuk) Lágermese felnőtteknek Gyermekkorom kedvenc mesekönyve az édesanyámtól örökölt Három aranytoll volt, melyet nem zsúfoltak tele négyszínnyomású illusztráci­ókkal, csak egyszerű, a gyer­meki fantáziát megindító raj­zok voltak benne. Ez a gyer­mekkori emlék jutott eszembe, amikor kijöttem Gothár film­jének első vetítéséről. Egy nagy képes mesét láthatott a közön­ség, ami nem Walt Disney har­sogó hagyományait követte, hanem a misztikus orosz me­seszövés eszközeit használta fel. Ezt tette olyan meglepően, hogy egy Magyarországon élő magyar rendező oroszul beszé­lő magyar filmje kerekedett ki belőle. A film alcíme Lágermese. ami onnan ered, hogy egy fehér-tengeri csatornaépí­tésen terjedt szájról-száj- ra amíg Marija Ko zivjeva le nem jegyez­te. Bratka László for­dította magyarra és jelentette meg a 2000 című folyó iratban. Gothár tehát előző szemle­győztes film je, a Rész leg után is­mét erős irodai mi ala- pok b ó I i n ­dúlt '-<3$ ki, egy már megírt történetet me­sélt el újra sajátos látásmód­ján keresztül. Ez még nem len­ne nagyon meglepő, de hogy oroszul készítsenek el egy ma­gyar filmet 1995-ben? Ez így önmagában valóban elég gro­teszk, de ha elénk tárul az a cso­dálatos képi világ, rájöhetünk, hogy nem is lehetett volna más­képpen. Ez a mese velejéig orosz, orosz az eredete és orosz a vizualitása is, mert nagyon mélyről, Einzeinstein Pa- tyomkin páncélosából táplál­koznak a montázsok, abból a szaggatott, fényképszerű rit­musból, amit a legnagyobb orosz rendezőnél tapasztalhat­tunk. Bratka László, a fordító így nyilatkozik a rendező mun­kájáról: „A filmben a sok elté­rő nyelvi, képi, zenei elem har­monikusan találkozik, a bur- leszk hatásoktól a magyar, fi­nom humorú jelenetekig min­den — úgy érzem — a befoga­dást támogatja.” Gázon Francisco képei bril- liánsan emelik a mesejelleget és vezetnek el az orosz fantázia­világba. A filmet videóra for­gatták, és érzékenyen találtak rá a videó előnyeire és kerülték el a mágneses rögzítés buktatóit. Jól kigondolt és hatásos a film színdramaturgiája is a vörös fátyollal, a feketékkel és szür­kékkel. A történet, mint ahogy a me­sék általában, egyszerű és még­is izgalmas, fordulatokkal teli. Vászka, a nagyvárosi rabló lát egy temetési menetet, ahol a hitelezők botokkal verik az el­hunyt koporsóját. Vászka megsajnálja a halot­tat, és kifizeti a hite­lezőket. Jó tett helyébe jót várj! Megjelenik nála a halott Ványka, a hírhedt falusi rabló, és a szövetségét, segítségét ajánlja. Elvezeti az égig érő fához, a griffmadár fészkéhez, ahonnan elhozzák a vérehullató szardíniakulcsot és a vezérfonalat, aminek a segít­ségével sok közös kalandon, rabláson mennek keresztül, és mindig túljárnak a gonosz Zinovjev, a városi párttitkár eszén. A mese természetesen azzal végződik, hogy Vászka elnyeri a szép hercegnő kezét és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Gothár többszörösen is ingo­ványos talajra lépett, amikor filmre vitte a nagyvárosi rabló történetét. Ha sorba vesszük a veszélyeket, rögtön elsőként je­lentkezik a film nyelve. A nar­rátor elmond egy mesét, verbá­lisán ő a főszereplő, kevés dia­lógussal találkozhatunk. A má­sik nehezen — ebben az eset­ben elegánsan — elkerülhető buktató a szovjet korszak áb­rázolása. Ami, ugye, nagyon könnyen állásfoglalásra kény­szeríthet, illetve elég olcsó megoldás lett volna a közelmúlt sztereotip politikai kritikája. Mivel az utóbbi 60—70 év a történelemben tágabb jelennek számít, ezért élt a mese eszkö­zével, mely nem teszi lehetővé a konkrét időben való megje­lenítést, illetve itt minden meg­történhet. A levágott fejet visszavárják és mindig a jó győzedelmeskedik a gonosz fe­lett. Zinovjev, a leningrádi párt­titkár figurája is arról győzi meg a nézőt, hogy ez mese. Zinovjev nem küld sem láger- b e , sem bitó- a alá senkit és nem támaszko­dik ideoló­giákra. Egy­szerűen ő egy sárkány vagy egy gonosz bo­szorkány, és tud­ható, hogy a ki­rályfi mindig le­győzi és furfanggal túljár az eszén. Ebben pedig a mesékből vett eszközök segítik. A vérehullató szardíniakulcs és a vezérfonal. A film ra­gaszkodik a mese dramatur­giájához, a képek viszont nem szolgai módon illusztrálják azt, több helyen nem is fedi egy­mást a verbális és a vizuális sík. Feltűnő ez a hősöket segítő esz­közöknél, itt bontakozhat ki a fantázia, mert a képen semmi nem az, ami. Az égig érő fa nem ér az égig, a vérehullató szardíniakulcs sem hullat vért, a képek tehát csak segítik a fel­nőttekben még meglévő gyer­meki fantázia szárnyalását. A legfontosabb pedig, hogy Vászka, a nagyvárosi rabló tör­ténetét nagyon meleg szeretet­tel közvetíti Gothár felénk, ami az utóbbi időben igencsak hi­ányzik a vászonról, főleg ha ilyen művészi igényességgel te­szik ezt. Kristóf Attila A mese hatalma A lányom, mielőtt este nyu­govóra térne, minden trükköt bevet, hogy húzza at időt. Mi­kor fürdés után illatosán és megfésülve ott ül az ágy köze­pén, közli, hogy pisilnie"kell, éhes és szomjas. Persze, enni nem kíván, teát is csak azért iszik — nagy komótosan —, hogy ne maradjon üresen a bili. Aztán bohóckodni kezd, grima­szokat vág, és ha szülői szigo­runk ettől sem enyhül, gyerme­künk követelni kezdi, hogy ol­vassunk neki. De nem akármit. Kedvenc esti könyve a Kipp-kopp gye­rekei című mese, amit Marék Veronika írt. A történet két sze­relmes gesztenyebabáról szól és az öt lurkójukról. A család halálos veszedelembe kerül, mert az esőtől megáradt patak elsodorja a házikójukat, és a szülők messze kerülnek a cse­metéiktől. Végül, persze, min­den megoldódik. A kölykök új, biztonságos otthont építenek maguknak, a papa és a mama pedig sok keresés után rájuk talál. Újra együtt alszanak el, csak az anya virraszt még egy kicsit, hogy hallgathassa a töb­biek békés szuszogását. Ezután a mese után lassan mindannyiunkon eluralkodik a nyugalom. Márta kisasszony már nem fél attól, hogy egyedül marad a szobájában. Valahogy abba is beletörődik, hogy amíg ő szen­dereg, mi esetleg nem vele fog­lalkozunk. Szép álmokat láthat elalvás után a csepp hölgy, mert az arca gyönyörű, és sugárzik róla a harmónia. Ha ilyenkor nézem őt, én is roppant erősnek érzem magam. Nem gyötörnek kéte­lyek amiatt, hogy fel tudom-e majd nevelni, és hogy jól irá­nyítom-e. Ezért olvasom fel nagyon szívesen az esti karnevál záró­számaként Kipp-koppék histó­riáját. Gyiire Agnes Ki volt ő? E. Kovács Gyula E. Kovács-bérlet... és a néző tudja, hogy ekkor meg ekkor színházba kell men­ni, egyebet nem. Ki volt az az E. Kovács? Mi a kereszt­neve? Mit jelent neve előtt az E betű? Tulajdonképpen nem is érdekli. Nem is fon­tos. Megkülönböztető jelző az egymást követő bérleti előadások folyamában. Pe­dig Ecsedi Kovács Gyula színházművészetünk nagy alakjai közé tartozott. 1839. február 14-én született Se- gesvárott. Iskoláit Szat­máriban és Debrecenben végezte. Itt látott először színházi előadást, és ahogy lenni szokott, örökre bele­bolondult a színpadba. Szü­leinek mit sem szólva meg­szökött a kollégiumból, és a Láng Boldi Társulathoz szegődött. 1856. augusztus 17-én debütált Debrecen­ben. Sokáig nem volt ma­radása a cívisvárosban, mert a szülők mindent el­követtek, hogy jó útra térít­sék a „tékozló fiút.” Nem sok sikerrel. Továbbszökik Debrecenből, és Fejér Ká­roly társulatával bebaran­golja Mátészalkát, Ung­vári, Munkácsot, Bereg­szászt, mindenütt a legna­gyobb nyomorban. 1862- ben szerződteti a Nemzeti Színház. Itt válik érett, meghatározó művésszé. 1862-ben Kolozsvárra megy. Még kétszer szer­ződtetik a Nemzetibe, a kri­tika és a közönség minden alkalommal szeretettel fo­gadja, de szíve visszaviszi Kolozsvárra. Itt veszi fele­ségül Pataki Róza színész­nőt 1886. április 25-én. A drámai szerepek széles ská­láját játszotta. Volt Bánk, Ádám, Hamlet, Othello, III. Richard, Shylock. Szerepe­inek felsorolása lehetetlen. A színház mellett nagy lelkesedéssel lépett fel mint költő. Verseit két kötetben adta közre. Lefordította Schiller két drámáját, a Don Carlost és a Stuart Máriát. Ezekről csak any- nyit, hogy a mai színházak nem az ő fordítását veszik igénybe. 1876-ban tagja lett a Petőfi Társaságnak, és az Erdélyi Társaság is tag­jává választotta. Hát, ez, amit életéről tudni lehet. Halála (ha ilyesmit egyál­talán le szabad írni) gyö­nyörűséges színészhalál volt. Olyan, amit titokban minden színész kíván ma­gának. 1899. július 31 -én, Petőfi eltűnésnek ötvene­dik évfordulóján, a se­gesvári honvédsíroknál rendezett országos megem- lékezésen, versmondás közben összeesett és meg­halt. Berki Antal I

Next

/
Thumbnails
Contents