Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-21 / 44. szám

4 1996. február 21., szerda Gazdaság UJ KELET Cérnaszálon függ a gazdaság Országrontó engedmények a húzóágazatban A kormány egyetlen tollvonással felére csökkentette a ba­romfiágazat állami támogatását. A rendelet hatása és követ­kezményei ismeretesek: eladhatatlan naposcsibék milliói. Az ágazat az összeomlás határára került. Az az ágazat, amely a tavalyi évet majdnem 400 millió dolláros exportbevétellel zárta! Dr. Kállay Béla, a Baromfi Terméktanács titkárságve­zető igazgatója budapesti irodájában fogadta munkatársun­kat. Elöljáróban az előzményekről kérdeztük. Nem mind igaz, ami közmondás Közmondásos, hogy a közmondások olyan alapigazságo­kat tartalmaznak, amelyeket nem kezd ki az idő. Nos, annak a ' közmondásnak a szerzője, amely így szól, hogy az egyik holló nem vájja ki a másik szemét, nem élt korunkban. De az a ró­mai, aki azt találta mondani, hogy similis simili gaudet, va­gyis hasonló a hasonlónak örül, az sem tudta, hogy száza­dunk végén nálunk ez a bölcsesség nem lesz igaz. Mert kérem a hollók vájják a hollók szemét és a hasonlók utálják egymást. Irigyek, mégpedig nagyon. Valahogy úgy, ahogy azt Zrínyi Miklós, a költő is mondta száz éve: dúl az örökletes irigység. Társadalmunk rákfenéje ez, kikezd csalá­di, munkahelyi, baráti kapcsolatokat. Az az epés mondás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, egyre inkább a napi igazságok közé emelkedik. Gyilkolja egy­mást vállalkozó, muzsikus, kerttulajdonos, boltos — hadd ne soroljam, hiszen még valaki kimarad és megsértődik. Keresem, kutatom az okát. Miért nem tudjuk elviselni a másik sikerét? Vajon mi az oka, hogy keresztbe teszünk annak, aki sikeres? Honnan hoztuk ezt az — talán turáni — átkot, hogy örök ellendrukkerek, örök irigyek vagyunk? Talán azért, mert sok siker mögött tisztességtelenség rejlik? Ez aligha ok, mert több az olyan eredmény, ami mögött valódi munka, tehetség, ész és értelem húzódik meg. Sokkal valószínűbb, hogy nem sikerült eddig megtanulni azt, ami egy kulturált polgári tár­sadalom jellemzője kell, hogy legyen: fel kell mérni saját erőnket, tehetségünket, képességünket, és ez lehet a viszonyí­tási alap. Mindenkiben ott rejlik a siker lehetősége. Van egy közmon­dás, mely túlélte a vadkeleti kapitalizmus morális válságát, mégpedig az, amely szerint ki-ki saját szerencséjének ková­csa. Ha rossz kovácsok vagyunk, annak nem más az oka. Ma­gunkba ritkán nézünk, sokkal könnyebb irigyelni mást, bán­tani a sikerest, irigyelni a győztest, fúrni a siker felé haladót. Sajnos, a gyűlölködés, a másik irigylése, a sikeres holló sze­mének kivájása csak sokasítja a bajokat. Gyanakvó és ember­telen viszonylatok alakulnak ki, a sikeres szégyellni kényte­len azt, amire büszke lehetne, a sikertelen hol hangos, hol pusmogó intrikája mérgezi a légkört. Hogy van, aki már úgy tekint a társadalomra, hogy örvend a sikernek? Van. Hogy akadnak, akik nem ellenszurkolnak? Vannak. Hogy akad magyar, akiben nem dúl az örökletes irigy­ség? Akad. De hogy a hollónál maradjunk: mindez ritka, mint a fehér holló. Bár az ő fehérségét is irigyli valaki. (bürget) „Az árakat mi diktáljuk” Tisztességgel adóznak — A GATT-egyezmény elő­készítésekor — 1992-ben — kellett megadni az exportada­tokat. Ennek az volt a lényege, hogy 1986—88 átlagadatait (támogatási és vámadatait) kel­lett termékenként, termékcso­portonként feltüntetni, amit akkoriban úgy intéztek el, hogy a listába csak a csirkét vették fel. Ennél csak az oko­zott nagyobb károkat, hogy a támogatási listára csupán a dol­láros forgalmat mint támoga­tandó alapot vették fel. — Pedig, ha jól tudom, a ru­belelszámolású mennyiség je­lentősebb tétel volt. — Az export szempontjából 1987—88 volt a csúcs: 225 ezer tonnát adtunk el, és ebből csak 100—105 ezer tonna volt „dolláros”. — Beszéljünk a jelen közvet­len problémáiról! — Az idén 41 milliárdot akartak adni exporttámogatás­ra, és az amerikaiak erre azt üzenték, hogy az a 41 csak 19 lehet, mindez pedig azért, mert rosszak az alapadatok... — Lehet ez talán előszele a „harmonizált európai támoga­tási rendszernek” is? —Nem hiszem. Az amerikai­ak mindenkit meg akarnak „ölni”, így a Közös Piacot is. Éppen a múlt héten panaszkod­tak egy közös piaci delegáció tagjai az amerikaiak miatt. A baj az, hogy a mi köreinket nem csak ők, hanem a közös piaci­ak (főleg a franciák) is zavar­ják. Például ők sokkal jobb tá­mogatási rendszerrel szállíthat­nak a FÁK országaiba. — Lehet, hogy a Földműve­lésügyi Minisztérium azt hiszi: a kiesett támogatás összegét a baromfiágazat ki fogja vala­hogy gazdálkodni? — Naivság lenne a részük­ről, mégis azt mondom, ezt re­mélem. Az ugyanis, hogy tönk­retegye ezt az ágazatot, nem lehet egy szakminisztérium ér­deke. Ok a múlt év jó eredmé­nyeiből gondolták, hogy lehet még csavarni egyet rajtunk. Ez, persze, az alulinformáltság jele! Arról nem is beszélve, hogy három év kínlódás eredménye a tavalyi. Három—négy száza­lékos, bevételarányos nyeresé­get lehet elérni a baromfiipar­ban. Ez nem extraprofitos ága­zat. Nem hiszem, hogy ezt va­lakiknek irigyelnie kell. Külö­nösen nem a minisztériumnak! Azt ígérték, hogy az exportőr helyett a termelőt fogják támo­gatni. Kár, hogy ezt senki sem érzi közülünk. Ilyen rövid idő alatt nem lehet ekkora ütést mérni egy ágazatra! Az Agrár- rendtartási Hivataltól Botos úr ugyan azt mondta, hogy már novemberben közölték a meg­vonást, és ez elég. Ez egy ilyen ágazatban semmi! A nevelési forgóidő harminchat hét! A pulykáról ne is beszéljünk, mert ott a végtermék forgóide­je fél év, a libáé szintén. Egy kisebb tételű elvonást meg tud­nánk érteni. Nincs pénz, de az, hogy rögtön a felére és ennyi idő alatt, elfogadhatatlan. Ezt még tudomásul sem lehet ven­ni! — Nem gondolja, igazgató úr, hogy esetleg idegen érde­kek is szerepet játszhatnak? — Sajnos ezen is el lehet gondolkodni, egyeseknek ugyanis nagyon is érdekük, hogy szétvert baromfiágazattal és mezőgazdasággal kerüljünk be az Unióba, pedig nekünk csak úgy lenne szabad bekerül­nünk mint meghatározó belső ellátó! Akinek nem ez a véle­ménye, menjen el a kormány­ból, mondjon le nagyon gyor­san minden kormányhivatal­noki tisztségről. Az nem magyar ember! Annak reményében, hogy egyes csoportok majd megjutalmaznak minket, nem szabad országrontó engedmé­nyeket tenni! — Élesen fogalmaz... — Ez a véleményem! Most inkább áldozatokat kéne hoz­ni a költségvetés részéről! Ez húzóágazat! így akarják az adósságot lefaragni? Soha az életben nem fogják tudni kifi­zetni! De még az unokáink sem! Ki kellett volna húzni, ki kellett volna alkudni az átüte­mezést. Úgy látszik, a Such- mann-féle bevételektől most „jóllaktunk” dollárral, ezért nem kell az export, miközben cémaszálon függ az egész gaz­daság! A reálszféra mögött sen­ki sem áll, csak a pénzzel ma­nipulálnak, forgatják össze­vissza, termelési háttér nélkül. Nincs fejlesztés, nincs bővítés, minden termelői ágazat ered­ményei csökkennek és roska­doznak a terhek alatt. Ez bár­melyik pillanatban csődbe so­dorhatja az országot. —De hiszen azt deklarálják, hogy a termelőt segítik az új intézkedések... — Hogyne! Volt olyan gaz­da, akitől ezer forintért vették át a búzát a múlt nyáron. Tes­sék már nekem megmondani, hogy akkor miért két és félsze­res áron forgalmazzák most? Akkor ezt a termelőt hogy se­gítették? A spekulánsokat nem tudják megfékezni, a paraszt meg megveheti két-, két és fél­szeres áron idén a búzáját! A brojl^rtakarmány ára tavaly 51 százalékkal emelkedett. Magas volt az infláció, de nem eny- nyi. — Ha jól tudom, a múlt hét végén Kiskunhalason leültek a baromfitermelők, hogy alter­natív javaslatot készítsenek, amit a kormány asztalára tesz­nek. — A Baromfi Céh, tehát fő­leg a kis vágóüzemek, a kisebb termelők, tehát nem a Sárvár­méretű óriások, képviselői ül­tek ott össze. Ok még kiszol­gáltatottabb helyzetben van­nak, mint a tőkeerős mamutcé­gek, sőt, függenek is tőlük. Pró­báltuk keresni a kitörési pon­tokat. A pótvámok eltörlése is egy lehetőség a sok apróság között, amit javasolni fog a céh a kormánynak. Ugyanúgy az extraprofitos gabonaexport is támogathatná az ágazatot, hi­szen érdeke. A felvásárlási árak­kal is lehetne kezdeni valamit, ez belefér a GATT-egyezmény kereteibe. Követeljük, hogy a privatizációs bevételekből is csoportosítsanak át valamit. Ha a Mezőbank tud Bokrosnak adni csak úgy, hirtelenjében 9 milliárdot, hogy a bankos ha­verjait „kielégítse”, akkor nem tudom, hogy ebből mennyit kap majd az agrárágazat. El­végre a Mezőbanknak agrár­banknak kellene lennie. Itt van Ózd meg Diósgyőr — megannyi feneketlen kút. A miránk költött pénz nem kido­bottösszeg! Hamar visszaforog, akkor miért nem lehet inkább minket támogatni, mint azokat, akik csak viszik a pénzt?! Azt mondja a kormány mindig, hogy „átcsoportosítja” a pén­zeket. Kérdem én, hová? Hol van az a pénz? Megint kezd eluralkodni a tszcs-szemlélet. Árasszak „megsegítése”. Hová vezet ez a tervgazdálkodásos út? — Milyen kiutat lát, Kállay úr? — Kérem, kimondom. Meg­győződésem, hogy most már látják: hibáztak. Ez már vala­mi! A dolgot az teszi keserves­sé, hogy a pénzt már kidobál­ták. Mivel nincs más új forrás, mi azt mondjuk, hogy igenis tessék hozzányúlni a privatizá­ciós bevételekhez! A kormány­nak nagyon gyorsan kell hatá­roznia, a parlamentnek meg dönteni. Minden nap milliók­ba kerül! A termelési kedv min­den nappal csökken. A nyuga­ti importáru már indításra kész. A védővámok terén sem tud­tunk elérni semmit, pedig több mint két éve magyarázunk ne­kik! Az amerikaiak 800 dollá­ros tonnánkénti áron képesek az exportra. Ha ezzel ide betör­nek, vége a magyar ágazatnak. — Van megoldás? — Nagyon reméljük, hogy a kormány is olyan kompro­misszumkész, mint amilyenek mi vagyunk. Mi számokat tet­tünk az asztalukra. Engedmé­nyeket is tettünk. Azt hiszem, néhány embernek fel kell áll­nia és el kell mennie a minisz­tériumból, csak akkor lesznek reményei az ágazatnak. Palotai Valaha szebb napokat élt meg a tiszaszalkai ÁFÉSZ. A beregi térség egy részének köz­pontja volt a település, több száz embert foglalkoztató gyár­ral. Ez a szövetkezet kereske­delmére és vendéglátására jó­tékony hatással volt. A jelen ennél sokkal bonyolultabb. Ez derült ki a Winkler János ÁFÉSZ-elnökkel folytatott be­szélgetés alkalmával. — Keveset írnak róla az új­ságok, de a beregi térségben a munkaképes lakosság nyolc­van százaléka munkanélküli. Sokan még a kevés jövedelem- pótló támogatást sem kapják, és ez a kereskedelemre nézve majdhogynem katasztrofális. Az utóbbi években oda jutott a nép, hogy sokan az alapvető élelmiszereket sem tudják megvenni. Ez a szakemberek szerint lehet, hogy „csak” tár­sadalmi probléma, de nekünk a tevékenységünket nehezítő helyzet, hiszen mi a forgalom után élünk. — Élünk vagy élnénk? — A tavalyi évet még ilyen körülmények között is, száz- hatvanmilliós bruttó árbevétel­lel zártuk. Ezzel a jó közepes szövetkezetek közé tartozunk. Mindezt olyan körülmények között értük el, hogy konku­renciaharcot nehezen tudunk vívni, mert mi csak számlán tudunk forgalmazni, és minden elért eredmény után, minden dolgozó után tisztességgel adózunk. Közben megfelelünk a napi népegészségügyi és munkavédelmi előírásoknak, ami szintén nagy költséggel jár. — Mintha panaszként mon­daná ezt... — Nem méltatlankodás ez, hanem a valóság. Rajtunk szá­mon kérhetik, de akik az utcán a vacakokat árulják, a sok magánkereskedőn nehéz az ellenőröknek ugyanezt behaj­tani. Az így kialakult egyen­lőtlen helyzetért viszont nem a kiskereskedők a hibásak, ha­nem akik elnézik példul a ros­kadozó kocsikkal gázolajat szállítók, a számla nélkül áru­lók tevékenységét. Még ezek ellenére is álljuk a konkuren­ciával a harcot, mert az árakat mi diktáljuk a környéken. Csat­lakoztunk ugyanis a PRO- COOP üzletlánchoz a barabási és a tiszaszalkai ABC-boltja- inkkal, egymást követik az úgynevezett extraakciók, va­gyis minden időszakban más­más terméket lényegesen ol­csóbban forgalmazunk. — A sűrű fillér elv alapján? — Az igazi kereskedő min­dig is úgy gondolkodott, hogy a sűrű fillér többet ér, mint a ritka garas. Az idei évben, a nyereséget felhasználva, meg­oldhattuk a természetes selej­tezéseket, és anyagi elismerés­sel juttattuk kifejezésre dolgo­zóink megbecsülését. Aradi Balogh Attila Turistaparadicsom lehet Az alig ötszáz lelkes szat­mári település, Olcsvaapáti a rendszerváltozást követően sokat fejlődött. Nemcsak a gáz bevezetésének, az utak korszerűsítésének örül a la­kosság, hanem annak is, hogy a két folyó ölelésében lévő te­lepülésnek a víz nemcsak az árvíztől való rettegést hozza, hanem előnyére is lesz a falu­nak. A Tisza és a Szamos há­romszögében üdülőtelkeket parcelláztak, turistaparadi­csom lehet a községből. Ez talán ismét megindítja a la­kosság számának gyarapodá­sát, mert szívesen költöznek ide családok, illetve marad­nak szülőfalujukban a fiata­lok. Akkor talán már a gyere­keknek sem kell a szomszéd településre járni iskolába. Csak azt kellene még megol­dani, hogy az egykori olcs­vaapáti földeket visszakap­ják jogos tulajdonosaik.

Next

/
Thumbnails
Contents