Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
ÜJ KELET Képzőművészet 1996. február 17., szombat 9 A középkori ikonfestök alázatával Ajánlott irodalom a könyve Másodéves volt a kecskeméti tanítóképzőben Mihálka György, amikor Tisztán című gyermekverskötete már ajánlott irodalomként szerepelt a tanintézményben. A költemények hangulata leginkább az Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekversgyűjteményhez hasonlít. Őszinte, bájos, mosolyt fakasztó sorok olvashatók a lapokon. (Ahogy a nyíregyházi, Dózsa György utcai dufartban található könyvesboltban mondják, a 2500 példányban megjelent kiadvány jól fogy.) A poémák 1990 májusában láttak először napvilágot. Azóta a szerző diplomát szerzett, és dolgozott az orosi általános iskolában. Most Kálmánhá- zán napközis nevelő, második szakdolgozatát készíti, ugyanis a kaposvári pedagógus- képző rajz szakára jár. Születő diplomamunkája nem más, mint illusztrációk sorozata. A képek leendő második verseskötetének mondandóját erősítik. Ez a második vallomássor már egészen más, mint az előző. Egy ezerarcú felnőttről szól, aki hol elveszíti, hol megtalálja Istent, hol fent, hol lent van, hol köznapi életet él, hol pedig különlegeset. Az alkotótól azt kérdeztük, hová tűnt gyermeki énje s most megtalál- ta-e önmagát. — Jó néhány évem a fantasztikus irodalom bűvöletében telt el. Tizenhárom évesen sci-fi regényt írtam otthon, Kölesén. Aztán aktív tagja voltam a nyíregyházi városi művelődési központban működő Metamorf Klubnak, úgynevezett fanzino- kat adtunk ki. Országos hálózatot alkottak a hozzánk hasonló őrültek, s én ennek révén — főleg novellákkal — ki tudtam lépni a nagy nyilvánosság elé. Tizenkilenc évesen kőfaragónak jelentkeztem, de nem sajátítottam el a mesterséget. Másfél évig csak úgy vándoroltam a világban. A bátyám támogatott anyagilag. Többek közt megnézhettem „igaziban” a legnagyobb festők képeit. Azokban az időkben kívánkoztak ki belőlem a gyerekversek. Én akkor tényleg úgy viselkedtem, mint egy ötéves. Később szembesültem azzal az élménnyel, hogy igenis van Isten, s nem én fogom megváltani a világot. Onnantól kezdve afféle Embertollnak tekintem magam, aki érzi néha a kezet, amely mozgatja. Elkeserítőnek tartom, hogy a mai nyugat-európai életformát még csak nem is az anyagelvűség jellemzi, hiszen a többség az anyagnak is csak a felszínében hisz. S a kultúra legkisebb csíráját is a pénz motiválja. Egy olyan könyvet szeretnék lerakni az asztalra, amelyben a szerző kiléte titokban marad. Az lesz az alkotó neve helyén: ezeket a poémákat a Csendkereső írta. Olyan szeretnék lenni, mint valamikor a piramisdíszítők vagy a középkori ikonfestők. Nem maradt fenn a nevük, mert nem tartották fontosnak, hogy megörökítsék. Csupán a mű számított. Ez a második verseskönyv talán kicsit hihetetlen módon jött létre. Hónapokon át minden éjszaka álmodtam. Különböző alakok ültek körül egy kerek asztalt, s én mindegyiknek ismertem a sorsát, mindegyikkel azonos voltam. Ezeket a figurákat jelenítettem meg 99 részben. A kötet végül keretes lett, mert minden kezdet valaminek a vége és minden vég egy kezdet. A következő feladatom a festés. Tulajdonképpen a piktúrá- ban is pennás emberként tevékenykedem, tehát minden képemnek története van, melyhez a cím adja a kulcsot. Ahogy az írásban Jorge Louis Borges hatott rám, úgy a festészetben Van Gogh, Gaugin és Csontváry. Az elsőnek az indulatait tisztelem, a másodiknak a színeit, a harmadiknak a merészségét, vagyis azt, milyen hatalmas méretű vásznakat tudott megtölteni. S szeretnék egy rendhagyó krimit írni, de erről nem elárulnék el többet, mert valaki még ellopja az ötletet. Gyüre Agnes Fotó: Racskó Tibor Bu Györgyi bemutatkozása Mátészalkán Kiállítás a galériában Bu Györgyi festőművész kiállítása Mátészalkán, a Belvárosi Galériában tekinthető meg. „A művésznő energikus színvilága, lendületes alkotói stílusa, gondos képalkotása arra vall, hogy nem csupán festi, de alkotja képeit. Töprengőn, utat keresve, s ez a jó, mert egyre többet megmutat nekünk abból a világból, amit lát és ahogyan ő lát” — mondta Czibula Józsefné a megnyitón. A szálkái kiállítás a fiatal művésznő munkáinak csak egy részét mutatja be, mégis hű képet kaphatunk eddigi pályájáról. — A nyíregyházi tanárképző főiskolán végeztem földrajz—rajz szakon. Tavaly februárban volt egy kiállításom Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem új kollégiumának klubjában, ami nagy változás elé állított: aktokat kezdtem rajzolni. — Ónt mi érdekli az aktban: a forma vagy maga az ember? — Érdekes, de egyáltalán nem az ember érdekel, azt hiszem, inkább a lendület, a vonal. Amikor befejeztem ezt a szakaszt — az aktrajzolást és -festést —, visszahatott az elkövetkező absztrakt képeimre. Nemrég elkezdtem lovakat rajzolni. Ez pedig megint egy visszatérés a könnyebb rajzokhoz, ahol a vonal, a gesztus a lényeg. Amikor az absztraktban elfáradtam, nagyon jó volt a visszatérés, vagyis nagyon jó volt ismét aktot rajzolnom. — A képein szinte izzanak a mély, tiszta színek, például a lila mindegyik képén jelen van... — A lila az egyik kedvenc színem, bár nem tudom, meg A művésznő a képei előtt lehetne-e ezt magyarázni. Én soha nem tudatosan alkalmazom a lilát. Gyakran előfordult, hogy amikor sokat festettem egy nap, este, lefekvés előtt a formák és színek közül mindig a lila és a kék volt a szemem előtt, még akkor is, amikor lecsuktam. — Lehet, hogy ez egy „lila- korszak” önnél? — Én inkább „út”-nak hívnám, hiszen ha nem akarom, akkor is előjön ez a szín a képeimen, szinte tudatalatti módon. S valahová visz ez az út... Szamosi István A szerző felvétele Basilides Sándor Bizony „jól áll” a magyar képzőművészet. Talán néha túlságosan is — gondolhatná az ember, ha az elfelejtett mesterek hosszú lajstromára tekint... A legtöbben politikai okokból kerültek — és maradtak is, sajnos — a süllyesztőbe, vannak, akik csak Fortunával álltak hadilábon. Végül is mind- ! egy. A mi dolgunk, hogy megpróbáljunk emlékezni. A századfordulón született : Balassagyarmaton Basilides Sándor. A híres, görög szár- ! mazású művészcsalád sarja I (Basileidosz görögül: király- í fi) már kicsiny korától a mű- ' vészét légkörében élt, nagynénje az Ady-sanzonok világ- I hírű előadója, Basilides Má- ; ria volt. A testvérek közül Sándor és Barna festőművész lett, Abris filmrendező, a legfiatalabb, Zoltán pedig színművész. Basilides Sándor huszonkét : éves korában szerezte meg diplomáját a Magyar Képző- művészeti Főiskolán, és ami merőben szokatlan volt abban az időben, azonnal tanársegéd lett. Hosszú ideig Ravennában és Firenzében élt és tanított, majd hazautazván újra a főis- ! kólára került, akkor már mint művészprofesszor. Művei soha nem követték a divatos irányzatokat. Meleg, napsütötte, mediterrán képei üde színfoltot jelentettek az akkori idők izmusok között hányko- • lódó festészetében. A művész rendkívül rövid idő alatt hódította meg a közönséget. Első önálló kiállítása az Ernst Múzeumban 1933-ban volt, nyitva tartását két héttel kellett meghosszabbítani, mert sorban álltak az érdeklődők a múzeum előtt. A harmincas években az Ernst Múzeum volt az élő képzőművészek legrangosabb kiállítóterme, ezért is volt „világcsodája”, hogy egy év múlva 1934-ben, sőt, 1935-ben is rendeztek ott önálló Basilides- kiállítást. A művész sokszor állított ki testvérével, Barnával közösen. Párizsi tárlatuk kirobbanó sikert hozott. „Barna a mese, Sándor a zene” — írta róluk akkoriban a Le Soire. Képeik ára ekkor már (Pésten) 10 és 30 ezer pengő között mozogtak. Basilides Sándorra hamar felfigyelt a művészet akkori nagy kedvelője, vitéz Nagybányai Horthy Miklósáé is. A kormányzóról, gyermekeikről és természetesen a kormányzónéról festett portréi után hivatalosan is kinevezték magyar királyi festőnek. Képei bejárták az egész világot. New Yorkban, a Bradley Múzeumban ugyanúgy található ma is képe, mint a párizsi Louvre- ban, sőt, a madridi Prado-ban! Pályája a kommunista éra be- köszöntével „természetesen” véglegesen kettétört, Horthy házi festőjének kikiáltva még a magyar képzőművészek szövetségéből is kiebrudalták, műveit nem vette át értékesítésre még a Képcsarnok Vállalat sem, mert a zsűri rendszeresen visszadobta azokat. Nyomora csak akkoriban oldódott, amikor végre, az ötvenes évek derekán felvették tanárnak a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Szerencséjére szeretett tanítani, és ez megóvta a teljes lelki összeomlástól. Az Artex Külkereskedelmi Vállalatnak festett amerikai „exportra”. Ebből élt. Húsz évet kellett várnia, hogy újra megrendezhesse gyűjteményes kiállítását a Budapesti Pincetárlaton. Ekkor már a Pedagógus Képzőművészek Szövetségének tagja, és mint ilyen az „amatőrök” közé soroltatik! O, akinek a Nemzeti Galériában tizenhét képe van! Elhagyatottan, magányosan halt meg Mester utcai lakásában, Budapesten. Leghíresebb művei: Balatoni halászok, Hazatérők, Bohócok, Pásztorlányka, Adél- ka, Tamási Áron portréja, Pieta. — palotai — Meleg színek, szeretetteljes formák Elfelejtett mesterek I. Kortárs kiállítók aukciója A DOTE Elméleti Tömbjében nyílt meg az a kortárs kiállítás, amely a mai aukción kalapács alá kerülő műveket mutatja be. Áruba bocsátják több, Szabolcs-Szatmár-Bereghez kötődő alkotó művét is. Szerepel a névsorban Bényi Árpád, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola rajz tanszékének volt vezetője, Bu Györgyi egykori hallgató, Osváth Miklós, aki munkáival segítette a vásá- rosnaményi galéria megalakítását és Szabó Iván, akinek köztéri alkotásai és adományai vannak a megyeszékhelyen. Mindamellett, hogy a rendező — érthető módon — a populá- risabb irányzatokból igyekezett válogatni, meglepő és szívet- lelket melengető az a sokszínűség, amit a kiállítás anyaga áraszt! Nem vagyon ellensége a mai „agresszív” képzőművészetnek sem, sőt, happeningekre is eleljárok, azonban — nem tehetek róla —, nekem a képzőművészetet a mai napig nem a spe- kulativitást, hanem a vizuális élményt jelenti. Félreértés ne essék, nem azt igénylem, hogy látván az alkotásokat „langyos teában üljek homlokig”, de látni és érezni is akarok valamit, nem pedig elméleteket fabrikálni, vajon mi volt a művész szándéka... Mivel a kiállításon iparművészeti tárgyak is vannak, azokról is illik szólnom. Szeretem ezeket a tárgyakat. Nem hival- kodók, funkcionalitásuk megmaradt és nagyon humánusak. Murányi István rézkupáját, Győrbíró Enikő kerámiaszobrocskáját, de még sok más alkotást is boldogan tudnék magaménak! A festmények és grafikák sora a nagybányai iskola kései képviselőinek alkotásaitól egészen a neonaturalista (szupernaturalista) művekig húzódik. Hámori ./óz.ve/'Puszta télenje és Nagy Zoltán Hazafelé című műve, valamint Somogyi Soma László A nagy utazás című alkotása bátran vállalja a szépség felmutatását, és el mer menni addig a bizonyos határvonalig, amelynek az átlépése a művészekre nézve már „veszélyes”. Mindhárom festmény alkotója remek ízlésről tesz tanúbizonyságot. Somogyi Léggömbjét annyira szeretem, hogy tán utazni is szeretnék rajta! (Bár lehet, hogy — a töviskoszorút nézve — mindannyian azon utazunk ezen a Földön...) Bu Györgyi Csendélete, T. Bogács Erzsébet Olajütője, Egerházi Imre Faluvége a század derekának nagyjait idézi: azokat az időket, amikor még Kántor Andor, id. Benedek Jenő és Basilides Sándor alkotásait csodálhattuk az ország kiállítótermeiben. Remek kép mind a három! Burai István A büszke nő című műve vidámságával és kedvességével fogott meg. Egy ilyen képet az ember szívesen néz — akár élete végéig is — a saját falán. A nonfiguratívok közül leginkább Király Sándor Érintések című műve nőtt szívemhez szép, meleg színeivel és sze- retetet árasztó formavilágával. Mindent összevetve értékes anyagot láthat, aki elmegy erre a kiállításra, és szerencsés, ha vásárolni is módjában áll! — tai —
