Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
Kollégiumi élet 8 1996. február 17., szombat UJ KELET Háromszáz fiú álmodik Ács László kollégiumi igazgató kedvenc gramofonjával Lóg a lába lóg a... Este hat óra. A hétemeletes épület valamennyi ablakából fény szűrődik az esti sötétségbe. A falak mögött csaknem háromszáz diák biflázza házi feladatát, esetleg újságot vagy regényt olvas, talán beszélget is két lecke között. Tíz nevelőtanár ügyel arra, hogy rendben és fegyelemben teljen a szilenciumi idő a nyíregyházi Bánki Donát Ipari Szakközépiskola kollégiumában, s hogy mindenki képességeinek megfelelően tudjon felkészülni a másnapi órákra. ROMLATLANSÁG ÉS TISZTA ERKÖLCS Az igazgatói szobában csend és nyugalom uralkodik. Néhány régi rádió és ódon gramofon jelzi Acs László igazgató úr hobbiját. — Jó érzésű, tisztelettudó gyerekek járnak ide — mondja az igazgató úr kedvesen. — Többnyire vidékről kerültek el, még tiszták, romlatlanok. Legtöbbjükkel, ha tízszer találkozom egy nap, akkor tízszer köszönnek. A diákok kora változó, tizennégy—tizenöt évestől huszonegy—huszonkét évesig laknak a kollégiumban. Az ötödévesek között van, aki vőlegény. A régi-régi fegyelemnek, mint amilyenben hajdan a korombelieknek részük volt, már nyoma sincs. Nem is lenne értelme a vasfegyelemnek és a rettegésnek. Mi nem a családot akarjuk pótolni, egyfajta jó barátságot szeretnénk kialakítani. Olyan viszonyt, amelyben a fiúk bátran elmondanak mindent a nevelőtanáruknak, akiben megbíznak. A fiúkollégiumokban gyakori a verekedés, büszkén mondhatom, hogy az utóbbi években nem voltak erős és nagyobb összecsapások. A lánykollégiumokban dolgozó kolléganők elmondják, hogy ott gyakoriak a hisztériák, a kifakadások és egyéb tragédiák. Mi egyenrangú félként viszonyulunk tanítványainkhoz. Az ötödévesek között van néhány fiú, aki alkalmanként, engedélyünkkel kint alszik. Általában a kislányt, a barátnőt is ismerjük, így nyugodtabban engedjük el őket. Az alsóbb évesek is kimehetnek moziba vagy egyéb szórakozóhelyre — amennyiben előre szólnak. Megpróbálunk lazábban, de természetesen felelőséggel gondoskodni a fiúkról. Az iskolai tanulmányi átlag, természetesen, nem hasonlítható a jobb gimnáziumok tanulmányi eredményeihez. Általában 3,25—3,5 között mozog. Mégis a továbbtanulást kell szorgalmaznunk, mint egyetlen kivezető utat és lehetőséget. Diákjaink általában érettségi után maradnak még egy évet, elvégzik a technikumot, hogy nagyobb esélyük legyen az elhelyezkedésre. A rendőri és a katonai pálya a legvonzóbb. A negyedévesek már átérzik az élet, az elhelyezkedés és a meg- élhetés nehézségeit. Sajnos Leveleki Miklós nevelőtanár nem elég korán, ugyanis az első- másod- és harmadévesek többségének még eszébe sem jut a jövő. Gyakran visszajárnak régi kollégistáink. Mesélnek, meglátogatják régi barátaikat. Ebből látszik, hogy szerettek ide járni. A KOLI JÓ, A TANULÁS NEM A kollégium első szobája a 104-es. A négyágyas helyiségben csaknem nyolc fiú ko- porog. Ki az asztalon, ki az emeletes ágy alsó részén ül vagy a tetejéről lógatja a lábát. Újságok szanaszét, a sarokban televízió adja az alapzajt. Ötödévesek. Már négy kemény kollégiumi év és rengeteg élmény van a hátuk mögött. Az utolsó, a „ráadásév” már jóval köny- nyebb. Csak a vizsga árnyéka sötétíti el nyugalmas napjaikat. — Ennyit kell tudni a vizsgára — mutatnak egy papírcsomóra. — Nehéz lesz, reméljük, majd sikerül. — A suli miatt nem bánjuk, hogy hamarosan vége az iskolának, de a koli nagyon jó — szólal meg egy hang az „emeleten”. Gazdája egy lógó lábú, fekete hajú srác. — Hogyan képzelitek a jövőt? Mit csináltok fél év múlva? — Informatikai főiskolára készülök — mondja az asztalnál egy szőke fiú, aki testével a tévét próbálja letakarni. —Én nem tanulok tovább — mondja egy hirtelenszőke, piros arcú. Hamarosan kiderül, hogy Kornél profi focista, a kollégium büszkesége. Evek óta önellátó, szponzorált játékos. Tervei szerint a „lábából”, vagyis sporttehetségéből szeretne megélni. Tanárai szerint minden esélye megvan erre, hiszen a tehetsége mellett óriási a szorgalma. Rajta kívül még két fiú nem tudja, hogy milyen lesz az élete, de az már biztos, hogy nem tanul tovább. A kérdésre, hogy hová járnak szórakozni, egy ideig hallgatnak. — Engem hétvégén alig-alig látnak otthon. Pénteken és szombaton zenélek, vasárnap meg edzésre vagy meccsre járok. Tavaly ének—történelem szakra jelentkeztem a tanárképző főiskolára, kevés volt az elért pontszám. Most a testnevelés—matematika szakot próbálom meg. Remélem, sikerrel. — Én a Doorsba járok — mondja egyikük lesütött szemmel. — Mi meg elitebb helyekre. Színház, mozi — igaz, évente csak egyszer — mondja a sarokban ülő sanda mosollyal. — Én csak a barátnőmhöz járok — szólal meg egy hang fentről. — Az nem szórakozás? — Nem... Kötelesség! A hangulat továbbra is jó a 104-es szobában. Háromnegyed hét. Lassan megindul a tömeg a földszinti ebédlőbe. Régen volt az ebéd, a tizenévesek gyomra hamarabb jelez a szilenciumi csengőnél. ÁTHÚZZÁK AZ ÁGYAT A hetedik emeleti tanulószobában két fiú üldögél. Csendben, nyugalomban. Vonalzóval és grafitceruzával dolgoznak. Munkanapló készül. Ezt a feladatot nem lehet elhalasztani, muszáj megcsinálni. Szép formájú, gömbölyített szabványbetűket írnak. Ügyelnek a rajzok méretére és a lapok tisztaságára. Joó Tamás és Lovas Sándor elsőévesek. Az egyszerűség, a nyugalom és a szorgalom kiül arcukra. — Szeptemberben az első három nap nagyon nehéz volt — mondja Tamás. Kicsit meg- illetődött, hangját alig hallani. — Aztán, mikor már ismerkedtünk, barátkoztunk, sokkal jobb lett. Nem volt nagy beavatási szertartás. Előfordult, hogy mikor mentünk vacsorázni, megállítottak a negyedévesek. Ágyneműhúzáskor néha lehívnak minket, hogy húzzuk át az ágyneműjüket. — És? — És... Áthúzzuk. — Én is áthúztam már egyszer — szól közbe Sándor. — Mit tehettem volna? — Ti mit tesztek majd három év múlva? Lehívjátok ágyneműhúzásra az elsősöket? Kis gondolkodás után bátortalanul válaszolnak: — Igen... Noha háromszáz kollégista lakik itt,.csak gyér forgalma van az ebédlőnek. A sárgaborsó-főzelék nem nyerte meg a diákok tetszését. Aki megkóstolta is, szinte érintetlenül viszi a mosogatóhoz a tányérját. Néhány szelet kenyérrel a kezükben vonulnak fel szobájukba. A büfénél azonban egyre többen állnak sorba, a kóla és a franciapirítós a megunhatatlan sláger. Néhány negyedikes azon morfondírozik, hogyan lehetne jobbá és kellemesebbé tenni a kollégiumi életet. — Lányokat is kellene költöztetni ide — mondják.—Tíz százalék lány és kilencven százalék fiú... — És folyton cserélődnének — mondják álmodozva. — Meg a csapból víz helyett sör vagy fröccs folyna... — mondja egy szűkfarmeres, hosszú hajú srác. — Rabszolgasors ez... mondja egyikük kamaszos vigyorral. Néhány év múlva bizonyára csak szép emlékek maradnak meg a négy középiskolás évről. Talán vissza is járnak majd. Nosztalgiázni. — Én is ide jártam. Itt voltam kollégista—mondjaLcve- leki Miklós nevelőtanár. — Minden egyes zugot ismerek, ha én vagyok a főszolgálatos, tudják, nem érdemes csalni. Mindössze három éve dolgozom, eleinte nagyon furcsa volt. Akkor negyedikes csoportot kaptam, a kicsi korkülönbség miatt eleinte nehezen fogadtak el. Aztán átalakult minden, egy alkalommal saját felelősségemre vittem ki őket a Doorsba. Egyébként tényleg nem jó, hogy csak fiúk vannak a kollégiumban. Egy-egy diszkó alkalmával nem mernek odamenni a lányokhoz. Még a többiek előtt is szégyellik megmutatni, hogy kit szeretnek. Pedig szerelmes itt a fél kollégium. Va- lentin-napra az egyik fiú olyan csokrot köttetett, hogy magam is megcsodáltam. Aztán kimenőt kért egész délutánra. A vacsora utáni nyüzsgés lassan megszűnik. Csütörtök lévén videót néznek az érdeklődők. A folyosó csendes, a szobákból elfúló nevetés hallatszik. Tíz óra felé megtelik a zuhanyzó, majd sorra leoltják a villanyokat. A hétemeletes épület hetvenöt szobájában csaknem háromszáz fiú álmodik jövőjéről. Néhány év múlva pedig arról a négy csodálatos esztendőről, ami igaz barátságban és nyugalomban telt el itt. Az oldalt Kozma Ibolyü írta Fotók: Racskó Tibor Az elsőévesek még szorgalmasak
