Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-16 / 40. szám
1996. február 16., péntek Szabó Tünde: Mese tanítványaimnak (Folytatás az I. oldalról) Nosza, fölkerekedtek, és alig tesznek pár lépést, a dűnén túl megpillantják a zöldellő oázist, középen az égig érő fával. Kimondhatatlan volt az öröm, ittak az édes vízből, ettek a hűs gyümölcsökből és mire leheveredtek a lomb alá, este lett. Akkor valaki megkérdezte: hol van a Madár? Hol van? Hol van? A többiek is bámulni kezdték az égig érő fát, de nem látták a Madarat. Akkor a kölyök megkérdezte: nem halljátok? Nem halljátok, hogy énekel? A többiek nem hallották. Akkor a kölyök mászni kezdett az égig érő fára, hogy lehozza és megmutassa nekik a csengőhangú, ékes-fényes Madarat. De a fa olyan magas volt, a Madár pedig a legtetején ült, a csillagok alatt, a kölyök nem tudta lehozni nekik. Lemászott h?it. és mesélt a Madárról. Mesélt a tolláról, a hangjáról a többieknek, mesélt és mesélt, amíg ők is hallani kezdték a hangot és látták az ékesfényes Madarat. És a kölyök, mindig, amikor kellett, felmászott az égig érő fára, és akkor lejött, mesélt a többieknek a Madárról. Aztán megöregedett, és már nem tudott felmenni, de addigra egy másik kölyök hallotta meg a Madarat, aztán megint egy másik, az idők kezdetétől mind a mai napig van valaki, aki meghallja a madárdalt és mindig elmeséli a többieknek, hogy milyen is a Madár. Úgy vigyázzatok! Tóth Károly (Tónié papa) és Járó Zsuzsa e. k„ avagy nem lehet az ember fából... ...és akik fából vannak: — de jó bábszínésznek lenni! (Kövér Judit és Szirbik Bernadett e.e.k.k.) I. M. Szathmáry István Volt egyszer egy Film Színház Muzsika, egy úgynevezett országos kulturális hetilap. Átfogó képet adott róla, milyen operabemutató volt Szegeden, milyen világhírű muzsikus koncertjét hallgathattuk a Zeneakadémián, Markó Iván világraszóló táncegyüttese miként alakult meg, Ruszt milyen színházat csinál Kecskeméten, aztán Zalaegerszegen, ahol egyébként színházat is alapított később... Nemzedékek nőttek fel. Folyamatosan okultunk, ismerkedtünk, csiszolódtunk a riportokból, tanulmányokból, de külföldi beszámolókból is... Aztán az árhullám ezt az újságot is elmosta annyi más fontos dologgal együtt. Volt egyszer egy Film Színház Muzsika... Ami ezen a címen megjelent ez év januárjában az újságárusoknál, fájdalmamra csak foltjaiban és nevében emlékeztet a régire. Nemrégiben a főváros és a nem-főváros viszonyáról kesergett a borsodi Déli Hírlap egy újságcikke, mely szerint az inflációval egyenes arányosságban olyan távolodás indult meg, vagy tán rohamosabb, mint ahogy maga a világegyetem teszi a legelső Nagy Bumm óta. Igen, emiatt van az én fájdalmam. Hadd hiányoljam a nemfővárosi művészeti események taglalását az újraindított lapból, és hadd emlékezzek nosztalgiával a régire, arra a régire, ahol a híradások, interjúk, kritikák mellett olvashattuk egy színész, Szathmáry István írásait. Nem dolgom, hogy életútját elemezzem, mert ő, Szaty ika — ahogyan a szakmában becéztük — nem nagy alakításairól, főszerepeiről volt híres, hanem számtalan fontos epizódalakíFajankó kalandjai, avagy ahogy Fifí, a sün látja 1995 novembere óta játssza színházunk Collodi-Jékely: Fajankó kalandjai című tüneményes bábjátékát. A gyerekek imádják, sőt a velük tartó szülők, tanárok, óvó nénik is elvarázsolódnak az előadás alatt. Egyszóval siker a köbön. Ám a sikernek ára van. És nem is kicsi. A paraván mögött nemcsak a verítékünk, hanem gyakran a vérünk is folyik. És akkor még nem is szóltam a cipónyira duzzadt térdekről, a rejtélyes eredetű zúzódásokról és egyéb finomságokról. Most lássuk a részleteket. A darabban négy élő, és öt bábos szereplő játszik, ami testvérek között is tizenkét ember, mert három szerep le van kettőzve.(Ezt szépen, helyesen, magyarosan írtam.) A játék úgy kezdődik, hogy négyen bekúszunk a paraván mögé — lehetőleg úgy,hogy a gyerekek ne lássanak meg minket, de ez lehetetlen feladat, mert a paraván össze van húzva (megint adtam a nyelvtannak egyet), így nem tudja ellátni azon feladatát, mely szerint takarnia kellene a mögötte bújókat — tehát minket, így a gyerekek pacekba látnak —, tehát a varázslat egy kicsit megtörik, hisz lelepleződtünk —, és elhelyezkedünk egy két méter hosszú, 40 cm széles csíkon, amely a játéktér egyhar- madát teszi ki. Nyitózene, mely alatt ketten xilofono- zunk, a Móni gitározik — playback — és a Dóra Andris a tanárnőket elemzi. Bejönnek a nyitószereplők, veszekszenek egyet, kirohannak — volt olyan is, hogy akkora hévvel tették mindezt, hogy a paraván kidőlt, a takarófüggöny atomjaira esett szét, és csak egy átlagosnál jobb reflexű, okos, szép, tehetséges stúdiós — szerénységem tiltja, hogy megnevezzem — lélekjelenlétén múlt, hogy nem fulladt botrányba az előadás — beállítjuk a helyükre a dolgokat, és Tónió papa nekilát Fajankó kifaragásának. Eközben ketten rögzítjük a paravánokat, térden kicsúszunk a színpadról, majd meghallgatjuk az erkélyen ülők véleményét hátsónkról és egyéb, a mászás alatt kilátszó testrészeinkről. Legközelebb egy igencsak horrorisztikus tárgyért megyek be a színpadra. Ez a tárgy egy doboz, melyben Fajankó különböző testrészei találhatók, kezek, lábak, orrok, fülek és egyebek, hisz a kifaragás alatt összesen négy Fajankót fogyaszt el Tónió papa. A doboz kivonszolása alatt meghallgatom Buda Móni és az éppen aktuális Fajankó éppen aktuális sirámait, melyek bedagadt térdekről, kiütött szemekről és egyéb apróságokról szólnak, továbbá a gyermekek felfedezéseit, mely szerint Fajankó a piros köpenyében leginkább az amerikai állampolgárságú, Superman nevű képregényhőshöz hasonlatos. Ilyenkor a röhögéstől vinnyogva térek vissza szeretteimhez a büfé vadregényes, és fölöttébb élet- és ételszagú világába. A színpadra Fifiként, a sünként térek vissza. Előremászom a legelső paravánhoz, melynek magassága körülbelül. 50 cm, tehát fekvejátszást követek el, ami azért is érdekes, mert a főhőst játszó höl- gyemény is ugyanezt teszi. Mindezt 40 cm-en... A többiek néha fotóznak, lehet hogy kiadjuk a Káma Szutra második részét. A jelenet végén rohanok a kutyabábért, bekészítem, futás a paravánhoz szétcsavarozni, változáskor új helyére bekészíteni, becsavarozni — e műveletek közben legalább ketten másznak át rajtam bábokkal, kellékekkel együtt —, vérző kezemet sírva csókolgatni — még mindig nem vagyok a fúrás nagymestere— , kutyabáb a kézre fel és kezdődhet a művészet. E jelenetben a kedvencem az a rész, melyben két másodperc alatt tíz métert kell megtennem, mindezt gömyedten — a paraván helyenként csak 50 cm —, közben ugatva kell szöveget mondani és ki kell kerülni a hátul készülődő többieket, amely tevékenység igencsak érdekes, mert a rendelkezésemre álló tér szélessége 30 cm. A pihenőben megpróbálom kiszedni térdeimből a csúszások alatt beléjük ment szálkákat, és hideg vízbe mártom megviselt kezeimet. A második felvonás már gyerekjáték. Kígyóembert megszégyenítő technikával férünk el hárman — plusz öt báb — egy egy méter hosszú, 30 cm széles, egy méter magas paraván mögött, sőt az sem zavar, ha Tónió papa kinnfelejt minket Meseország előtt, és már nem jelent különösebb problémát, hogy a fináléban a bábok mozgatásához legalább négy kézre lenne szüksége mindenkinek — plusz még kettőre, távol tartani a minket csikiző kezeket—, hisz tudjuk, nemsokára meglátjuk őket, akik eddig láthatatlanok voltak számunkra, hisz csak tapsukat, nevetésüket, izgalomkiáltásaikat hallhattuk — a gyerekeket. És akkor már nem fáj a szálka, a seb, a kinyomott szem, hanem olyan... jó. pipó tása mellett fanyarkás emberségéről és töprengő, szeretetteli írásairól, melyekben, ha sztorizott, ha régvolt alakításokra emlékeztette az olvasót, csöndes, szomorkás, elegáns köny- nyedséggel bánt a szavakkal. Ezek az írások sohasem csillogó, ismert „húzónevek” tulajdonosairól szóltak, Szatyika inkább a szereposztások végéről mazsolázott. Nem magasztalt és nem dicsőített. Ha tisztelettel akarom megidézni az ő szellemét, érzékeltetni az ő sen- kihez-sem-hasonlítható hangvételét, akkor azt kell mondjam, hogy talán egész egyszerűen csak emlékezett: mondatai finom toliseprője érzékenyen porolta le az olvasók memóriáját. Hajdanvolt hangulatokat, érzelmeket pendített meg, hogy néhány szál virágot tehessen rég elfelejtett pillanatok sírjára. Egy fővárosi moziban a film vetítése után egyszerűen kikapcsolták a mozigépet, és nem nézhettük végig a Csalóka Szivárvány stáblistáját. Valami olyan méreg fogott el, hogy a gépész, látva indulatomat, készségesen leforgatta utólag. Magyarázkodott, úgysem szokták ma már megvárni. Elgondolkodtam. Figyelmetlen, szertartásnélküli lett a világ, hadarunk, viliódznak a videoklippek, nincs idő tiszteletet adni, de már lassan emlékezni sem. O, Szatyika! Hozzád fohászkodom, Téged kérlek, segíts, hogy emlékezetem ne homályo- suljon, hogy fülem, szemem érzékenysége ne romoljon, hogy a „történt szépek és voltak” hadd váljanak mérföldkövekké, és majdan hagyományként adhassam én is tovább valami izgága, tudásra szomjas érdeklődőnek. Szeretnék lassabban felejteni. Szeretném, ha sokkolt mindennapjainkban ékkövekként maradnának az ünnepek, a fontos gesztusok, az éles pillantások. Az idők rostáján végül csakis az életre való őr ők-ségek maradnak fenn, ahogy most Rád gondolok, Szatyika, és az ösz- szes mindenre, ami miatt olyan sokunknak olyan fontos voltál. (Pregitzer Fruzsina) Ezen rovatban idézett idézeteket Ibsen: Nóra című drámájának próbáin jegyezte le súgónk, Béres Giziké. Ibsen: Azért a kis pacsirtának nem kell a szárnyát lógatnia! Gazsó György: Azért a kis pacsirtának nem kell a száját lógatnia! Ibsen: De akármi vagy és akármi leszel, a feleségem vagy! Gazsó György: De akármi vagy és akármi leszel, a feleségem vagyok! Ibsen: Szeretsz, ahogy egy asszonynak szeretnie kell az urát. Gazsó György: Szeretlek, ahogy egy férfinek szeretnie kell az urát. Ibsen: És mint a regényekben írják... Gazsó György: És mint a legényekben írják...
