Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-23 / 19. szám
Megyénk életéből UJ KELET 1996. január 23., kedd Jó úton járunk Beszélgetésre hívtak a minap az MSZP nyíregyházi közéleti fórumára. Számos kellemes meglepetés ért. Az egyik, hogy egy asztalnál ült — bár az asztal két végén külön-külön csoportban — a hatvan és a húsz körüli korosztály. Mi több, utóbbiak között hölgyek is voltak. A másik, hogy bár kapott lapunk kritikát is, feltettek egy-két kényes kérdést is, azonban egyik mögött sem volt érezhető a sanda rosszindulat, még kevésbé a mostanában talán gyakori, öncélú „cikizés”. Kaptunk dicséretet is jócskán, többen adtak tippeket terjesztési gondjaink enyhítésére, számos feldolgozandó témajavaslat is előkerült. Volt vita is arról például, hogy mi a jobb: az egyértelmű, néha kissé nyers fogalmazás vagy a lekerekített, simulé- kony stílus. A fiatalok az előbbi, a politikusok az utóbbi mellett tették le a garast. Nagyon megszívelendő az a javaslat, amely szerint többet kell foglalkoznunk a mezőgazdsággal, olyan írásokat kell közölnünk, amelyek ötleteket adnak, külföldi jó példákat mutatnak be, elindítják az amúgy ötletgazdag magyar gazdálkodók fejében a „vezérhangyát”. „Ha csak néhányan valósítanak meg egy-egy másutt már bevált kezdeményezést, annak kézzelfogaható eredménye lehet” — mondta az egyik résztvevő. Ha pedig sok ilyen ötletet közlünk akkor az egyre növeli azoknak a körét, akik profitálhatnak a dologból. Ez is feladata a sajtónak. Mint ahogy az is:— mondta egy másik jelenlévő — hogy legyen ugyan kritikus, kormánypárttal, és persze az ellenzékkel kapcsolatosan is, de ne legyen depressziós, ne a lemondásra, a visszahúzódásra késztesse az olvasókat, mint teszik azt mostanában egyes lapok, hanem láttassa meg a pozitívumokat a lehetőségeket még akkor is, ha mostanában ezek gyakorta hiánycikkek. Alig tudtuk abbahagyni a beszélgetést, annyi mondanivalója volt a jelenlévőknek, néhányukkal még a bejárat előtt is folytattuk az eszmecserét. Mi tagadás, jólesett az érdeklődés, jólesett a sok-sok segítő szándékú szó és a bíztatás: jó úton járunk, van jövőnk, mert mi nem tartozunk a „depressziós” lapok közé. Ami külön öröm volt számomra, hogy működnek ilyen közösségek — tudomásom szerint más pártok körül is —• vannak ilyen beszélgetések, ahol összejönnek a jobbító szándékú érdeklődő, tenni vágyó emberek. S ha egyszer majd nem pártokhoz kapcsolódnak az ilyen csoportok, hanem önma- guktól, pártállástól függetlenül, közös ügyek érdekében jönnek létre, akkor talán sokkal több olyan civil szervezetünk lesz, mint amilyenek a tőlünk fejlettebb demokráciákban működnek, és ott arra kényszerítik a politikát és a politikusokat, hogy azt tegyék, ami a dolguk: szolgálják az emberek érdekeit. Kézy Béla Parkrendezés Vaján A vajai emberek szeme fénye, falujuk egyik büszkesége a Vay Adám Múzeumnak otthont adó vár, és a mögötte elterülő park. Féltik és figyelnek a sorsára, sokan tiltakoztak is amikor látták, hogy fákat vágnak ki a parkból. A félreértések elkerülése végett nem erdőirtást, hanem park- rendezést végeznek a munkások! Tavaly decemberben dőlt el, hogy a Vay Ádám Múzeum tulajdonosa, a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet parkfelújításra 600 ezer forintot ad, két szakaszban. Az első szakasz éppen a napokban zárul le, ebben végezték el a bozótirtást, valamint az életveszélyes fák eltávolítását. Lakóházat és a sportpályát is veszélyeztettek olyan 35—38 méter magas jegenyenyárfák, amelyek belseje már teljesen el volt korhadva, bármikor kidőlhettek volna! Mihelyt jobb lesz az idő, elkezdődhet a parkrendezés második része, amely a régi tisztások helyreállítását célozza. Az elmúlt másfél évtizedben akác és bodza nőtte be a park három tisztását. Most megtisztítják, füvesítik őket, és pihenőpadokat helyeznek el rajtuk. A beteg fák kijelölése még tavaly októberben történt, az Országos Műemlékfelügyelőség szakembere, a KVSz megyei ki- rendeltségének szakembere, és Molnár Sándor múzeumigazgató által, ez alapján kérték és kapták meg a szükséges engedélyeket a vágáshoz. Kistermelők kilátástalan helyzetben Összeomlott a sertéspiac Kétségbeesett sertéstenyésztők kilincselnek, hogy felhízott jószágukat valahol hátha átveszik. Nincs azonban fogadókészség a feldolgozóüzemek, kereskedelmi forgalmazók részéről, így viszont a disznók túlhíznak, zsírosodnak, ezáltal még inkább értéktelenednek. A kialakult helyzetről, a megoldási lehetőségekről érdeklődtünk megyénk két jelentős sertéstenyésztő-telepén : — A tavalyi támogatási rendszer kedvező hatása és a korábbi években megcsappant sertésállomány miatt bekövetkezett magas felvásárlási ár növelte az állattartó kedvet, és ez most a sertéspiac összeomlásához vezetett — értékelte a helyzetet Leitner István, a Nyugat- Nyíregyházi Szövetkezet elnöke. — Még az sem okozott volna problémát, ha exportálni lehetett volna. Jelenleg azonban az exportár alacsonyabb, mint a belföldön elérhető, ez azt jelenti, hogy a sertés külföldi értékesítése kilátástalan, a belföldi felvevőpiac pedig a vásárlóerő csökkenése következtében nem tudja felvenni a többlettermelést. A mi nyolcszázkocás telepünkön évente tizenkétezer hízót produkálunk, így mi is kedvezőtlen helyzetbe kerültünk. Valószínű azonban, hogy nem marad nálunk levágásra szánt sertés, mert a saját húsüzemünk kapacitása és a már meglévő kereskedelmi partnereink belföldi értékesítésre feldolgozzák a sertéseket. A probléma ebben az esetben is az, hogy az élősertés önköltségen vagy az alatt adható el, nyereségre egyelőre Fotó: Haras nem számíthatunk. A kistermelők járnak azonban a legrosszabbul, mert az önköltségi árnál húsz-harminc százalékkal alacsonyabban tudják értékesíteni a disznókat. — Abban látom a sertéspiac összeomlását, hogy 1991 után, amikor hasonló helyzet alakult ki ebben az ágazatban, az állatok száma lényegesen csökkent — folytatta a beszélgetést Kapitor Zoltán, a csengeti sertéstelep vezetője. — A kialakult helyzetben némi állami támogatással segítették a tenyészállatok beállítását, a minőségi hússertések előállítását. Ennek következtében mára mintegy hatmillió sertés van az országban, az ideális négy és félmillióval szemben. Nem követte viszont az állatállomány növekedését a keleti piacok megnyerése, aztán a tavalyi év exporttámogatását is elvitte a gabona, meg más mezőgazda- sági termék. Külföldre nem érdemes szállítani, belföldön meg megcsappant a kereslet. Ez a helyzet az egy-kétkocás kistermelőket megint tönkreteszi, elesnek a családi jövedelem kiegészítésének lehetőségétől. A nagyüzemek jelentős része is kedvezőtlen helyzetbe kerül, mert a kettőszáz forintos felvásárlási ár máris közel százötvenre esett, így viszont csak az önköltség térül meg. Azok a sertéstelepek, húsüzemek, amelyek jelentős hitelből finanszírozták magukat, most akár tönkre is mehetnek. A mi vállalkozásunknak, a NOVA- KA Kft.-nek is van hitele, de nem vagyunk veszélyben, mert egyelőre lekötöttek a piacaink, még a disznóink számát sem kell csökkenteni. A kistermelőket még az is sújtja, hogy nem nagy hússzázalékot produkáló a sertés fajtaállományuk, ami ilyen esetben még kevesebbet ér a piacon. Talán az ő esetükben nem ártana elgondolkodni valamilyen állami segítségen. A. B. A. : Hétről hétre A kátyúktól a falfirkákig Nagyot döccen az autó, egy szépen kiketekedett ká- tyúba futottam az úton. Mérgelődöm egy sort, aztán eszembe jut a minapi beszélgetés a szakemberrel. Amikor a szobájába lépve a kint ragyogó januári napsütést dicsértem, hümmögött és azt válaszolta, hogy igen csalóka ám ez — hajnalonként a cége szórókocsijai mázsaszám hintik a csúszásgátló anyagot a főbb utakra a városban. A fagy ugyanis igencsak síkos helyzeteket teremt, még ha egy idő után a forgalom meg is teszi a magáét, s puszta nedvesség válik a lecsapódott, odafagyott párából. Szóba került a sózás is — erről kapcsoltam a kátyú után erre a beszélgetésre. Kifejtette ugyanis mint hozzáértő, hogy őt ugyan szidhatja a sajtó is, bárki is, de bizony a város főterét nem fogja sózatni. A szép dísz- burkolat sok-sok millióba került, vétek lenne tönkretenni. A só tudnillik nagy kártevője az úttesteknek, a térburkolatoknak: megolvad alatta a hó, ajég, aztán egy idő után újra megfagy, s ennek váltakozása bizony nagyon nem tesz jót a repedéseknek. Azok csak tágulnak és növekednek szép lassan... Van a só helyett homok, fűrészpor. Ezek sem az igaziak. Kiszórják, valóban nem csúszik utána az út, ám a latyakot a járművek szépen „kirakják” egy idő után az útszélre, a perem mellett felgyűlik a sárrá vált anyag. Ezt tavasszal fel kell takarítani, elhordani, kidobni. Mennyivel jobb lenne olyan módszer, amivel a felhasznált anyag visszanyerhető és újra hasznosítható! Van ilyen, ezt tudják a szakemberek. Már Svédországot megjárt kollégám is emlegette: ott apró kőzúzalékot használnak e célra. Kiszórják a hóra, jégre, a járókelők vagy a járművek betapossák, s máris érdes a felület, nem csúszik. Aztán ugyanaz történik vele, mint a homokkal — csakhogy miután feltakarítják tavasszal, egy kis átmosás után elraktározható a következő idényre... Még egy adalék: egy kilogramm ipari só, amit használnak, pillanatnyilag 6 forint 60 fillérbe kerül. Egy télen több száz tonnányit kiszórnak. Ez pedig súlyos milliókat jelent. Helyettesítésével töredékére lehetne csökkenteni a költségeket. Ehhez hozzá kell tenni a kátyúk számának csökkenését, ami ugyancsak szép megtakarítást jelenthet. S még egyetlen szót sem szóltam a környezeti ártalmakról, amiket a só okoz... *** A néni majdnem sírt. Egy kissé a keze is remegett, miközben panaszát mondta. A szomszédasszonyról beszélt, akit már nem lehet elviselni. N. néni kilencven körül jár, csaknem teljesen süket, rettentően agresszív, rémes mániái vannak. A kis társasház többi lakója — zömmel idősebb emberek — már fél vele találkozni, mert mindenkinek nekiesik valamiért, mostanában például azért ordít, mert állítólag bejárnak a lakásába és ellopják a dolgait... Mindemellett szörnyen elhanyagolja magát, bűz árad a lakásából, teljes hangerővel „hallgatja” a tévét — egyszóval nem lehet vele egy házban élni. A polgármesteri hivatalban hónapok óta foglalkoznak az üggyel a megfelelő helyen, de eddig nem sok eredménnyel. Ahhoz, hogy a szociális otthoni elhelyezését meg lehessen oldani, az ő beleegyezése is kellene, márpedig erről hallani sem akar. Van egy fia, hatvan körüli ember, aki naponta felkeresi, s mint elmondta, tudja, mennyire elviselhetetlen az anyja. Ő is alig bírja már. De mindennap megy, viszi neki az ételt, próbál vele beszélni... Csodálatra méltó a gyermeki türelem. Nem tudom, N. néni fiatalabb korában milyen asszony volt, milyen anya, milyen ember, de azt tudom, hogy mindenki áldozat. N. néni a sorsé, a fia az anyjáé. A szomszédok N. néni áldozatai. Ahhoz, hogy gondnokság alá helyezzék, elmeorvosi szakvélemény kell. De N. néni nem hajlandó orvoshoz menni senkivel. A fia megígérte, hogy megpróbálja az orvost odavinni az édesanyjához. Ha nem teszi, a hivatal lép helyette. A szakvélemény alapján cselekvőképtelenné nyilváníthatják, s gondnoka intézkedhet a szociális otthoni elhelyezése felől. Ami persze, nem megy egyik napról a másikra, mert kevés a hely. Hogy aztán milyen otthonban lehetséges egy ilyen állapotú öregasszonnyal együtt élni, s milyen körülmények között, az már egy másik téma. „Elmeszociális”. A szó is nyomasztó. Szemrevaló, ízléses térképeket raktak ki Nyíregyházán több helyen is: az adott városrészt mutatja be mindegyik. A belvárosi a Megyeháza előtti téren látható, s elszomorodik az ember, ha ránéz. Ostoba kezek csúfították el festékszóró flakonnal. „Lesprézték” - hogy ezt a hátborzongató szót használjam. Azt mondja a minap valaki: panaszkodtak neki a rendőrök, hogy a közterület-ellenőrökkel nem tudnak szót érteni. Hiába szóltak nekik, hogy a festé- kezőkre csapjanak le, azok nem tettek semmit. Márpedig a rendőrök nem foghatják meg a „sprézőket”. Ezen egészen elámultam, s nem is tudom, igaz-e, pedig olyan ember mondta, akinek adok a szavára. Igaz lenne, hogy a rendőr nem intézkedhet ilyen esetben? Hogy nincs paragrafus, ami arra késztetné, hogy nyakon csípje a flakonos vagányt? Netán egyszerűen át akarják passzolni a rendőrök a dolgot a városi hatóságnak? Bajlódjanak a közterület-ellenőrök a jegyzőkönyvvel, miegyébbel? Az új városi rendőrkapitány kijelentette: a városi állandó rendőrposztok visszaállítása a célja. Nagyon helyes, szükség van rájuk. Csak azt tudom nehezen elképzelni, hogy a rendőrposzt tétlenül nézi, amint egy ifjonc festékszóróval „alkot” egy házfalnál - s ő legfeljebb annyit tesz, hogy megpróbálja értesíteni a közterület-ellenőröket. Tarnavölgyi György _____________J
