Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-04 / 3. szám
UJ KELET Csenger 1996. január 4., csütörtök 9 Leendő gyermekeinek gyűjt Legeltetés közben tanúit Amit szívesen csinál az ember, arra jobban rááll a keze Megrúgott a ló, de kitanultam a szakmát Keresztülutazza az országot, hogy tanulhasson Budapestre jelentkezett továbbtanulni Komlódy Miklós, ahová felvették, mégis Győrbe jár egyetemre. Története mégsem olyan kacskaringós, mint ahogy első hallásra tűnik.-— Csenger még csak ott tart, hogy igazi városi arculata legyen, Győrben viszont már az a cél, hogy egyetemi város legyen belőle. Ennek okán kerültem az ország egyik legkisebb városából az egyik legnagyobba, a keleti végekről a nyugati határszélre. A Széchenyi István Műszaki Főiskolán indított az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi fakultást. Mi vagyunk az első évfolyam, amelynek hallgatói a kisalföldi városban kezdtük ilyetén tanulmányunkat, de még az ELTE-n vesszük át a diplománkat. — Addig viszont még nemcsak az idő sok, hanem az odáig vezető út is. — Ráadásul ezt nem elvontan kell értelmezni, hanem valóságosan. A két ünnep között itthon voltam, de egy vizsga miatt Győrbe szólított a jósorsom, és kilenc órát kellett utazgatnom. Sok ilyen kilencórás vonatoz- gatás vár még rám. Most még leköt, hogy a magyar táj szépségeit figyelhetem a száguldó vonat ablakain át. — Győrrel hogyan ismerkedett meg? —Nemcsak azért, mert húszszor nagyobb, mint az én szülővárosom, Csenger, más a légköre a településnek. Polgáro- sodottabb, majdnem egyenlő a nullával a munkanélküliség. A Bécs—Pozsony—Győr történelmi háromszög része, és ezt a külföldi befektetők is értékelik. Az osztrák főváros, Bécs, és a szlovák főváros, az egykori magyar országgyűlések helyszíne, Pozsony a közép-európai befektetők kedvelt helye. — Csengerbql viszont még Erdélybe is átlátni. —Még azt sem kell tenni, mert jönnek az erdélyi magyarok a kis motyójukkal, próbálnak szegénységükön sefteléssel enyhíteni. Ott is megy az üzletelés, jönnek a felvidéki magyarok, de egészen más az a biznisz. — Ezt már leendőjogászként látja így? —A jogtudorok szerepe egyre inkább fontos lesz, mert a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a szerepük megnő. Mégsem ezért választottam ezt a pályát, hanem amiatt, hogy sokat olvastam Jókai könyveit, és szeretnék olyan jogi végzettséggel rendelkező ember lenni, aki a jogszabályok ismeretét nem azok kijátszására, hanem a nemzete boldogulására használja. A juhásznak jól ment dolga hogy a ló megrúgott, ami akkor nem fájt, csak a rúgás után. — Ön viszont szereti a pacikat... — Nem is haragudtam rájuk, akkor még én voltam ügyetlen. Ma is van két lovam, de volt már egyszerre öt is. Kell is az igavonó állat, mert van vagy tíz hektár földünk, és sokszor a ló többet ér ezen a vendégmarasztaló szatmári agyagon, mint a gép. — Most viszont már saját kovácsműhelye is van. —A szomszéd faluban kiöregedett a szakmából egy bácsi, és mivel nem folytatta mesterségét a családból senki, megvettem a teljes felszerelést a bőr füjtatóval együtt. — Ezek szerint arra számít, hogy önnél lesz folytatója a kovácsmesterségnek. — Két kisfiam és egy lányom van. Aprók még, a nagykalapácsot nem bírják felemelni, de a lovat már megülik segítséggel. Ebből még akármi lehet. Cserebere az asszonybarátnőkkel —Ameddig ismerem az őseim történetét, mind juhászok voltak — húzta ki magát megSimon János elégedetten Simon János hatvanhat éves csenged nyugdíjas. — Még ma is van száz birkám, de ezeknek már csak annyi idejük van, hogy évente kétszer is megelljenek. Valamikor fejtünk, sajtot csináltunk, pedig apámnak sem volt több juha, mint kétszáz, mégis eltartotta belőle a családját, a hét lányt és a három fiút. Engem nem kellett belökni a dologba, mert mindig ott jártam a legelőn szülőm mellett, ha nem kellett iskolába menni. Amikor a hatodik osztályt befejeztem, már rámbízta a nyájat. Március vagy április elsején kimentem a barikkal, és majd csak karácsonyra hajtottam haza az akolba. Akkor fordult nagyot a sorsom, amikor kikaptam az apai jussot, és a magam ura lettem. Akkor elszegődtem számadó juhásznak Nyírbátorba. Nyolcszáz jószágot bíztak rám, meg hozzácsaptam az én száz négylábúmat. Aztán onnan is odébb- áltam. Majd megjött a katonai behívóm, szólított Rákosi az egyenruhás szolgálatra. Visszahajottam a nyájamat Csengerbe, odaadtam a közel három év szolgálati időre a juhokat Zámbó Sándornak felesbe. Búcsút intettem a felesgazdának, a körülötte játszadozó kislányának meg a juha- imnak és bevonultam a katonasághoz. Leszereléskor ismét elhajtottam a nyájat, amit Zámbó úr visszaadott. Jött énvelem akkor már a lánya is, mert meglepően szépen felsudárodott, amíg odavoltam. Aztán a lakodalmunkon mondták ám a magukét a vőfélyek, na gondoltam, ilyet én is tudnék csinálni. Házasság ide vagy oda, a jószággal csak kellett menni a legelőre, elkértem a vőfélyi szöveget, aztán megtanultam a határban. Valamikor nemcsak összeálltak a fiatalok úgy ukmukfukk, hanem megvolt ám a soija a házasságnak. Ha megvolt a leánykérő, kitűzték az esküvőt, és az esküvőre, a lakodalmi vacsorára a vőfély hívta az embereket. Két ilyen személyt állitottak a lányosháztól, és kettőt a vőlegényétől. Aztán az esti mulatságon is mondtuk a verses ritmust, táncoltunk, kínálgattuk a nyoszo- lyólányokkal a vendégeket. Most kezd megint visszadöc- cenni a régi divat, keresik a jó vőfélyt, mert egy időben ez a szép szokás elmúlóban volt. — Hogy fogadta a felesége a sok lakodalmi mulatozást? —Nem volt abban hiba, mert jött velem, egyedül talán el sem engedett volna. Jól táncolt az asszony is, mert volt alkalma megtanulni a legelőn, amikor ebédet hozott nekem. Arra adtam ugyanis a fejemet, hogy megtanulom a botostáncot is, ne vallják szégyent juhász létemre. Még a televízióban is felléptünk, Pestre is meghívtak bennünket. Szép is volt az az élet, csakhát lassan múlik a fiatalság... ma a keresetet adó foglalkozásom. Sőt, az eredeti szakmám sem ez. Debrecenben szerszámkészítő bizonyítványt szereztem, utána Mátészalkán egy gyárban helyezkedtem el. Aztán ’81-ben lehetőségem volt arra, hogy a helyi téesz- ben dolgozzam, hazajöttem Csengerbe. Itt ismerkedtem meg azzal a foglalkozással, ami mindig is az álmom volt. — Miként történt ez? — A szövetkezetben nem kérdezték, mit szeretnék csinálni. Lakatosmunkától hegesztésig mindent rámbíztak, oldjam meg, ahogy tudom. Volt egy jól felszerelt kovácsműhely, eljött az idő, amikor lovakat kellett patkolnom, ácskapcsokat készítenem, ekevasakat éleznem. — Okozott ez a fajta szakmai átállás problémát? — Amit szívesen csinál az ember, arrajobban rááll a keze. Még túlóráztam is, hogy a kovácsmesterséget kitanuljam. Leggyakrabban lópatkolást végeztem, mert arra volt igény. Néha az próbálta elvenni a kedvemet a szakmától, legszebb részére. Legutóbb a Mátra és a Cserhát volt a célállomásunk. Semmi tudományos feladata nincs ezeknek az utazásoknak, csupán csak a természet szépségének megismerése fárasztó, de mégis jóleső gyaloglásokkal. Úgy ütemeztük eddig az országjárásainkat, hogy mindig egy tó vagy folyó mellett töltöttük az utolsó napot, lubickolással. Bár voltak nagyon szép falvak, olyan is, mint a világörökség részeként számon tartott Hollókő, meglepett, hogy sok elmaradottabb, mint a mi vidékünk, mert se vezetékes ivóvíz, se gáz, se telefon nincs. Még csak egy kis jófajta szalvéta, kártyanaptár, képeslap sem. Ezek miért fontosak számomra? Mert gyűjtöm őket. Valaki talán kislá- nyosnak tarthatja ezt egy elsős főiskolás részéről. Ez még akkor kezdődött, amikor apu Kalocsán hivatásos tiszt volt, és egy szolgálati lakótelepen laktunk. Tízéves koromban kerültünk Csengerbe, de addigra már ott is voltak barátnőim, mert nyolc család összejárt, közös programokat szervezett. Még most is tartjuk a kapcsolatot, és folytatjuk a gyerekkorban megkezdett gyűjtést, szalvéta meg egyéb cserélgetését a már asszonnyá lett barátnőimmel. Ők már a gyerekeikre is gondolnak. Lehet, hogy már én is a leendő gyerekeimnek gyűjtök? Véletlenül lett kovács Egri mondta el: Sándorból. Történetét így —Valójában nem ez a szak—Nincs ebben semmi érdekes — próbálta elhárítani érdeklődésemet Szeles Annamária. — A helyi gimnázium német tagozatos osztályába járaz itt végzettek közül. Aztán a sportélete meg a szabaidős elfoglaltságot nyújtó tevékenysége is jó az egykori középiskolámnak. Másodikos gimnaSzeles Annamária tam, már az érettségi előtt nyelvvizsgám volt, most a nyíregyházi főiskola magyar—német szakos hallgatója vagyok. Az is jelzi a csengeti gimnázium egyre jobb oktatási színvonalát, hogy sokan továbbtanulnak egyetemeken, főiskolákon zista koromban beléptem a természetjáró csoportba. Az első alkalommal a Bükkben jártunk. Nemcsak az volt nagy élmény, hogy sátorban aludtunk, hanem az is, hogy a szatmári síkságról eljutottam az Északi-Középhegység egyik
