Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-30 / 25. szám

UJ KELET Generációk 1996. január 30., kedd 9 Újkori rabszolgaságban Rocskó Gyuri valamikor a nyolcvanas években tehetséges kosárlabdajátékos, novellista és előadó volt Nyíregyházán. Az­tán eltűnt a városból, sőt, az országból is. Mostanában nagy rit­kán, rövid időre felbukkan itthon. Kopott a mosolya, fáradt, és a koránál jóval öregebbnek látszik. Arra kértük, mondja el, mi történt vele, hová ment, miért, és megérte-e. S ő mesélni kezdett. Talán örült is, hogy beszélhet. Hiszen az ember már attól is megkönnyebbül, ha megfogalmazhatja, nap­világra hozhatja, ami a szívét nyomja. Gyurka viszontagságai eképp hangzottak el: A kiteljesedett legenda: Normantas Paulius Fotó: Normantas Faulius Miután elvégeztem a Besse­nyei György Tanárképző Főis­kola tanító—népművelés sza­kát, helyben kaptam munkát. A 13-as iskolában, — a hírhedt Guszevben — cigánygyerekek számára tartottam felzárkózta­tást. Nem éreztem sorscsapás­nak a dolgot, szerettem azokat a kölyköket. Dehát -7- ha jól emlékszem — bruttó tizenöt­ezer forintot kerestem. Hat évvel ezelőtt az öcsém szólt: menjek ki vele a nyári szü­net idejére Olaszországba gyü­mölcsöt szedni, mert megéri. Akkor volt kicsi a lányom. A fe­leségemmel volt vagy ötvenezer forint adósságunk. Persze, hogy elindultam vendégmunkásnak. S velem együtt útra keltek még vagy húszán. Akadt a cso­portunkban egyetemi tanártól diákig mindenféle férfi. Egy hajnalban érkeztünk meg Emilia Romagna tartomány Faenza városába, melyről a fa­jansz edények kapták a nevüket. A Morin/'-birtokon egy holland származású fejvadász várt min­ket. Aláíratott velünk egy álszer­ződést, s megállapodtunk, hogy négy és félezer lírás— kétszáz­kétszázötven forintnak megfele­lő — órabért fogunk kapni. Ez azt jelentette: ha minden nap ki­megyünk a földekre, egy hónap­ban negyven-ötvenezer forintra átváltható valutát tudunk felven­ni. Ez akkoriban — főleg nekem — mesés fizetség volt. Később derült ki, hogy a gaz­da — aki egyébként Itália má­sodik legnagyobb csibeex­portőre — hatezer lírás órabért utalt ki mindannyiunknak, csak az a flamand szélhámos zsebre rakta a különbözetet. Biztosan kíváncsi vagy rá, miért volt ér­demes Morininek magyarokat felvenni. Azért, mert a honfitár­sai kilencezer líránál keveseb­bért nem álltak volna be hozzá egyetlen órára sem. Tehát ő sze­mélyenként és óránként három­ezer lírát spórolt meg ily módon. Ma már elsősorban a Fülöp-szi- getekről vesz fel embereket, mert ők nálunk is olcsóbbak. No, de vissza a múltba! Mint mondtam, hajnalban érkeztünk meg, öt órakor. Elvittek ben­nünket egy bárba, ehettünk- ihattunk — s héttől már indul­hattunk is dolgozni. Semmifé­le hivatalos munkavállalási en­gedélyünk nem volt. Kioktat­tak minket: ha bárki faggatózik, feleljük azt, hogy turisták va­gyunk. El lehet képzelni a ma­gunkfajta kapás-munkaruhás, koszos kirándulókat! Ez a Morini tényleg nagy úr, a szó minden értelmében. Min­denütt ott találhatók a beépített emberei, a csendőrségen is. Egy éjjel a szállásunkon arra ébred­tünk: minden ablakon fegyve­rek nyúlnak be. Ijedelmünkben kihebegtük, valójában miért is rontjuk a levegőt ott. Ahogy a gazdánk nevét kiejtettük, a rend szilárd őrei távoztak. Merthogy nekik akkoriban — a foci-világ- bajnokságon randalírozó néme­tek miatt — ellenőrizniük kel­lett minden külföldit. Képzeld el! Morini soha nem egy földdarabot vagy kelte­tőüzemet vesz meg, hanem komplett területeket, falvastul- emberestül-mindenestül. Tulaj­donképpen egy újkori rabszol­gaságról van szó. S ezt az ott élők természetesnek fogják fel. Morini szerintem nem afféle fegyveres Keresztapa, csak egy gazdasági maffia feje. S tény­leg tőle függ minden. Ennek ellenére a következő nyáron megint kimentem, akkor már közvetítő nélkül. Nyár vé­gén egy másik magyar sráccal együtt odahívott magához Luci­ano, a munkafelügyelő, s közöl­te: régóta figyel minket, s szeret­ne hosszabb távon, hivatalosan is alkalmazni mindkettőnket. Hazautaztam, hogy megbe­széljem a dolgot a feleségem­mel. Úgy döntöttünk: belevá­gunk. Nemcsak a jövedelmező­ség miatt, hanem azért is, hogy idővel majd ők ketten szintén csatlakozzanak hozzám, s meg­tanuljanak olaszul. Szokatlanul hamar — mintegy két hónap alatt — sikerült megszereznem a hivatalos munkavállaláshoz szükséges papírokat, s vissza­fordultam. Ezután jött a feketeleves! Vég­érvényesen elmúlt ugyanis az a mézesmadzagos időszak, amikor csak napi nyolc-kilenc órát kel­lett dolgoznom, s az esős napok­ra pihenőt kaptam. Egy istállóba helyeztek, s nyolcezer keltő tyú­kot bíztak rám. Egy nap kilenc­ezer tojást kellett összeszednem. Hajnali négytől este nyolcig nem volt megállás. Öt órákat aludtam. Hosszú-hosszú ideig végeztem ugyanazt a monoton feladatot egyedül, s nem volt kihez szól­nom. Igaz, hogy havonta 150 ezer forintnak megfelelő pénzt kerestem, és elkérezkedhettem volna szabadságra, de a Morini- birodalomban nem ismerik a fi­zetett szabadságot. A családegyesítést kijárni kü­lön kálvária. A két évre szóló tar­tózkodási engedély fél év alatt jön meg. Ennek ellenére a kislá­nyunknak sikerült egy fél évet óvodába, másfél évet pedig isko­lába járni odakint. Közben az édesanyja is járt felnőttoktatásra. Tulajdonképpen ők jól érezték magukat. Piacra jártak, tanultak, sétáltak. Érintkeztek azokkal az emberekkel, akiket én a második kasztnak hívok. Mert Itáliában nagyon erős a társadalmi tago­lódás, s a különböző rétegek kö­zött merevek a határok. A leg­többen azok a nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi munkások, földművesek vannak, akik közt én is töltöm a napjaimat. Nem sok mindenről lehet velük be­szélgetni. Őket a filmek mindig roppant melegszívűnek, nyílt­nak és széles gesztusokkal kom­munikálóknak mutatják. Hát mindez csak a látszat! Valójá­ban elegük van egymásból is, az idegenekből is. Tulajdonképpen megvan mindenük, csak az élet értelmét adják érte cserébe. Az előbb említett második kaszt a műveltebb középréteg, melyet nekem nem volt időm megis­merni. A harmadik kaszt a Morini-féléké. Morinitől kértem egy na­gyobb lakást ahelyett az egyszo­bás helyett, ahol immár hárman laktunk. Kaptunk egy hodály méretű házat, amiből viszont hi­ányzik a víz és a fűtés. Egy-egy szobát két hősugárzóval lehet felfűteni tizennégy fokra. A gye­rek mégsem maradhat ilyen kö­rülmények között. Olaszország­ban egyetlen munkaadót sem ér­dekel a magánélet, meg a csa­lád. Ezért aki nem független, mégis bele akar vágni egy, az enyémhez hasonló kalandba, kétszer is gondolja meg! Volt egy magyar cimborám a telepen. A felesége hosszabb időre utánajött. Hozta a három csemetéjüket. Ő is beállt dol­gozni. A házasságuk tönkre­ment, elváltak, a barátom pe­dig öngyilkos lett. Negyven esztendős sem volt. Részben ezért is gondolom, hogy hamarosan végleg haza­jövök. Ha jól megvizsgálom, elértem, amit a akartam. A csa­ládomban mindannyian elsajá­títottunk egy nyugati nyelvet, a lányom „jó ruhában jár-kél”. Tovább nem éri meg hajtani. A testvéremmel beláttuk már: na­gyon meggazdagodni sehogy sem fogunk. Harminchárom éves vagyok, tervezem a jövőt. Egy biztos: nem akarok már sokáig dupla tempóban öregedni. Gyüre Agnes Komoly eseménynek számít Magyarországon, ha Norman­tas Pauliusnak új kiállítása nyílik. Hiszen a magyar fotó­sok közül senki más nem megy el oda, ahová ő. Megkockáz­tatható a kijelentés: ő Szibéri­áról, Tibetről, Indiáról frissebb és hitelesebb információkkal rendelkezik, mint a Külügymi­nisztérium.Talán ezért kevere­dik bele időnként a nagypoli­tikába — legutóbb nemzetkö­zi tiltakozásra engedték ki egy hónap után a kínai KGB egyik börtönéből —, s talán nyugta­lan, mégis harmonikus szemé­lyisége miatt vetített róla a te­levízió többször portréfilmet. Egy hete a nyíregyházi Vá­rosi Galéria is megtelt, ami­kor a művész szemünk elé tár­ta tibeti naplójának legújabb lapjait. E fotók azért képesek ebben az elidegenedett, roha­nó, gépies világban egyre több embert megszólítani, mert nemcsak a kompozíció­juk tökéletes, hanem egy má­sik életformát is bemutatnak. Egy olyan magatartást, amely Európában kihalóban van. Azok, akik Normantas ké­peiről ránk néznek, még tisz­telik a Mindenhatót, egymást és a természetet. Még nem a pénz számukra a legfőbb ér­ték. S az életet nem is akarják könnyen, szenvedés nélkül megúszni. Normantas sorsában, nép­szerűségében az a szokatlan, hogy — hála Istennek — nem halála után kezdjük tisztelni. Képei folyamatos lelkiisme- ret-furdalást ébresztenek ben­nünk, mégis azt kívánjuk, hogy újabb fotográfiákkal áll­jon elő. Ahogy a megnyitón Makovecz Imre Kossuth-díjas építész fogalmazta: néhány portréalany bensőnkbe költö­zik, és szinte minden nap eszünkbe jut. Vízióinkban mozogni kezd, tesz-vesz, enni és inni kér. S talán tisztítja romlottságunkat. Borzongató, s ugyanakkor fenséges dolgokat művel ez az örökké fiatal, örökké úton lévő, örökké a titkok és a ha­lál közelében kutató Paulius. Mássza a világ legmagasabb hegységét, szóba elegyedik a legelvonultabban, legmagá­nyosabban élő szerzetesekkel. Neki mindenkihez köze van, de leginkább az elnyomottak­hoz és pusztulásra ítéltekhez kötődik. Mindannyiunk Pauliusa hajthatatlan. Eszi a legnehe­zebb kenyeret, keresi a legna­gyobb veszélyt. Közben egy­re inkább mágussá, jövőbelá­tóvá válik. Ám erről nem szí­vesen nyilatkozik. Aki meg akar sejteni valamit a világ sorsáról, a létezés értelméről, nézze meg szavakra fordítha- tatlan, — éppen ezért legtöbb­ször cím nélküli — képeit! A nyíregyházi tárlat febru­ár 11-éig tekinthető meg. Ezt a tervek szerint egy vilniusi, s egy budapesti kiállítás kö­veti. A magyar főváros Nép­rajzi Múzeumában a Finnugor Világkongresszushoz kapcso­lódva teszik majd közzé az idén Normantas Paulius anya­gát. Gy.Á. Rocskó György Fotó: Racskó Tibor A punk létforma A közelmúltban jelent meg az Alvin és a mókusok neve­zetű nyíregyházi punkzene- kar első kazettája az LMS Records-nál, Jézusnak volt-e szakálla címmel. A banda gitáros-énekesével Pásztor Istvánnal (Pepe Alvinnal) és basszusgitárosával, Vígh Já­nossal ( Vírus Alvinnal) be­szélgettem. Az együtteshez tartozik még Béres Gábor (Alvin) dobos. — Egy ilyen fiatal átlag- életkorú—17—18 évesekből álló — zenekar számára mit jelent a punk? Vírus: — A punk minden­nek a gyökere. Kifejezőereje van, ezen keresztül tudjuk a legjobban elmondani gondo­latainkat. És, persze, hatással voltak ránk a nagy elődök, kedvencek is, mint például a Sex Pistols, a Toy Dolls, a 88-as csoport. — Hogy választottátok ezt a nevet? Ez egy rajzfilmsorozat címe is. Pepe: — Ültünk a 8.20-ban, és olyan nevek jutottak az eszünk­be, mint Tom és Jerry, Biga Csi­ga, de végül is az Alvin és a mó­kusok mellett döntöttünk, mert a mókusnak is nagy a farka. — Vírus, rajtad Green Day- pólót látok. Vírus: — Igen, őket azért szeretem, mert végre van egy banda, amely megmutatta a vi­lágnak, hogy létezik punkzene is. Egyvalamitől viszont félek. Attól, hogy ez majd divattá vá­lik, és mindenki punk akar len­ni, punkot akar játszani, olya­nok is, akiknek egyébként sem­mi közük hozzá. — Átdolgoztátok Scatman éppen divatos számát is, pun- kosítottátok magyar szöveggel. Pepe: — Ez a szám egy olyan gúnyolódásféle, azok ellen szól, akik az éppen ügyeletes! divathullámot követik és nerr| meggyőződésből. — Ti testvérzenekar vagy\ tok a Kulturális Szemlével. Em mit jelent? Pepe: — Közös koncerted két szervezünk, reklámozzuk egymást. — A múlt év végén fellépi teket a Tovább a lennoni úton fesztiválon, amit az Open Doorsban rendeztek meg\ Hogy éreztétek magatokat? g Pepe: -— Nagyon jól, máf igazi sztároknak érezhettüll magunkat. Egy lány felajánf lotta, hogy fizet egy sört, h a kap két puszit. — És te, Vírus? Vírus: — A puszi nekem ii megvolt, bár sört nem ajánlót! tak fel érte. Ilyen szépek leni nénk? Mármint én és Pepe. Krtl bérest elrejtjük a dobok mögéj Debreczeni Edit\

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents